Ez a gyerek nem normális, csigákat hord a zsebében
Gerald Durrell indiai születésű brit író és zoológus miatt ismeri egy generáció egyáltalán azt a szót, hogy természetbúvár, és ő tehető felelőssé azért is, hogy a világon van egyáltalán valaki, aki tudja, mi az a kolóbusz. Az is valószínűsíthető, hogy Korfu szállodatulajdonosai A családom és egyéb állatfajták, illetve a szigeten játszódó önéletrajzi regénytrilógia után naponta többször is hálát adtak a sorsnak a természetbúvár születéséért. A regények után úgy tűnik, hogy Gerryt, azaz Durrelt mindenki ismeri (természetesen szigorúan Réber László illusztrációival), ahogy a család többi tagját is, de a regények persze nem érintenek mindent – Durrell pedig egy önéletrajz írásához ugyan hozzáfogott, de végül nem jelentette meg. Maradtak a regények.
Te milyen állatfajhoz tartozol?
A családom és egyéb állatfajták, a Madarak, vadak rokonok és Az istenek kertje után az ember hajlamos azt gondolni, hogy Durrellék tényleg idilli életet éltek Korfun, ahová Gerald tízéves korában, 1935-ben költöztek, és ahol hamisítatlan brit kozmopolitaként azonnal otthon is érezték magukat, a családtagok pedig tulajdonképpen azzal foglalkozhattak, amivel csak akartak. Ahogy Gerald is írja az egyik regényben: mindannyian fiatalok voltak, és legalábbis görög mércével elképesztően gazdagok is, így nem volt különösebb akadálya, hogy mindenki a hobbijának élhessen, ez pedig Gerald esetében javarészt az állatok begyűjtését és megfigyelését jelentette. Testvérei közül a legidősebb, Lawrence, aki a század végére Anglia ünnepelt írójává vált, az írásra koncentrált, Leslie fegyvereket gyűjtött, Margo napozott, a Durrellek édesanyja pedig ivott – és épp ez állt a család Görögországba költözése mögött is, nem pedig a regényekben emlegetett hivatalos indok, miszerint Angliában nem embernek való az időjárás.
Kacérkodás a szellemekkel
A családfő halála után Durrellék anyja teljesen összeomlott, a legidősebb testvér, Lawrence pedig a környezetváltozással próbálta kizökkenteni őt az egyre súlyosabb alkoholizmusból. A helyzetet tovább súlyosbította a Madarak, vadak, rokonokban is említett érdeklődése az okkultizmus iránt: ezt Durrell többször is említi (Theodore recepteket cserélt és babonákról beszélgetett a mamával), a legemlékezetesebben akkor, amikor anyja és Gerald, akit nem mert a többi gyerek gondjaira bízni, meglátogatták Margót Londonban, ahol egy spiritiszta társaságba keveredett (ez a fejezet a Kacérkodás a szellemekkel címet viseli). Margo végül megmenekül Mawakitól, a szellemtől, aki szerint káposztát kell kötöznie az arcára, ha meg akar szabadulni a pattanásaitól, a valóságban viszont ennél nagyobb gondot is okoztak a szellemek: Durrell utolsó, félkész memoárjában azt írta, hogy férje halála után a család Indiából Angliába utazott, ahol többször is költözniük kellett, mert édesanyjuk folyton szellemek jelenlétét érezte, ezek közül az egyik arra is felszólította, hogy dugja be a fejét a gázsütőbe, és végezzen magával. Ez valószínűleg komolyan is megfordult az asszony fejében, végül valószínűleg épp Gerry miatt tett le róla.
Theodore színre lép
Douglas Botting, Durrell hivatalos életrajzírója szerint a család élete valószínűleg nem pont úgy zajlott, ahogy a könyvek alapján hinné az ember, Larry például külön háztartásban élt a feleségével, akit Gerald meg sem említ a könyvben, a ma nagyjából félmillió fontos megtakarítással bíró család valóban nem szűkölködött semmiben – még akkor sem, ha akkoriban Korfu meglehetősen elmaradottnak számított, gyakoriak voltak a megbetegedések, és mindent elleptek a bolhák. Ez mindenki számára elég rossz hírnek számított, kivéve Gerryt, aki már Indiában is élénken érdeklődött az állatvilág iránt, és a későbbiekben is gyakran a lenézett vagy undorítónak kikiáltott állatok védelmére kelt. A család az első fél évben amolyan tesztüzemet töltött Korfun, ezt az időt pedig Gerald teljes egészében felfedezésre fordíthatta – ráadásul Botting szerint amolyan hírvivőként a parasztok között is közvetített, megtanulta a nyelvet, majd az időszak lezárultával, miután anyja tanítót fogadott mellé, George Wilkinsont, megismerkedett Theodore Stephanidesszel, későbbi mesterével.
Theodore sajátos módon közelítette meg a tudományt, Korfut és a Durrell családot is: ahogy Gerald is írja, mindenről tudott valamit mondani a spiritizmustól kezdve a görög táncokon át a pocsolya élővilágáig. Botting szerint különböző magokat szórt a kocsijából, amikor bejárta Korfut, hátha kikelnek majd – szóval kellően excentrikus figura volt egy olyan család mellé, ahol Leslie olykor pisztolyt is fogott Larryre, amikor összevitatkoztak. Lawrence felesége némi ijedtséggel idézi fel ezeket az epizódokat, de később elüti azzal, hogy nem volt szó komoly feszültségről, inkább csak a Durrellek ír temperamentuma vette át az irányítást ilyenkor. A helyzet akkor vált tarthatatlanná, amikor Lawrence visszaemlékezései szerint a fiatalok egy szál semmiben ittak és fürödtek álló nap, Leslie pedig hangos fingással kísérte az étkezéseket, végül úgy döntöttek, hogy ez a végén még visszavetheti Geraldot a fejlődésben, ezért kerítettek neki egy tanítót (mióta még Angliában igazságtalanul megbüntették, az anyja többé nem adta hagyományos iskolába).
Madarak, vadak, rokonok
Durrell esetében az a fura helyzet áll elő, hogy a regények majdnem kiadnak egy életrajzot – de Gerry elégedetlen volt az általa felrajzolt képpel, ezért halála előtt nekifogott a memoárok őszinte megírásának. Innen derült ki többek között az is, hogy az anyja a terhessége alatt a pezsgőt kívánta meg, maga az író-zoológus pedig erre vezeti vissza azt is, hogy ő maga mennyire kedvelte ezt az italt (figyelmes olvasók azért sejthették, hogy nem vetette meg a gasztronómiai gyönyöröket, irodalmi és természetvédelmi tevékenysége mellett éppen Durrellnek köszönhetjük a legérzékletesebb ételleírásokat is).
Annak ellenére, hogy a könyvekben az író Larry gyakran lekezelően bánt Geralddal, valójában komoly hatással volt az ízlésére és az írására – ahogy a Leslie-nél olvasott vadászkalandok is. Gerald tizenegy évesen már verseket írt, amelyeken alaposan meglátszott Lawrence hatása, de az író leveleiben szinte irigykedve idézte öccsét, és ő buzdította arra is, hogy folytassa az írást – ami később inkább kínos kötelességnek számított Gerald Durrell számára, mint kikapcsolódásnak: ezzel teremtette elő a pénzt az állatkert számára.
Egy brand születése
Ha van arca a huszadik századi természetvédelmi törekvéseknek, és az nem a WWF pandája, akkor csak két lehetőség jöhet szóba: David Attenborough és Gerald Durrell. Botting Lawrence Durrellre hivatkozva azt írja, hogy Geraldnak már az első szava is az volt, hogy „állatkert”, igaz, angolul azért könnyebb dolga volt, mint ha magyar lett volna. Gerald első állatkertje még csak néhány ólomfigurából állt, de Indiában, ahol született, aztán Angliában, végül pedig Korfun számtalan alkalma volt gyűjteménye bővítésére (a család legnagyobb örömére mindent felhalmozott a skorpiótól a sérült madarakon át a bagolyig, ahogy erről a Korfu-trilógiában is beszámol). Erről a szokásáról a későbbiekben sem mondott le: amint tehette, a második világháború után elszegődött a Londontól 35 mérföldnyire fekvő Whipsnade-be, Anglia leghíresebb állatkertjébe, ahol gondozóként továbbra is az állatok közelében maradhatott (a háború alatt Londonban egy állatkereskedésben dolgozott, 43-ban pedig gyenge egészsége miatt elkerülte, hogy besorozzák).
Ez az ember nem normális
Elég nehezen jutott el odáig, hogy saját állatkertet nyithasson: az állatboltos tapasztalatokról a Halak jelleme című kötetben írt bővebben néhány korfui kaland felidézése mellett. Durrell életútját jól jellemzi a kötet elején található néhány idézet Larrytől: „ez a gyerek nem normális, csigákat hord a zsebében” - mondta állítólag 1931-ben. Következő stációk: „ez a kölyök nem normális, állatkerti ápoló akar lenni!” (1945); „ez az ember nem normális, kígyók közt csatangol a dzsungelben!” (1952); „ez az ember nem normális, állatkertet akar nyitni!” (1958), „ez az ember nem normális, ha meghívod magadhoz, sast telepít a borospincédbe! (1967), majd pedig a végső diagnózis 1972-ből: „ez az ember nem normális!”.
Gerald Durrell az állatkerti tapasztalatait A vadállatok bolondja című könyvében foglalta össze, de nem volt elégedett az akkori állatkertek működésével, és már akkor eldőlt benne, hogy vásári látványosság helyett ezeknek az intézményeknek inkább a veszélyben lévő állatok megmentésére és tanulmányozására kellene koncentrálnia. Már Whipsnade-ben is tűkön ült, hogy elindulhasson egy igazi állatgyűjtő körútra, de senkihez nem sikerült csatlakoznia, végül amikor 21 évesen megkapta az apai örökségét, maga finanszírozta az első gyűjtőútját. A fő cél továbbra is egy saját állatkert volt, de ez sokáig csak álomnak tűnt: amikor Durrell egy dél-amerikai gyűjtőútja után találkozott a szintén ott forgató Attenborough-val, és előadta neki, hogy milyen állatkertet képzelt el, a természetvédelem és ismeretterjesztés másik legendája egyszerűen őrültnek nézte. Miután az álom megvalósult Jersey szigetén, Attenborough is csatlakozott az alapítvány támogatóihoz.
Költséges mulatság
Miközben a korfui könyvek derűsek, és leginkább egy boldog, szabad gyerekkor képét festik le, a későbbiekben Durrellnek szembesülnie kellett azzal is, hogy az állatgyűjtő élete nem csak játék és mese: a legtöbb gyűjtőútját szorgalmasan dokumentálta is, és bár szórakoztató regények születtek róla (A bafuti kopóktól A részeg erdőig, a teljeség igénye nélkül), az állatok elhelyezése saját állatkert nélkül bizony nem volt egyszerű. Az állatok tartása és szállítása irtózatos pénzeket emésztett fel, és erre Durrell még többet is áldozott, mint kortársai, a leszállított példányokkal viszont gyakran nem az igényeiknek megfelelően bántak az állatkertekben. Leginkább a tenyésztési programokat és a kisebb, kevésbé látványos állatok bemutatását hiányolta: a korabeli gyakorlat szerint gyakran még csak nem is párokban tartották az állatokat; ha egy elpusztult, legfeljebb rendeltek egy másikat, a kisebb, visszahúzódóbb, szürkébb állatokban pedig senki nem látott fantáziát.
Egy ilyen állatkertet viszont meg is kellett építeni: Durrell eredetileg Bournemouthban akarta megalapítani az új intézetet, de a város erről hallani sem akart – annál is inkább, mert az ideiglenesen ott elhelyezett menazséria már kert nélkül is némi fennakadást okozott az angol fürdővároska életében. Itt élt Gerald anyja és nővére, Margo is, aki szintén írásra adta a fejét (Lawrence eleve is annak készült, de Durrell felesége, Jacquie is írt egy könyvet Állatok az ágyamban címmel, persze ebben is a közös kalandokat dolgozta fel). Az állatokat Gerald átmenetileg a nővére által üzemeltetett panzió udvarán helyezte el, de a város nagyjából ugyanakkora lelkesedéssel fogadta a vadállatokat, mint Larry a gyufásdobozban lapuló skorpiót – az állatkertnek mennie kellett. Ment is: Durrell családi és baráti segítséggel, mindenhonnan összekalapozott anyagi támogatással végül 1959-ben fogott neki a költözésnek. A projekt egyik fő anyagi fedezetének pedig az író könyvei szolgáltak, amelyeket a gyűjtőutak után, éjszaka, Buenos Airestől Afrikáig szorgalmasan írt, hogy felszínen tartsa az állatkertet, amelyet ő bárkának nevezett.
A szakáll születése
A Jersey-i Állatkert 1959 húsvétján nyitotta meg a kapuit, amikor Gerald visszaérkezett egy gyűjtőútjáról – az előkészületeket javarészt akkori felesége, Jacquie végezte, illetve ehhez a nevezetes dátumhoz köthető Durrell szakállának megjelenése is, ugyanis felesége unszolására a borostát normális szakállra cserélte (és így is vonult be a köztudatba, két gyerekkönyvében, a Léghajóval a világ körülben és a Léghajóval a dinoszauruszok földjénben már rajzban is egyfajta tudós Mikulásként szerepelt).
Miután Durrell sikerszerző lett, egyre nagyobb volt rajta a nyomás, hogy állatgyűjtő és állatkertvezető munkája mellett folyamatosan publikáljon, az útleírásokat gyerekkönyvek, később tévéműsorok követték, a Jersey-i Állatkert pedig lassan talpra állt. A veszélyeztetett fajok szaporítását célzó programot 1963-ban indították el, az alapítvány végül meg is tudta venni a területet, ahol az állatkert működött, a továbbiakban pedig oktatási és megőrzési munkájukkal több faj létét is sikerült megmenteniük. Akármekkora sztárrá is vált Gerald az évek során, azért annyira nem ment jól a szekér, hogy az állatkertet ne fenyegesse folyamatosan a csőd, Gerald ráadásul soha életében nem vezetett még semmilyen intézményt, a csődöt elkerülendő így jobban bele kellett vetnie magát az írásba, mint valaha. A hatvanas évek elején a gyerekkönyv jó üzletnek tűnt, emellett 1960-ban jelentette meg az argentin gyűjtőútját feldolgozó könyvét, A susogó tájat is. Cikksorozatot vállalt az Observerben, rádióinterjúkat adott – és közben még ott volt az állatkert is, amelyet vezetnie kellett. Az intézmény minden nehézség ellenére működött: ahogy Botting életrajzában beszámol róla, 11 fajt sikerült egy év alatt fogságban szaporítani, így Durrell a megfeszített munka mellett még egy BBC-s rádióműsort is elvállalt, hogy a Bárka a továbbiakban is fennmaradjon.
A rajongók hülyébbek, mint az állatok
Durrell a hatvanas évekre valóságos celeb lett, olyannyira, hogy a legendás brit komikus, Noel Coward is a rajongói közé számított. Társasági emberként csodálták humorát és karizmatikus kiállását, egyre több eseményre hívták díszvendégnek – a későbbiekben pont ezzel próbált pénzt felhajtani az alapítvány számára, amikor végigturnézta az Egyesült Államokat is. Minden excentrikus vonása és minden vicce ellenére egyre jobban elunta az embereket: egy hatvanas évek elején írott levelében Botting szerint arra panaszkodott, hogy egy nagyobb csapat ember (a rajongói) jóval hülyébben képes viselkedni, mint egy bivalycsorda, holott az ember azt várná, hogy az állatok jönnek ki rosszabbul a versenyből. A politikától távol tartotta magát, bár azt vallotta, hogy az egyetlen olyan politikainak nevezhető hitvallás, amely mellett képes lenne elkötelezni magát, az az, hogy az embereknek abba kéne hagyniuk a szaporodást.
A világot és pláne a rajongókat ez persze nem zavarta: édesanyjának írott egyik 1962-es levelében azt írta, hogy Új-Zélandon uralkodóknak kijáró tisztelettel várták, de a földművelésügyi minisztérium fogadásán úgy érezte, hogy egy csomó ostoba tahóval van körülvéve, akik csak azt szajkózzák, hogy egy kis erózió még nem a világ. A helyzetet a természetvédő ahhoz hasonlította, mint amikor az embernek van egy Rembrandt-képe: ebben az esetben sem örülne neki, ha csak kicsit menne tönkre a festmény, míg végül már nem lehet megmenteni.
A dodó nevében
Mindeközben Gerald egyre jobban utált írni. A hatvanas években Nagy-Britannia egyik legkelendőbb szerzője volt, mindenki humoros, könnyed történeteket várt tőle, ő pedig álmatlan éjszakákon keresztül képtelen volt akár egy sort is papírra vetni. Az író az Állatkert a kastély körül című könyvvel akadt el szinte menthetetlenül, miközben továbbra is műsora volt a BBC-nél – amelyhez rendszeresen meg kellett írnia a szövegeit. A sok munka végül meghozta gyümölcsét: 1962-ben a Jersey Wildlife Trust tulajdonosa és tiszteletbeli (fizetés nélküli) igazgatója lett, és úgy tűnt, hogy mégsem lehetetlen küldetés a fogságban szaporítással megmenteni a veszélyeztetett fajokat. Az alapítvány a dodót, ezt a röpképtelen, az ember által kipusztított madarat választotta címerállatául.
A vágyott állatkert egyre inkább eluralta Gerald életét: hiába élt a kellős közepén, ki sem tette a lábát, panaszkodott a hírnevére és a látogatókra. Amikor 1963-ban Luisa Durrell, Gerald anyja meghalt, minden megváltozott: akkori felesége, Jacquie szerint Durrell sosem volt képes elfogadni anyja elvesztését, innentől fogva pedig egyre inkább csak pózként vette fel azt a sziporkázó társasági szerepet, ami miatt annyian kedvelték. Ekkoriban kezdett el komolyabban inni is: egy trópusi fertőzés után orvosa tanácsára Guinness sört kezdett fogyasztani annak vastartalma miatt, de a napi egy üveges javaslatot alaposan – úgy egy rekesszel – túlteljesítette.
Már megint a hírnév
Az állatkert gondjai, az írás és a mértéktelenül fogyasztott orvosság aztán váláshoz vezettek: Jacquie Durrell 1979-ben vált el Geraldtól, aki még ebben az évben elvette második feleségét, Lee Durrellt. Az élet mindeközben nem állt meg: Durrell olyan brand lett, amit már nem lehetett alábecsülni, egyre többet hívták szerepelni és írni, bár időközben az állatkerti szakma egyre inkább kezdett megorrolni rá unortodox módszerei és képzetlensége miatt. A korábbi rádió- és tévéműsorokat továbbiak követték. Ezt a hírnevet sodorta később veszélybe testvére, Leslie, aki kétes ügyekbe keveredett Mombasában, és arra kérte öccsét, hogy fizesse ki egy tartozását – ezt Gerald épp az alapítvány jó hírneve miatt megtagadta tőle. Az ügy mégis kipattant: Leslie arra panaszkodott, hogy egyébként is pokoli volt az élete a híres író, Lawrence és a még híresebb környezetvédő-író, Gerald testvéreként, de a két fivér ezután minden kapcsolatot megszakított vele.
Tényleg whiskyből van?
Időközben Gerald alkoholizmusa egyre súlyosbodott: a vastartalmú Guinness helyét már bármi átvehette, sőt, ha nem volt kéznél alkohol, beérte a teával vagy a vízzel is (élete alkonyán még azzal viccelt, hogy kénytelenek belenézni az orvosok, mert nem hiszik el, hogy a bal veséje tényleg whiskyből van). Egy korfui látogatásukat követően aztán az író összeomlott, 1969-ben pedig elvonókúrára küldték. Miután visszatért az elvonóról, már nem vonzotta a fizikai aktivitás, Botting szerint jobbára elvonultan élt az állatkertben álló kastélyban – azokat az eseményeket kivéve, amikor a barátait, köztük Theodore-t látta vendégül a legjobb éttermekben Franciaországban vagy Angliában. A szabadidejét olvasással töltötte; különösen szeretett sértő limerickeket írni. 1971-re az alapítvány és az állatkert is túlnőtt a kezdeti időkön: már nem a különc Gerald Durrell magángyűjteménye volt, hanem komolyan vehető, forradalmi intézmény, mégis az alapítója számított a legfőbb sztárjának. Az emberek Durrell miatt érdeklődtek iránta, nem pedig a veszélyeztetett fajok megőrzése miatt.
Ebben az évben jelent meg a Halak jelleme, ami valódi sikerkönyv lett, és ekkor hirdették meg azt a programot is, amely az élőhelyükön próbálja megőrizni a veszélyeztetett fajokat, ide értve az élőhelyük konzervációját is. Az alapítvány ekkor kezdett el komolyabban foglalkozni a fogságban tenyésztés árnyoldalaival is: nem igazán lehetett tudni, milyen változások következnek be a megőrizni kívánt fajokban, ha szigorúan kontrollált körülmények között szaporítják őket. Az állatkert vezetésében is változások történtek, Gerald pedig hiába nem kedvelte az adminisztrációs munkát, úgy érezte, hogy kitúrják a saját állatkertjéből. Ötvenedik születésnapja és egy súlyos tüdőgyulladás után egyre gyakrabban hangoztatta, hogy ő egy sarlatán, egyre többet ivott, és egyre jobban aggódott amiatt, hogy fél évszázadot töltött el hiába egy olyan probléma megoldásával gyötrődve, amelyhez az állatkert, az alapítvány és ő maga is kevésnek bizonyul majd.
Attenborough, Desmond Morris és Gerald Durrell
Ez szerencsére nem volt igaz: még ha a világ összes problémáját nem is tudták megoldani, a Jersey Wildlife Trust él és virul. Gerald a második házassága után továbbra is aktív író és televíziós személyiség volt, most már az ikonikus szakállal együtt: a különböző egzotikus célpontok után 1984-ben a Szovjetunióba is ellátogatott, és haláláig a veszélyeztetett fajok védelmének egyik legfőbb szószólója maradt, annak ellenére, hogy egészségi állapota anyja halála után hanyatlani kezdett, majd a kilencvenes évektől kifejezetten aggasztóra fordult. Bátyja, Lawrence szerint könnyen lehet, hogy valami örökletes vonzalom kötötte őket az alkoholhoz, valamint mindketten hajlamosak voltak rohamokat kapni – Gerald ráadásul sosem volt túl jó bőrben, a trópusi betegségek mellett pedig a folyamatos alkoholizálás sem javított sokat az állapotán. 1992-ben olyan rosszra fordult a helyzet, hogy Sarah Kennedy brit riporter, Durrell barátja egy utolsó vacsorát tervezett a tiszteletére, amelyen David Attenborough és Desmond Morris voltak a díszvendégek, ez lett volna a búcsú. Ha akkor dőlt volna össze a lakás, a világ kapásból elvesztette volna a három legnagyobb természetbúvárát.
Az utolsó évek
A ház nem dőlt össze, és Durrell sem halt meg: bár Lawrence úgy írt róla, mint törékeny, beteges fiúról, meglett emberként némileg megfogyva, de nem megtörve vitte tovább az alapítvány ügyeit. Bár a hatvanas évek óta folyamatosan celebként kezelték, hírneve a kilencvenes évekre sem kopott meg: egy vécépapír reklámkampányában tízmillió példányban tervezték terjeszteni egy mesekönyv-sorozatát, 1992-ben pedig megírta az utolsó könyvét, A véznaujjú maki meg ént, és nekifogott egy önéletrajz írásának is – ez az „Én és egyéb állatfajták: egyfajta önéletrajz” (Myself and Other Animals: A Sort of Autobiography) címet viselte volna.
Betegsége nem engedte, hogy befejezze a könyvet, ő sem érzett elegendő erőt magában hozzá, súlyosbodó alkoholizmusa miatt ráadásul fizikailag és mentálisan is meggyengült. Jegyzeteiben is egyre többet foglalkozott a halállal: „meghalni – írta – igen kellemetlen, hiszen az embernek még annyi mindent kellene tennie, és annyi mindent nem látott még ebből a csodálatos világból. Az ember persze reménykedik, hogy ha már egyszer menni kell, legalább gyorsan és fájdalom nélkül teheti, de hogy mi lesz utána, az rendkívüli módon érdekel. Elfújnak, mint egy gyertyát Shakespeare-nél? Szereleméhes hurik vesznek majd körül? Vagy – Isten ments! - talán a rokonaid várnak majd az elíziumi réteken?”.
1994 februárjában derült ki, hogy Durrellnek májrákja van, az író egy májátültetést követően huszonöt éve, 1995. január harmincadikán, hetvenévesen hunyt el.
A téma jellege miatt a cikk összeállításához inkább nyomtatott forrásokat használtam, mint online szövegeket, elsősorban Douglas Botting Durrell-életrajzát és a szerző saját, önéletrajzi ihletésű műveit. Ezek a következők:
Douglas Botting: Gerald Durrell – The Authorised Biography (Da Capo Press, London, 1999)
Gerald Durrell: Noé bárkáján (Táncsics, Budapest, 1966, ford.: Vajda Gábor)
Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták (Európa, Budapest, 1966, ford.: Sárközi Györgyné)
Gerald Durrell: Madarak, vadak, rokonok (Európa, Budapest, 1974, ford.: Révbíró Tamás)
Gerald Durrell: Állatkert a kastély körül (Móra, Budapest, 1979, ford.: Jászay Gabriella)
Gerald Durrell: A halak jelleme (Európa, Budapest, 1978, ford.: Révbíró Tamás)
Gerald Durrell: Vadállatok bolondja (Móra, Budapest, 1982, ford.: Némethy Ildikó)
Gerald Durrell: Istenek kertje (Európa, Budapest, 1986, ford.: Osztovits Levente)
Gerald Durrell – Lee Durrell: Durrell a Szovjetúnióban (Gondolat, Budapest, 1989, ford.: Lóczy Dénes)
Gerald Durrell: A bárka születésnapja (Európa, Budapest, 1993, ford.: Katona Ágnes)
Margaret Durrell: De mi lett Margóval? (Európa, Budapest, 1996, ford.: Komáromy Rudolf)
