Száz éve született Gerald Durrell, aki örökre megváltoztatta az állatokhoz fűződő viszonyunkat

„Ez a gyerek nem normális, csigákat hord a zsebében” – olvasható a Halak jelleme című Durrell-kötet elején. A diagnózist Lawrence Durrell, a család szépirodalmi berkekben is megbecsült tagja állította fel 1931-ben öccséről, Geraldról, de a későbbiekben tovább finomította, egészen odáig, míg 1972-ben el nem jutott a végső következtetésig: „ez az ember nem normális!”.

A nem normális Gerald ma töltené be a százat, és ahhoz, amit véghez vitt, nem is ártott, hogy nem volt egészen normális: hagyományos képzés nélkül, lelkesedésből állt zoológusnak, egy olyan állatkertről álmodozott, amilyen még nem volt a világon, elköltötte rá az egész apai örökségét, végül pedig a francia partvidékhez közel eső Jersey szigetén sikerült is létrehoznia ezt az állatkertet, ami a mai napig működik, méghozzá egész jól: az általa létrehozott alapítvány, a Durrell Wildlife Conservation Trust az ő közreműködésével csak Madagaszkáron 11 fajt mentett meg a kihalástól.

És ez csak a jéghegy csúcsa, az alapítvány Maritiustól Délkelet-Ázsián át Dél-Amerikáig a mai napig aktív, az állatkert fő célja pedig továbbra sem a szórakoztatás, hanem a veszélyeztetett fajok fogságban történő szaporítása, majd a természetes élőhelyükre történő visszatelepítése. Ehhez viszont nem volt elég csigákat (skorpiókat, madarakat, kutyákat, piócákat) gyűjteni, az is kellett hozzá, hogy Gerald Durrell tűzzel-vassal, pénzt, fáradságot és whiskyt nem kímélve valahogy el is jusson odáig, hogy a jersey-i állatkert (aminek a nevében eredetileg az angol Zoo szó nem is szerepelt, annak ellenére, hogy Lawrence szerint ez volt Gerald első kiejtett szava) 1959-ben létrejöhessen.

Az állatkertig vezető út

Douglas Botting, Durrell életrajzírója szerint nem volt egyszerű az idáig vezető út (erről Margo, Gerald nővére is megemlékezik a De mi lett Margóval? című könyvében). Durrell 1947-ben, első gyűjtőútján Kamerunba utazott állatokat gyűjteni, de erre csaknem a teljes vagyona ráment: az itt fogott jószágokat az angol állatkertek megvették ugyan, de mivel Gerald ragaszkodott hozzá, hogy a lehető legkényelmesebb módon szállítsa és a lehető legjobb élelemmel lássa el az állatokat, az út valóságos anyagi csapás volt a számára, ráadásul a londoni, bristoli, manchesteri, chesteri és paigntoni intézmények egyike sem ügyelt annyira az állatok jólétére, mint maga a gyűjtő – a kor felfogásának megfelelően leginkább pótolható látványosságnak tekintették őket.

Az első gyűjtőutat több további követte, Bafuti kopók című 1954-es regénye például Kamerunba való visszatérésének és a bafuti Fonnal kötött barátságának állít emléket. De nem ez volt az első könyve: egy évvel korábban felesége, Jacquie és bátyja, Lawrence tanácsára fogott neki az írásnak, a Noé bárkáján című kameruni útleírás pedig elég nagy sikert aratott ahhoz, hogy már csak az anyagi megfontolások miatt is folytassa a munkát, annál is inkább, mert az első gyűjtőútja után az angol állatkertek többsége már nem alkalmazta – épp azért, mert háklis volt az elhelyezés körülményeire és az állatok étrendjére, valamint nem is kifejezetten a leglátványosabb fajok iránt érdeklődött, amikor gyűjteni indult.

Noé bárkája

Durrel a Noé bárkájánt Margo bournemouthi panziójában írta, ott, ahol két éven keresztül a saját állatkertjéhez gyűjtött példányok is szállást kaptak. Az eredeti terv szerint a saját állatkert is Bournemouthban kapott volna helyet, de a város vezetősége már az állatsereglet ideiglenes jelenlétének sem örült (pláne akkor, amikor egy-egy példány megszökött, és randalírozni kezdett a városban), így a seregletnek költöznie kellett.