Porvár, a legintelligensebb falu: a józsefvárosi Tisztviselőtelep születése

„Elvégre édes leányom: új föld, új szerencse. Kimászunk a bajokból, egy csomó irigy embert nem is látok többé, talán az anyádnak is megjön az esze. S ha összefogunk, még egyszer fölemelkedhetünk. Csupa tisztességes emberek, jobbára szegény hivatalnokok, szinte egy krajcár nélkül, de összetartó lélekkel és egymást becsülő szívvel”

– foglalta össze Tolnai Lajos Új föld, új szerencse című könyvében a telepesek reményeit.

A telepesek a regényben Porvárra érkeztek, Magyarország egy földrajzilag meg nem határozott pontjára, de valójában lehetett tudni, hogy hova: Budapest 8. kerületének Tisztviselőtelepre. A városrész határait ma az Orczy út, a Vajda Péter utca, az Üllői út és a Nagyvárad tér egy-egy oldala jelöli.

A lakógyűlésen aztán kiderült, hogy az új lakók mi mindent akarnak: templomot, kaszinót, társaséletet és iskolát, nagyobb és szebb házat, parkot, árnyas fasorokat. Mindez meg is lett, méghozzá a valóságban. Tolnai regénye a józsefvárosi Tisztviselőtelepről szól, a szereplőket pedig valós személyekről mintázta, akik annyira megsértődtek rajta, hogy az eredetileg a Pesti Naplóban, 1888–1890-ben folytatásokban közölt mű önállóan csak 2018-ban jelenhetett meg.

A tisztviselők, akik a jelek szerint nem örültek a gúnyos ábrázolásnak, még küldöttséget is menesztettek a Pesti Napló szerkesztőségébe, hogy meggátolják a folytatásokat – őket Tolnai egy külön vezércikkben (Nem fog megjelenni!) csúfolta ki. Bár indulásakor a tisztviselőtelep terve igen ambiciózus volt, és tulajdonképpen sikeresnek is tekinthető (amiről Gaál Mózes, helyi lakos, az itteni Széchenyi István Gimnázium első igazgatója a telep első 25 évéről szóló könyvében is beszámolt), nemcsak Gaál, hanem Rezső téri (mára a teret átkeresztelték Szenes Iván, illetve Magyarok Nagyasszonya térre) lakosként Tolnai is jelen volt a kezdeteknél – ahol pedig az iskolaigazgató csupa sikert látott, ott az író a fiktív Porváron nepotizmust, uzsorázást, tolvajlást és hanyatló erkölcsöket festett le. Ami azt illeti, a kötet annyire kiverte a biztosítékot, hogy a tisztviselőtelepiek nemcsak 1892-ben, hanem a könyv 2018-as bemutatásakor is felháborodtak rajta.

A mintatelep

Az erkölcsöket, pláne a hanyatlásukat nehéz rekonstruálni, de a telep történetét már nem annyira: ez volt az 1880-as évek egyik legnagyobb figyelmet keltő vállalkozása. Körner Zsuzsa okleveles építészmérnök a tisztviselőtelepekről szóló tanulmánykötetében azt írja, hogy a projekt mintaként szolgált más városok számára is, a józsefvárosi után a századfordulón és a tízes években „sorra nőttek ki a földből a tisztviselőtelepi házak Pozsonyban, Aradon, Szombathelyen, Debrecenben, Egerben, Szolnokon, Győrben és Komáromban”.

Idáig azonban valahogy el is kellett jutni. A telep gondolata először 1871-ben merült fel, ekkor hozták létre a Hivatalnokok Első Házépítő Egyletét, amelynek a tagjai úgy szerettek volna kölcsönhöz jutni, hogy annak a havi törlesztőrészlete ne legyen magasabb, mint egy belvárosi lakás átlagos havi bére.

Ez nem sikerült; 1883-ban viszont a 300 fővel megalakult Házépítő Tisztviselők Egyesülete már több sikerrel járt. A tisztviselők alapos bejárás után a beépítetlen, fővárosi tulajdonban lévő rákosi telkek mellett döntöttek, ahol ekkoriban nem nagyon volt semmi: Körner szerint marhalegelő, a Lásd Budapestet blog szerint pedig emellett katonai gyakorlótér és alkalomadtán lóvásár volt. Az Orczy-kert, amelyet „a tulajdonos Ludovika Akadémia valóságos parkká alakíttatott át”, az „üdülni vágyó közönség” legnagyobb örömére már megvolt, és éppen a kinézett terület szélén. A kertet ismét a Ludovika, illetve a Nemzeti Közszolgálati Egyetem gondozza, bár a beépítések miatt már egyre kevesebb tér jut az üdülni vágyó közönségnek.

Legelők, temetők

Turányi Kornél várostörténész 1963-ban megjelent tanulmányában azt is áttekinti, hogy a 18. században miként alakult Józsefváros sorsa. Józsefváros a Belváros után Pest legrégebben kialakult városrésze, de ez nem jelenti azt, hogy nyüzsgő élet zajlott volna itt – a terület javát művelésre is alkalmatlannak tartották.

A művelésre alkalmas területeknek máig él az emléke: a József és a Nagyfuvaros utca közötti utcáknak az egykori szántóhatárok szabtak irányt, és az Üllői út kanyargása is a dűlőút-múltról árulkodik: ahogy kerülgette a majorságokat és kerteket, olyan formában is maradt meg.

Turányinál viszont a mai Tisztviselőtelephez közeledve lemegyünk a térképről: a Kálvária térnél (akkoriban Kulich Gyula térnél) már csak majorságok voltak, illetve a mai Diószeghy Sámuel utcánál volt Józsefváros legnagyobb és legrégebbi temetője. Innen megint csak mezőgazdasági területek következtek, egészen az Orczy-kertig, és a marhalegelők megjelenése sem csoda: a környék különösen gazdag volt vízben, az egyik legkedveltebb itatóhely a mai Füvészkert területén lévő Illés-kút volt. A bőséges vízellátás miatt települhettek ide bolgárkertek, sőt a fővárosi faiskola is – a telep későbbi bővüléséhez az előbbi területét kellett megvásárolni.

Adósparadicsom

Lakni kevesen laktak itt, bár mire megszületett a Tisztviselőtelep terve, gyárak már voltak a közelben, de Körner szerint a leendő lakók ezzel a közeli park miatt is megbékéltek – no meg azért is, mert a fásításhoz a főváros ingyen biztosította a lakóknak a facsemetéket. A főváros végül a 8 forintos forgalmi ár helyett négyszögölenként 50 krajcárért bocsátotta a tisztviselők rendelkezésére, az utcák kiosztását pedig a főváros mérnöki hivatalában ugyanakkor fogadták el, amikor az Országház elhelyezéséről és környékének rendezéséről döntöttek.

Első körben 117, a második hullámban újabb 95 telket alakítottak ki, amelyeket a tisztviselők rendkívül kedvező körülmények között foglalhattak el – az alacsony bérleti díj mellett ezek közé tartozott az is, hogy Körner szerint a fővárosi tanács és az egyesület vezetőségének engedélye nélkül „a házak nem idegeníthetők el és nem terhelhetők”, ami jelentősen megnehezítette a hitelezők dolgát, ha az itteni tulajdonos túl sok adósságot halmozott fel.

A kezdeti kötelező tisztviselői állás sem volt sokáig kötelező: 1887-ben házanként már egy-egy lakást bérbe is lehetett adni, a bérlő pedig lehetett akárki, aki megfizette a lakásbérlet árát. Ennek ellenére megmaradt a „jobb környéknek”: a Tisztviselőtelepet a „legintelligensebb falunak” is nevezték, bár nem biztos, hogy a bérlők éppenséggel rontottak volna a hivatalból intelligensnek tekintett lakók átlagán.

Meg persze ez mindegy is – de annyit tudunk, hogy hány legendás figura lakott itt a hőskorban. Ide tartoznának a telep létét kiharcoló, majd azt fejlesztő elnökök is – valószínűleg az ő emléküket őrzi az Elnök utca, de még ennél is valószínűbb, hogy kifejezetten a telepi kaszinó elnöke, Tomcsányi Mór emlékét őrzi az elnevezés. Persze ez is csak egy magyarázat a sok közül, még az is lehet, hogy valójában Tisza Kálmánról kapta a nevét az utca, akinek a telepesek hálásak voltak az általa nyújtott segítségért.

A legintelligensebb falu

Híres lakókból persze nincs hiány: a teljesség igénye nélkül a telepen lakott Gaál Mózes, a telepi főgimnázium egykori igazgatója, néhány éven keresztül Babits Mihály, aki ugyanitt tanított, valamint Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő is. A gimnáziumba (a már jó ideje könyvtárként üzemelő Tündérpalotába) járt Novotny Zoltán, Illés Lajos és Hofi Géza is. Az 1910-es évekre, mire Babits a telepre költözött, már alig akadt a lakók között tisztviselő; a költő egyébként a Bíró Lajos utca 54-ben bérelt két szobát.

Mint az előbbiekből is kiderül, a Tolnai által vázolt fiktív lakógyűlésen előadott igényekből legalább egy megvalósult: volt kaszinó. És nemcsak kaszinó, hanem minden más is, amit az akkori lakók előadtak, igaz, minden nem jöhetett össze egyszerre – az iskola és a templom viszont nem kisebb méltóság, mint Lechner Ödön tervei alapján jöhetett volna létre, ha minden jól megy. A tervek ugyan elkészültek mindkét esetben, de az építész halála, illetve az első világháború alatt elhúzódó építkezés miatt mindkét épületet más fejezte be: az iskolát Reichl Kálmán, a Magyarok nagyasszonya-templomot pedig unokaöccse, Lechner Jenő. A legelső kívánt és beteljesült fejlesztés a Kaszinó volt (1892), a máig meglévő Egyesületi Házban pedig évente bált (rózsabált) tartottak. A mai Bláthy Ottó utcára néző ház még mindig áll, jelenleg egy zálogház és a Sukár Arany roma ékszerbolt üzemel az alsó szintjén, a felső szemlátomást üres.

Hitelből mindent

A Tisztviselőtelep persze nem csak a Kaszinó, a kocsma és a többi hasonló miatt volt vonzó, és nem is az iskola miatt, hanem azért, mert egy nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában újszerű városrendezési koncepcióval jelentkezett: a családi házakéval, illetve, ami még érdekesebb, a „majdcsak lesz valahogy” hozzáállással. Bódy Zsombor várostörténész tanulmánya szerint az egyesület nem valamilyen előzetesen átgondolt terv alapján látott a munkának: úgy álltak neki a Tisztviselőtelep megvalósításának, hogy még csak a pénzügyi fedezet sem volt meg hozzá.