Bélyegként süti rá a rendszer a roma gyerekekre azt, hogy SNI

„Hogy lehet, hogy valakit a szegényes szókincse miatt sorolnak SNI-s ellátási kategóriába?” – hangzott el a (költői) kérdés december 3-án délelőtt a civil szervezeteknek fenntartott Appy közösségi irodában, a Rosa Parks Alapítvány Szegregáció a speciális oktatásban. A sajátos nevelési igényű roma gyermekek oktatási helyzete Magyarországon kutatási jelentésének bemutatóján. Az eseményen a gyermekvédelemben, valamint a roma gyerekek oktatásában dolgozó szakemberek vettek részt, köztük gyógypedagógusok, pszichológusok, szociológusok és oktatáskutatók.

A kerekasztalbeszélgetés után hangzott el az idézett kérdés, amikor a jelenlévők arra keresték a választ, hogy hogy lehet ennyire igazságtalan a gyerekek teljesítményét felmérni hivatott vizsgálati rendszer. Magyarázatot azonban a maréknyi jól képzett és a témában évtizedek óta elmerült szakember együtt sem talált.

Több évtizedes hagyomány

A sajátos nevelési igény (rövidítve SNI) nem konkrét diagnózist, hanem ellátási kategóriát jelent. Ide tartoznak az autizmus spektrumzavarral, vagy például valamilyen értelmi fogyatékossággal diagnosztizált gyerekek, míg a BTM (beilleszkedési-, tanulási- és magatartási problémák) kategóriájába azok sorolódnak, akiknek csak egy területen van részképesség-zavaruk. A két betűszó azonban kulcsfontosságú mind a gyerekek, mind az oktatási rendszer szempontjából.

Az SNI-s gyerekek ugyanis jogosultak fejlesztésre, míg a BTM-es tanulókra nem vonatkozik ilyen előírás – bár ugyanúgy szükségük lenne rá ahhoz, hogy a hiányosságaikkal és a nehézségeikkel könnyebben megküzdjenek. Ezért aztán maga a diagnosztikai rendszer és a gyerekek vizsgálata sem tekinthető optimálisnak: a leterhelt szakszolgálatoknál dolgozó szakértői bizottságoknak alig jut ideje egy-egy esetre. A beszélgetés során egy résztvevő megemlítette azt is, hogy tömegesen értesítették őt a szülők arról, hogy a vizsgálatokat gyakran el sem végzik, a szülőkkel a folyosón egy-egy 10 perces beszélgetés után íratják alá a diagnózist és az ellátási kategóriát kijelölő papírokat.

Ez a roma gyerekeknél az esetek nagy százalékában az enyhe értelmi fogyatékosság diagnózisát jelenti, ami SNI-kategória. Csakhogy a felülvizsgálatok rendre cáfolják a diagnózis jogosságát.

A gyakorlat azonban nem újkeletű, Kende Ágnes, a Rosa Parks Alapítvány Együttnevelés Programjának szakmai vezetője, a Qubit állandó szerzője idézte fel az 1961-ben az MSZMP által kiadott párthatározatot, amiben a cigányságot alapvetően szociális problémaként definiálták, és nem nemzetiségként. A párt ennek mentén fel is akarta számolni a cigánytelepeket, a gyerekek pedig megjelentek az iskolarendszerben. Ez a gyakorlat szinte azonnal beindított egy másik mechanizmust is: a roma gyerekek szegregálását, aminek az egyik eszköze a tanulási és értelmi képességeik megkérdőjelezése vagy alulmérése volt.

Kende idézte továbbá Czeizel Endre szerencsétlen kijelentését is az 1970-es évek végéről, ami jól szemlélteti, hogyan gondolkodtak akkor a zömében a cigány gyerekeket érintő oktatási problémákról. Akkor a genetikus az értelmi fogyatékosság okai között említette a család szociokulturális hátterét is, utalva ezzel arra, hogy a roma származású gyerekek értelmi képességeit a család eleve meghatározza. A familiáris retardáció fogalma már akkor is vitát generált, 45 év távlatából pedig kimondottan szkeptikusan szemlélik a szakértők még akkor is, ha egyébként egyértelmű, hogy a gyerekek felmérésében használt tesztek erősen kultúrafüggők.

Erről Kegye Adél, a Rosa Parks Alapítvány kuratóriumának tagja beszélt az előadásában, kiemelve azt is, hogy több olyan esettel is találkozott a munkája során, amikor az enyhe értelmi fogyatékossággal diagnosztizált gyerekeket a szakmai sztenderdeknek egyébként nem megfelelő tesztekkel vizsgálták. Erre példát is hozott a szakember: korábban a Budapest Binet tesztet alkalmazták, ami 3-14 éves gyerekek általános intelligenciájának mérésére lehet alkalmas. A teszt azonban nem veszi figyelembe a szociokulturális különbségeket, így nem tud értelmezni olyan eltéréseket, amelyek abból fakadnak, hogy a roma gyerekek sokszor hátrányos helyzetűek vagy egyenesen halmozottan hátrányos helyzetűek (HH/HHH), és szegény családból származnak. Hogy mi a gond az ilyen vizsgálati eszközökkel? Míg egy középosztálybeli család gyereke rá fog jönni, hogy a csupasz ablakról a függöny hiányzik, a tűzhelyről pedig a gázláng nagyságát állító gomb, a HH/HHH-gyerekek ahhoz vannak szokva, hogy pokróccal sötétítenek, és a gázpalackot fogják hiányolni a tűzhely mellől, mivel nekik ez a megszokott, nem a vezetékes gáz.

Ilyen eltérések mellett képtelenség lett volna elvárni, hogy a roma gyerekek is 86 ponton felüli eredményeket érjenek el a teszteken, Magyarországon ugyanis ez volt a 2003 előtt elvárt szint. Főleg úgy, hogy az Egészségügyi Világszervezet (WHO) ajánlása eleve megengedőbb, 70 ponttól már normál intellektusúnak sorolja a vizsgált gyerekeket – ezt azóta Magyarországon is így alkalmazzák. Az eltérést a szakmai szempontok nem indokolják, ráadásul megfelelő fejlesztés hiányában a diagnózis gyakorlatilag semmit nem ér, csupán arra jó, hogy a gyerek kiszoruljon a normál tanmenetű iskolából, vagy ami még rosszabb, a teljesen félreértelmezett, az inkluzivitást még nyomokban sem alkalmazó integrált oktatás részévé váljon. Utóbbi eredménye ugyanis túlnyomó részt az iskolai kudarc, a kiközösítés, majd a lemorzsolódás.

Nem mindegy, hogy hol vagyunk a térképen