A romaellenesség a legfőbb oka a roma gyerekek iskolai lemaradásának Magyarországon

Nincsen túlélhető és fenntartható jövőnk tudomány nélkül, ahogy nekünk sincsen nélkületek. Támogasd a Qubit munkáját!

A roma gyerekek iskolai helyzete és ezáltal társadalmi mobilitási lehetőségeik nemcsak Magyarországon nagyon rosszak, hanem a környező országokban is. A CEU Közpolitikai Tanulmányok Központja Radó Péter oktatáskutató vezetésével és jelen cikk szerzőjének részvételével olyan kutatást folytat, ami alapvetően azt vizsgálja, hogy Magyarország, Lengyelország, Románia, Szlovákia és Szerbia oktatási rendszereiben milyen feltételek adottak ahhoz, illetve mi az akadálya annak, hogy ezek az országok képesek legyenek a mostaninál személyre szabottabb oktatás megvalósítására, ami egyrészt az adaptív készségek fejlesztésére irányul, másrészt minden gyerek számára igazságosabb rendszert eredményez. A kutatás kitér arra is, hogy a vizsgált országok rendszerei mennyire képesek alkalmazkodni az olyan kihívásokhoz, mint a klímaváltozás, a demográfiai változások vagy a digitalizáció, illetve azt, hogy az öt ország oktatási rendszerei mennyire inkluzívak, és ennek megfelelően mennyire képesek az iskolák a roma gyerekeket befogadni és méltányos oktatást biztosítani nekik. 

A kutatás romákról szóló részé arra jutott, hogy miközben Magyarországon jelentősen több roma kisgyerek jár óvodába, mint korábban, a szegregáció kifejezetten megerősödött, ami azt jelenti, hogy egyre nagyobb a szakadék a romák és a teljes tanulónépesség között. Szlovákiában kissé javult ugyan a romák helyzete az oktatásban, de ami a romák speciális és szegregált iskolákban való elhelyezését illeti, a helyzet folyamatosan romlik. Romániára és Szerbiára kevésbé jellemző a szegregáció, de az utóbbi évtizedek némi javulása mellett még mindig jellemző, hogy legtöbbször a személyi okmányok hiánya, a mélyszegénység, az alkalmatlan lakhatási feltételek jelentik az iskolába járás legfőbb akadályait. Lengyelországban nagyon kevés roma él, és az utóbbi évek intézkedéseinek hatására sokat javult a helyzetük, különösen az óvodáztatás terén. 

Rendszerszintű romaellenesség

A méltányos oktatás azt jelenti, hogy nemtől, családi háttértől és társadalmi-gazdasági státusztól függetlenül minden tanulónak megvan a lehetősége arra, hogy az oktatásból profitálni tudjon. Ennek elemzéséhez egyrészt vizsgálni kellett az egyes országok oktatási rendszereit, másrészt értelmezni kellett az adott országok történelmi és társadalmi jellemzőit rendszerszinten, tehát az oktatás mellett a foglalkoztatásban, a lakhatásban, az egészségügyben és igazságszolgáltatásban megjelenő romaellenesség (antigypsyism) szempontjából.

A romaellenesség a rasszizmus egyik romák ellen megnyilvánuló speciális formája, és olyan, a romákra vonatkozó komplex és téves hiedelemrendszert takar, amely bár személyes szinten alakítja a romák megítélését, rendszerszinten teremti meg a romák megkülönböztetését vagy szélsőséges esetben elkülönítésüket. A romaellenesség mögött húzódó alapvető feltételezés, hogy a romák alacsonyabb rendűek és deviánsok. A jelenség kutatása értelmezni próbálja, hogy a többségi romaellenesség miként ágyazódik be a társadalmi struktúrákba, különösen az állami intézményekbe, így az oktatásba, a foglalkoztatásba, a lakhatásba, az egészségügybe vagy akár a rendőrség működésmódjába. Ahogy az európai országok gyarmatosításai megalapozták a mai értelemben vett faji egyenlőtlenségeket azzal, hogy lettek a gyarmatosítok és a meghódítottak, úgy teremtődtek meg Közép- és Kelet-Európában a jelenleg is tapasztalható etnikai megkülönböztetés alapjai körülbelül 600 évvel ezelőtt a romák érkezésével. A romák a térség szinte egyetlen látható kisebbsége, akik a nem romákkal szemben jelentik a „mást”, a „nem fehér embert”, az idegent. 

A romák asszimilációjára Magyarország területén már Mária Terézia és II. József Habsburg uralkodók is kísérletet tettek a 18. században azzal a szándékkal, hogy a roma gyerekeket a családjaikból kiemelve „keresztényekké", „új magyarokká” vagy „új parasztokká” neveljék át, iskolába küldésükkel pedig a romaságukat szerették volna „kinevelni” belőlük. Bár a felvilágosult abszolutista uralkodók módszerei kevés eredménnyel jártak, a második világháború után a közép- és kelet-európai országok hasonló elképzelésekkel próbálták a romákat beolvasztani és identitásuktól megfosztani. A vándorló romák erőszakos letelepítéséhez, a szocialista egyenember megteremtéséhez és a többségi kultúra iránti lojalitás megköveteléséhez a kommunista és szocialista diktatúrák leginkább az iskolákat használták asszimilációs politikáik érvényesítésére. Az iskolák nem vettek tudomást a romák eltérő nyelvhasználatáról és identitásukhoz fűződő jogaikról, kultúrájukat pedig társadalmi hátrányokból és devianciákból álló tehernek tekintették, amit az iskoláztatáson keresztül kell majd idővel felszámolni. A romák asszimilációjára tett erőfeszítések országonként nagyon különböző eredményeket hoztak: a különbség egyrészt az adott politikai hatalom eltökéltségétől, másrészt a többség és a romák történelmi viszonyrendszerétől, harmadrészt az adott országon belül maguknak a romáknak a sokféleségétől is függött. 

Amikor az erőteljes asszimiláció erőszakba fordul

Magyarországon egy 1961-es párthatározat indította el a romák hivatalos asszimilációját az addigra már réges-régen letelepedett romák esetében. Bár a szocialista állam minden erőfeszítései ellenére a romák kétharmada a 80-as években még mindig a hivatalos szegénységi küszöb alatt élt, kétségtelen, hogy Jugoszlávia kivételével a többi közép- és kelet-európai államhoz képest Magyarország asszimilációs politikája volt a legsikeresebb. Az ötvenes évek elején Lengyelország lett az első közép-kelet-európai állam, amely megpróbálta integrálni a nomád cigányokat azzal, hogy lakást és munkát kínált nekik, de a minimális állami kényszer ellenére a romák többsége nem volt hajlandó letelepedni. A helyzet 1964 után változott meg, amikor erőteljesebb asszimilációs kampány indult. Az új politika már rövid idő alatt eredményeket tudott felmutatni, bár ennek ellenére – az átfogó jogszabályok és a hatályos szabályozások hiányos végrehajtása miatt – a lengyel romák sikeresebben tudtak ellenállni az asszimilációs nyomásnak, mint a régió más részein élő társaik. 

Románia már 1946-ban a nomád cigányok lovainak és kocsijainak elkobzásával próbálta letelepíteni a romákat. Itt is cél volt a teljes foglalkoztatottság, amit gyakran a romák kényszermunkára ítélésével oldottak meg, de a román asszimilációs politika még így sem volt olyan erős, mint például Csehszlovákiában. A Csehszlovák Kommunista Párt rendelkezései megfosztották a „nomádokat” az utazás jogától, és rendszeres foglalkoztatásra kényszerítették őket. Az 1970-es évek elején sok romát költöztettek városi lakótelepekre, az iskolák pedig még az órák közötti szünetekben is büntették azokat, akik a roma nyelvet használták. Más közép- és kelet-európai államokkal ellentétben a jugoszláv kommunista rendszer egyértelműen az integrációt részesítette előnyben az asszimilációval szemben. A régió többi országával ellentétben a jugoszláv cigányok számára engedélyezték kulturális és társadalmi szervezetek létrehozását. 

A szocialista és a kommunista diktatúrákban tehát a roma gyerekek iskoláztatási mutatóinak javításáért tett erőfeszítéseket nem éppen a romáknak (is) járó emberi, kisebbségi vagy gyermeki jogok szempontjai, hanem sokkal inkább a romák mint nemzetiség eltüntetésének vágya és életmódcsoportként definiált helyzetének felszámolása határozták meg. A roma gyerekek oktatási hátrányainak emberi jogi megközelítésével elsősorban a transznacionális szervezetek, köztük a Világbank, az UNICEF, az UNDP és uniós intézmények, valamint a nemzetközi emberi jogokkal foglalkozó alapítványok, mint az Open Society Foundation, az Európai Roma Jogi Központ és a Roma Oktatási Alap ismertették meg ezeket az országokat. Ezek a szervezetek teljesen más nyelvezetet és ebben a térségben addig gyakorlatilag ismeretlen szemléletet honosítottak meg a 90-es évektől kezdve, egy olyan időszakban, amikor a rendszerváltás után a Nyugathoz igazodás vágyott cél volt, és a reménybeli uniós csatlakozás feltételeinek is meg kellett felelni. 

Mást akart az unió, más történt a gyakorlatban

Az erőteljesen romaellenes társadalmakban lényegében teljesen idegen volt, sőt nem is létezett a roma gyerekeknek is járó méltányos oktatás. Az uniós tagság feltételei között szerepeltek ugyan a roma gyerekek iskolai eredményességét célzó stratégiák és cselekvési tervek, csakhogy a helyi szabályozás, a közbeszéd és a stratégiák tényleges, helyi megvalósulási módjai nagyon különböztek az uniós ajánlásoktól. Ez a stratégiák világa és a helyi szabályozás, illetve az implementáció között a mai napig tátongó szakadék az egyik magyarázata annak, hogy a friss kutatási eredmények szerint nagyon lassú a javulás, sőt országonként változóan egyes területeken akár romlás is tapasztalható. 

Romániában például csökkent az óvodába járó roma gyermekek aránya (2011-ben még 46, 2016-ban már csak 38 százalék volt). Magyarországon a 80-as évek óta erősödik a szegregáció, de az utóbbi 10 évben tovább romlott a helyzet, a korai iskolaelhagyók száma  pedig több vizsgált országban stagnál, sőt egyesekben még növekszik is. A vizsgált országok oktatási rendszerei sem a rendszerváltás előtt, sem utána nem váltak befogadó oktatási rendszerekké, és ezt az uniós tagságuk sem befolyásolta (Szerbia még csak nem is tag). Ennek leginkább a mindenkori politikai akarat, valamint az az oka, hogy a politikai jogfosztottság miatt nem tudott egy egy olyan roma vagy romapárti polgárjogi mozgalom kellő erővel kibontakozni, amely képes lett volna kikényszeríteni a kormányoknál, hogy valódi társadalmi befogadást teremtsen az iskolákban.

Egyre nő a szakadék

Míg Magyarországon, ahol becslések szerint 7,5 százalék a romák népességen belüli aránya, a tanulónépességen belüli arányuk megközelíti a 15 százalékot. Miközben az óvodába járó roma gyerekek aránya jelentősen javult az elmúlt 15 évben, a romák helyzete az oktatás minden területén jelentősen romlik, és a különböző iskolai fokok teljesítése szempontjából egyre nagyobb a szakadék a romák és a teljes tanulónépesség között. Ennek egyik magyarázata lehet, hogy folyamatosan növekszik az iskolai szegregáció mértéke. Lengyelországban, ahol a romák népességen belüli aránya becslések szerint az 1 százalékot sem ér el, 2017-től kötelezővé és ingyenessé vált az óvodai nevelés a 6 éves gyermekek számára, és ahol nincs óvoda, ott az óvodai nevelést különféle közösségi szervezetek végzik. Az elmúlt években csökkent a roma gyermekek száma a speciális oktatásban, miközben a beiskolázott és érettségizett romák arányát az általános iskolásoknak, középiskolásoknak és egyetemistáknak juttatott ösztöndíjakkal igyekeznek növelni.

Romániában, ahol becslések szerint közel 9 százalék a romák aránya a népességen belül, a gyerekek helyzete a legtöbb területen javult, és csökkent a roma és a nem roma tanulók közötti szakadék; ugyanez nem mondható el a közép- és felsőfokú oktatásban, ahol a tendenciák negatívak. Szerbiában, ahol becslések szerint kicsit több, mint 8 százalék a romák népességen belüli aránya, a roma tanulók helyzete némileg javult az alap- és középfokú oktatásban, de a különbség továbbra is jelentős. (2015-ben például a romák mindössze 10 százaléka fejezte be a középfokú oktatást, Szerbiában pedig 13 százalékuk). A felsőfokú végzettségű romák aránya majdnem nulla, és a roma gyerekek továbbra is felülreprezentáltak a speciális oktatásban. Ugyanakkor pozitív fejlemények mutatkoznak az óvodai nevelésben és az írás-olvasás terén, és a szegregáció sem számít komoly problémának Szerbiában. 

Szlovákiában, ahol becslések szerint 9 százalék a romák népességen belüli aránya, szintén javult a romák helyzete az óvodai, az általános és a középfokú oktatásban. Ennek ellenére nagyon magas azoknak a romáknak az aránya, akik nem fejezik be az iskolát, különösen a középfokú oktatásban (19 százalék). A felsőoktatási szakadék romák és nem romák között változatlan maradt, ami pedig a romák speciális és szegregált iskolákban való elhelyezését illeti, a helyzet 2005 óta folyamatosan romlik. 

Az oktatási eredményesség és a roma gyerekek kudarcainak összefüggései 

Ahogy korábban szó volt már róla, a roma tanulók oktatási kudarcai alapvetően két egymástól elválaszthatatlan jelenségnek tudhatók be. Az egyik az oktatási rendszerek befogadóképessége, nevezetesen, hogy az oktatás milyen mértékben képes kezelni a gyermekek különbségeit, és milyen mértékben képes kompenzálni társadalmi helyzetüket; a másik, hogy mi a viszony a romákkal a megfigyelt társadalmakon belül. Ez utóbbi azért meghatározó, mert számos elemzés és kutatás jutott arra a következtetésre, hogy a hiányzó politikai akarat mögött a rendszerszinten megvalósuló romaellenesség áll. Míg a vizsgált országok oktatási rendszerei Lengyelország kivételével a kevésbé méltányos és szelektívebb oktatási rendszerek közé tartoznak (különösen Szlovákia és Magyarország), amelyek kevésbé képesek kompenzálni a társadalmi egyenlőtlenségeket, a roma gyermekek inklúzióját tovább bénítja a romaellenes szemlélet. Bár Magyarország PISA-eredményei rosszabbak, mint Lengyelországéi, de jobbak, mint a másik három vizsgált országban, a magyar rendszer mégis sokkal szelektívebb és sokkal kevésbé méltányos, mint a román vagy a szerb. 

Míg Magyarországon az oktatási rendszer teljes centralizálása mellett is folyamatosan erősödik  a szegregáció, miután a hazai szabályozás lehetővé teszi a gyermekek korai kiválasztását a különböző iskolatípusokon keresztül (lásd az egyházi iskolák vagy a kisgimnáziumok szerepét a szelekcióban), és a vizsgált országok közül itt befolyásolja a gyerekek társadalmi háttere a legerősebben az iskolai eredményességet, a hároméves kortól kötelezővé váló óvoda és a széles körben elérhető ingyenes étkezés egyedülálló a többi országhoz képest. Az utóbbi két intézkedés pozitívan befolyásolja a roma gyerekek jelenlétét az oktatási rendszerben – ők már ezen intézkedések előtt is korábbi életkortól, hosszabb ideig és magasabb arányban vettek részt a közoktatásban, mint a többi elemzett országban élő roma gyerekek. A romániai és szerbiai oktatási rendszer sokkal kevésbé szelektív, mint a magyar, ezek az országok a PISA-eredményeik alapján mégis alacsony teljesítményű országoknak számítanak, és történelmileg is alacsony a roma gyerekek részvétele az oktatási rendszerben. 

Szlovákia a nagyon szelektív Magyarország és a kevésbé szelektív Románia és Szerbia között áll félúton: bár a szülők társadalmi helyzete kevésbé határozza meg a gyerekek oktatási eredményességét, mint Magyarországon, a szegregáció mértéke ott is súlyos, és továbbra is jellemző gyakorlat, hogy az ép értelmű roma gyerekeket speciális iskolákba küldik. A PISA-eredmények rosszabbak, mint Magyarországon, de jobbak, mint a másik két országban. Ehhez képest Lengyelország teljesen kilóg a sorból: egyrészt az oktatási rendszere jóval méltányosabb, mint a másik négy országé, másrészt nagyon kevés roma él az országban. Sok probléma így már amúgy sincs jelen, de a jóval inkluzívabb rendszerük miatt a problémák már kis erőfeszítéssel is könnyedén kiküszöbölhetők. 

Különböző elemzések szerint azonban a roma gyerekek legnagyobb akadályát az oktatásban a különböző szereplők előítélete okozza. Épp ezért a civil szervezeteknek nagyon fontos szerep jut ezekben a gyengén teljesítő és kevésbé méltányos rendszereket fenntartó országokban a roma gyermekek oktatási problémáinak kezelésében, de tevékenységük legtöbbször csupán csepp a tengerben, mivel nincsenek hatással az oktatás strukturális problémáira, és minimális erejük van ahhoz, hogy programjaik a mainstream oktatás részévé válhassanak. 

A szerző szociológus, a CEU kutatója. Kutatási területe a romák oktatási és szociális helyzete, a diszkrimináció működése, az oktatási egyenlőtlenségek rendszere és a szegénység kutatása, azon belül is elsősorban a gyerekek szegénysége.  

Ha tetszik, amit csinálunk, ha te is fontosnak tartod, hogy magyar nyelven legyen egy okos és közérthető lap, ami nem a politikai barikádok csatazajáról tudósít, hanem a ránk váró – bátran mondjuk ki, ez az év is megmutatta, mennyire nem túlzás ez – civilizációs kihívásokkal foglalkozik, ami fel meri tenni a jövőnkkel kapcsolatos igazi kérdéseket, és meg is mutatja a modern tudomány válaszait mindezekre, nos ha ez szerinted is olyan égetően fontos, ahogy mi gondoljuk: heroikus munkát végző öt újságíróval, sok tucatnyi kutatóval és csak egy egészen kicsi kiadóval a hátunk mögött, akkor támogasd a munkánkat rendszeresen – számít a segítséged!


Kapcsolódó cikkek a Qubiten: