Közhelynek közhely, de igaz-e, hogy a sportsiker egyenes utat épít a társadalmi felemelkedéshez?

A 2024-es labdarúgó Európa-bajnokság vasárnap esti döntőjében, ahol a spanyol válogatott mérkőzik meg az angollal, számos olyan játékos lép pályára, akinek a foci nemcsak sportsikereket hozott, hanem a társadalmi mobilizációt is lehetővé tette. Közülük a világsajtó két kedvence a spanyol válogatott két briliáns támadója: Lamine Yamal Nasraoui Ebana és Nicholas Williams Arthuer, azaz Lamine Yamal és Nico Williams. Bár már mindketten Spanyolországban születtek, Yamal marokkói és egyenlítői-guineai szülei bevándorlóként, Williams ghánai származású szülei illegális menekültként érkeztek Európába, ahol a kül- és elővárosi migránskolóniákban élők egyre népesebb táborát gyarapították.

A magyar politikai közbeszédben no-go zóna néven emlegetett nyugat- és dél-európai szegregátumok zárt világából Yamalt és Williamst – legalábbis az általános közvélekedés és a sportsajtó szerint – korán felismert focitehetsége emelte ki, ahogy a kongói származású, antwerpeni születésű Romelu Lukakut is, a belga válogatott és a Chelsea csatárát, akinek szülei annyira szegények voltak, hogy bár már tinédzserként bekerült a a belga válogatottba, még a Bajnokok Ligájának meccseit sem tudta nézni, mert a családnak nem volt pénze tévé-előfizetésre.

Mesebeli mobilitás

A brazil Pelétől az argentin Diego Armando Maradonán és a brit David Beckhamen át a németországi Eb-től a tizenegyesekkel elvesztett negyeddöntő után búcsúzó portugál Christiano Ronaldóig tart azoknak a modern mesehősöknek a sora, akik társadalmuk legmélyebb bugyraiból indulva hódították meg a világot, és a futballpályákon mutatott teljesítményük révén olyan szocioökonómiai státuszt értek el, amire ritkán akad példa a merev, a társadalmi mobilitást szinte lehetetlenné tevő társadalmakban.

A munkásosztály vagy a mindenkori etnikai kisebbség szegénylegényeinek csodás felemelkedése kezdettől az egyik alapmotívuma a labdarúgás mitológiájának: nem véletlenül emlegetik úton-útfélen sportvezetők és politikusok, amikor a sportág elévülhetetlen érdemeként annak jelentős társadalmi hasznáról beszélnek. A kortárs klubfutballt vagy az idei foci-Eb-t elnézve kétségtelen, hogy a csapatok zömében a játékosok többsége az alsóbb társadalmi rétegekből származik, alátámasztva azt a sokat hangoztatott állítást, hogy a futball – és általában az élsport – az egyre inkább kasztosodó tömegtársadalmakban a felemelkedéshez vezető utak egyike.

Kispados valóság

Csakhogy ennek a közhelyes állításnak a valóságtartalmát, amit sokáig a sportszociológiában is tényként kezeltek, az elmúlt évtizedekben egyre többen kezdték megkérdőjelezni. Sine Agergaard és Jan Kahr Sørensen dán szociológusok 2009-ben publikálták annak a kutatásnak az eredményét, amelyet az etnikai kisebbségekhez tartozó labdarúgók társadalmi mobilitásáról folytattak az ezredforduló után. Azt találták, hogy a pályán mutatott produkciójukat csak nagyon kevesen képesek hosszabb távon tartósan pénzre váltani, és még kevesebben tudják valódi gazdasági, ezen keresztül pedig kulturális és gazdasági tőkévé alakítani. A dán kutatók szerint „a rövid sportkarrier a többségnek nem teremt anyagi biztonságot, a sérülések pedig gyakran nemcsak bevételkiesés és a korai visszavonulás kockázatát hordozzák, hanem azzal is fenyegetnek, hogy a játékos maradandó fogyatékossággal fejezi be profi pályafutását”.