A kaskantyúi turul ügyéről itt-ott beszámolt a sajtó, bár kétségtelen, hogy vannak nagyobb és fontosabb ügyek is mostanság, mint egy köztéri szobor sorsa. Hadházy Ákos független országgyűlési képviselő augusztus végi posztja nyomán derült ki, hogy a Bács-Kiskun megyei Kaskantyú megrendelt ugyan egy turulszobrot, meg is építette a posztamensét, de már egy éve nem fizeti ki az alkotást, így nem is tudta eddig felállítani, felavatni. A Facebookon is követhető a vita, ami az alkotó és a polgármester között zajlik, a község lakóinak megnyilatkozásaival övezve.

Ha jól értjük, a művész, Tölgyesi Poós Anna katás vállalkozó, azonban a katatörvény ismert módosításai következtében csak magánszemélynek tud számlázni, a községi önkormányzat viszont értelemszerűen jogi személy. A művész és férje állítása szerint Kaskantyú polgármestere, Újházi Zsolt a szobor megrendelése idején belement abba, hogy ha elkészül, majd egy magánszemély lesz a turul vevője, és így jut el a községhez a szobor, sőt, a polgármester még egy kisebb faszobrot is megrendelt az alkotótól saját részre. Újházy ebben a kérdésben nem mondott se igent, se nemet a Facebookon, csupán egy közleményt tett közzé, amely szerint a község továbbra is várja a szobrot, ám fizetni csak számla ellenében tud, és amint ez lehetővé válik, azaz megkapják a számlát, fizetnek és felhelyezik talapzatára a művet. A község lakói pedig többnyire sajnálkoznak, hogy üres a posztamens, sehol a madár. A talapzat oszlopára az van írva: „I. II. világháborúban elesett hőseink emlékére”. Hogy ennek jelentése pontosan mi, azon el lehet töprengeni, bár azt az emlékezeti zűrzavart, hogy kik hősök, kik áldozatok, kik elhurcoltak, kik civilek és egyenruhások, kik, milyen zászlók alatt, mikor, hogyan haltak meg, és hogyan kerülnek egymás mellé, azt mégiscsak sokkal jobban mutatja egy másik turul a budapesti 12. kerületben.

Itt tart a szoborügy Kaskantyún. De túl azon, hogy példázza a katatörvény megváltozása nyomán létrejött furcsa helyzeteket, valamint a történelmi tudat homályos foltjait, azt is megmutatja, hogy miként zajlik egy szoborállítás egy kistelepülésen ma, Magyarországon. Van valamiféle szándék, nevezzük közakaratnak, vagy inkább települési kezdeményezésnek: legyen turulszobor a templomkertben, vagy a faluháza előtti főtéren, vagy a temető mellett. Gyors fejszámolás, hevenyészett költségvetés, közben a hely pontos kijelölése, a fizikai és műszaki paraméterek meghatározása, anyag, méret, satöbbi. Több hullámban voltak persze pályázatok is, emlékhelyek kialakítására, fenntartására, emlékmű állításra, ilyenkor a község pályázik, de a községnek már nem feltétlenül kell pályáztatnia. Akár pályázati, akár saját forrás, akár a kettő kombinációja: a költségvetés véglegesítése következik – ennyi van, ennyiből kell kijönni. Ha a beruházás nem éri el az ötmillió forintos értékhatárt, nincs szükség közbeszerzési eljárásra. Ezek után a település vagy a vezetője keres egy művészt és egy kivitelezőt. Innentől számos megoldás létezik. A művész egy ismerős ismerősének az ismerőse lesz, vagy egy olyan alkotó, aki a környéken már jegyez valamilyen alkotást, esetleg egy környékbeli fafaragó vagy kőfaragó kismester, aki ugyan nem „hivatásos” művész, de elvégzi a feladatot. Vagy éppen alkotó sincs, hanem a település például rendel egy öntödéből jogtiszta minta alapján kiöntött bronz turult, vagy egy iparostól műkő madarat. Többnyire azért az egyedi művek felé billen el a dolog, mégiscsak jobb, sajátabb egy ilyen turul – csak hát a turulnál az egyediség kérdéses, a típusok és megoldások több mint száz éve azonosak.

Az utóbbi két-három évtizedben rengeteg emlékmű, illetve szobor létesült szerte az országban, több hullámban, többféle kombinációban. Volt már kopjafa és országzászló-hullám, volt Trianon-emlékhelyáradat (vagy együtt a kettő), Wass Albert-emlékműtrend, turuldömping, ‘56-os, lyukas műkőzászlók garmadája, mint ahogy korábban, a kilencvenes évek-kétezres évek fordulóján Szent István-szoborhullám. És persze volt és van ideológiamentes zsánerszoborhullám is. A kaskantyúi turul alkotójának köztéri munkái jól példázzák, mi ma a köztéri szobrászat: Szent István, Trianon, turul, zsáner.

Az emlékművek többnyire valamilyen nagy, országos emlékezetpolitikai programmal összefüggésben jönnek létre, de sok esetben a települések saját kezdeményezésében, amelyre a központi emlékezetpolitika rásegít. Ezt a folyamatot az emlékévek kontextusában, az emlékművek tömegét térképre helyezve, Benedek Kata, a Trash of Köztér Instagram profil szerkesztője elemezte a Műértő utódlapja, A mű 2022-es cikkében (A mennyiség, ami nem csap át minőségbe. A NER 12 éves emlékműlázának mérlege). A kutatás és a cikk szerint több mint kétezer szobrot, emlékművet, emlékhelyet létesítettek 2010-et követően a különféle emlékévek és központi kampányok sorvezetőihez igazítva.

Az esztétikai, vizuális és emlékezeti káosz, valamint a lebonyolítás zavarai kódolva vannak a jelenlegi rendszerben és az egymást követő, dömpingszerű szoborállításokban. Ezért is szorgalmaztak néhányan tabula rasát már a rendszerváltás körül, illetve utána.

Wehner Tibor író, művészettörténész például moratóriumot sürgetett az emlékművekre a rendszerváltáskor.

„Ez a kor avult ismételgetések helyett úgy rajzolhatná meg monumentum-portréját, úgy teremthetné meg önnön tükörképét, úgy hagyhatna nyomot utókorának, ha nem emelne szobrokat és emlékműveket – írta A hiány emlékművei című szövegében, a Folyam című lapban, 1989-ben. – Az üresség felmutatása, a nyomtalanság keltése által teremthetne adekvát korképet: a mesterségesen (mérhetetlen önfegyelemmel és önkorlátozással) létrehozott csupasz semmivel – utalva ezzel az ún. haladó hagyományokra, jelezve a megkésett csatlakozást az eldurrant léggömbszerű történelmi fordulópontokhoz – építené fel a hiány szerény emlékművét. Nekünk köszönhetné majd visszamenőlegesen a jövő – döntő momentum ez –: kitágulhatnának és kitisztulhatnának terei."

Mint tudjuk, nem ez történt.

Anything goes