Térey János vitán felül nemzedékének legnagyobb költője volt

Valahogy így érnek véget irodalomtörténeti időszakok. Vagy akár korszakok. Hogy egy hang, amely végig szólt, egy szólam, amely befolyásolt vagy egyenesen meghatározott egy adott időszakot, egyszer csak elhallgat. Mint mikor késsel vágják el a fonalat. Egy életmű befejeződik, vagy, mint most, félbeszakad. Térey Jánosnak azonban igen komoly életműve volt már eddig a pillanatig is. Vitán felül nemzedéke legnagyobb költője távozott el tegnap. Halála egy korszak végét jelzi, mint ahogy megjelenése fordulatot jelzett az akkori korszakban. Lefegyverző és tulajdonképpen elképesztő volt az a magatartás, ahogy már egészen fiatalon élte, továbbélte a magyar költészeti hagyományt.

Megjelent egy fiatalember, aki teljes természetességgel járkált ki-be a magyar irodalomtörténetben. Úgy volt kortársi jelenség, hogy nem volt az. Azzal újította meg a kortárs irodalmat, hogy ráébresztette, megteremthető egy olyan friss költészeti nyelv, amelyben valamiképp összegződik a közvetlen és közvetett elődök egész sora, miközben minden szava, ennek a nyelvnek minden pillanata eltéveszthetetlenül saját, mélyen személyes és nem mellesleg tökéletesen fedésben van az adott korral is. Előbukkant egy fiatalember, fél számmal túlméretezett zakójában (mindig, télen és nyáron zakóban), rövid, „vezeklő” frizurával, elújságolta, ha talált egy dedikált Szomoryt valamelyik antikváriumban, de aláhúzott az aznapi lapból is két valószerűtlen sort, amely mellett nem akart szó nélkül elmenni. Nemcsak idézte, folytatta nagy költők mondatait, nemcsak párbeszédben állt velük, hanem teljesen otthonosan élt abban az ódon, nagy, félhomályos, zegzugos lakásban, ami a magyar irodalmi hagyomány, ugyanakkor körültekintően mozgott benne, nehogy leverjen, összetörjön valamit, miközben finoman lefújja a port egy verssorról, egy elfeledett kötetről. Térey teremtett és élt egy saját időt, egy saját líra-időt, és környezete, kora, szépen megtanulta ezt az időt, dinamikáját és ritmikáját. Ritka az irodalomban (a művészetben) az az egyértelműség, amivel találkoztunk: egyszerűen tudni lehetett, hogy itt nagy életmű keletkezik. És az a helyzet, kedves olvasó, hogy nagy verseket, szövegeket, vagy akár csak jókat is, igen nehéz megírni, egy nagy életművet nagyon nehéz megalkotni – úgy értem, szellemi és fizikai értelemben megterhelő munka. És sok idő. Térey János nagyon sokat dolgozott, intenzív belső égésű motorként, mindenből, de elsődlegesen is önmagából táplálkozóan. Nem ért rá pontatlannak lenni, élőbeszédben is precíz volt, kíméletlen sokszor. Vele az is megtörtént, ami szintén nem túl gyakran történik meg, hogy a közeg, a kritikai közeg idejében ismerte föl és kezdte értékén kezelni a művészetét. Leírták és leírják, végigírják majd még sokszor az egész fantasztikus pályát, az inspirációkat, kötődéseket, kapcsolódásokat, Kemény Istvánék konyháját, azokat a köröket, ahonnan János is érkezik, környezetét és barátait, akik között kiforrt, a színházakat, amelyek egy idő után érdeklődni kezdtek iránta és új terepet adtak költészetének, dicsérik majd a bátorságot, amellyel a verses regény, a verses dráma műfajának ment neki, a nyelvteremtő erőt, amellyel ezeket az önmagának kitűzött feladatokat meg is oldotta. Itt most hadd szerepeljen csak annyi: a kilencvenes és kétezres évek Magyarországát, Budapestet, ahol nem értek véget az ostromok, Debrecent, ahol jár a fiktív metró, egyszóval, ezt a hazát metaforikusan és valóságosan, Varsón és Drezdán keresztül, meta-szinten és a reáliák szintjén, mitologikusan, a Niebelung-mondakörbe fűzve, társalgási színműben, történelmi drámában, versregényben, nem kis részben az ő hangján fogja hallani, az ő képeivel fogja érzékelni a jövő befogadója, olvasója. Elképesztően mai versnyelvet alkotott, amely minden pillanatában a kulturális hagyományhoz kapcsolódik, Paulustól az elektro zenéig. Azt hiszem, a kortársak nem vétették el, hogy miről is van szó itt, és Térey János recepciója, fogadtatása, ha mondhatjuk ezt így, rendben volt, persze a művek súlya kényszerítette ki az alapos kritikai recepciót. De valamit szóba kell itt hozni: Magyarország olyan hely, hogy bármekkora tehetség, bármilyen komoly, szakmai elismertség sem elegendő ahhoz, hogy egy alkotó valódi létbiztonságot teremthessen magának, családjának, hogy ne kelljen filléres gondok között élnie, és ez ne rakjon rá igen komoly terheket. Térey János indulása egybeesett azzal az eleven irodalmi korszakkal a kilencvenes évek elején, amelyben álltak még bizonyos korábbi intézményi struktúrák, és nagy erővel jöttek létre újak. Elsődlegesen is folyóiratok, könyvkiadók, fórumok, helyek, terek, lehetőségek. De mire Térey és kortársai középgenerációsakká váltak, ez a struktúra megdermedt, mostanra pedig szétesett, s ma egy (vagy több) irodalmi generáció találja légüres térben magát, miközben az élő, eleven és érvényes kultúra folytonosan ellenkulturális pozícióba kerül. A kulturális intézményrendszerre gondolok, szerkezetekre, amelyekhez kapcsolódni lehetne, és amelyek – mondjuk így, egyszerűen – segíthetnék egy író megélhetését, miközben autonómiáját nem veszélyeztetik, nem akarják megvásárolni. Nincs ma ilyen. Térey kezdettől arra tett kísérletet, hogy az írásból éljen meg. Egyszerűen azért, mert folyamatosan ezt csinálta és ebben volt a legjobb. És ha azt mondaná halkan maga elé az olvasó, hogy jó-jó, de éljen meg a művész is a piacról, én is onnan élek, és ha nem megy, akkor keressen megélhetős munkát és mellette alkosson, akkor hadd hívjam föl figyelmét arra, amit hajlamosak vagyunk kihagyni a számításból, hogy van olyan, hogy idő. Egy életbe nem fér bele minden. Azt hittük, hogy ebben az életben és életműben akkora energia és erő van, hogy évtizedekig tart még Térey János pályája. Fájdalmas, döbbenetes, nem felfogható, hogy múlt időben kell beszélnünk róla.

A szerző író, újságíró, szerkesztő.