Kié a köztér? címmel rendeztek konferenciát pénteken Budapest 9. kerületében, ahol egyébként is szokás kritikusan gondolkodni a köztérhasználatról. Ez az a kerület, amely rendszeresen ír ki public art pályázatokat, és ezek eredménye sokszor vitákat provokál, itt most csak a 2021-ben ideiglenesen felállított, Prizma című köztéri alkotás sorsára emlékeztetünk, Szalay Péter szivárványszínű, plasztikból készült, térdelő New York-i Szabadság-szobrára.

A Kié a köztér? cím és a tematika azonban egyáltalán nem szűkült le arra a kérdésre, hogy mit lehet elhelyezni a köztéren, és kinek van erről joga dönteni. Egy köztéri műalkotás megjelenése az utcán már csak valaminek a vége, akár emlékezetpolitikai, akár közösségi, akár hivatalos, akár spontán szándékok nyomán indul el a tárgy elhelyezésének folyamata. Ugyanakkor persze a kezdete is valaminek, hiszen a köztéri objekt párbeszédbe lép a környezetével, reakciókat vált ki, diskurzust vagy akciókat generál – elég itt csak az Eleven Emlékműre utalni, arra a több éves köztéri párbeszéd- és cselekvéssorozatra, amelyet a Szabadság téri, úgynevezett német megszállási emlékmű kitalálóinak szándéka ellenére elindított.

Budapesten és tágabban az országban jelenleg alig létezik relevánsabb probléma, mint a köz és magán viszonya, és ez a köztereinken egyértelműen mutatja meg magát. A közterek idomítása folyik: a NER azzal kezdte a működését, hogy betiltotta a „közterületen való életvitelszerű tartózkodást”, azaz miközben kriminalizálta a hajléktalanságot (a saját, privát tér nélküli állapotot) lényegében azt akarta előírni, hogy egyáltalán ki jelenhet meg, ki látszódhat a köztéren. De a köztér villámgyors magánosítása is folyik, magánérdekek közérdekké avatása, például azzal, ahogy középületekből magánépületek válnak, lásd Bátonyi Péter művészettörténész tanúságtételét, vagy ahogyan a köztulajdonból kimetszenek darabokat, azzal, hogy „nemzetgazdasági szempontból kiemelt beruházásnak” nyilvánítanak építkezéseket, például a Városligetben.

Figyelemre méltó, hogy a 9. kerület a konferencia megszervezésére éppen egyik legnagyobb kritikusát, a Trash of Köztér (ToK) Instagram oldal létrehozóját, Benedek Katát kérte föl. A ToK hihetetlenül éles szemmel veszi észre, posztolja ki és értelmezi mindazt, ami a köztereken megjelenik: objekteket, műveket, jeleket és a hozzájuk tartozó, többnyire politikai gesztusokat. De Benedek Kata kritikus és kurátor is, emellett a Freie Universität Berlin-en doktorált nemrég, és cikkekben is dokumentálja, elemzi a köztér történéseit. Néhány éve hatalmas vitát váltott ki, amikor Kolodko Mihály munkásságát A köztéri giccs ötven árnyalata című írásában elemezte, és fontos szempontokat vetett föl az utóbbi 15 év emlékműdömpingjét tárgyaló cikkében is.

Kezdetben volt az ige: az utcanévadástól indultunk péntek délután, azaz K. Horváth Zsolt társadalomtörténész, kritikus előadásától, amelyben az utcanevek 19-20. századi változásairól volt szó. Arról, hogy a vernakuláris, „népi” utcaneveket követően miként válik a névadás, a nemzet- és kultúraépítés egyik eleme, a történelem megkonstruálásáé, majd hogyan lesz az utcanév emlékezetpolitikai kérdés. És arról is, milyen módon érhető tetten az utcanevekben az ellenállás, egyet nem értés az aktuális rezsimekkel. Leegyszerűsítve: a 20. század második felének története elmesélhető abban a formában is, ahogy November 7. tér helyett Oktogont, Népköztársaság útja helyett Andrássy utat mondtunk, vagy ahogy ugyanazt a budapesti teret a nagyszülők Széll Kálmánnak nevezték, a szülők Kalefnek, a gyerekek pedig Moszkvának. Ott ért véget az előadás, hogy miként törlődnek bizonyos nevek a közterületek elnevezéséből, hogyan íródik át ezáltal a közös emlékezet, és miként alakult Koltói Anna vagy Szalmás Piroska története ebből a szempontból.

Szarvas Márton társadalomkutató Budapesten kívüli, főleg kistelepülési művelődési házakat vizsgált, az intézményforma létrejöttétől kezdve a mai szerepváltozásokig, ami persze felvet olyan kérdéseket, hogy mikor mit gondoltunk a művelődésről, a kultúrához való hozzáférésről, és eközben ki az, aki megkonstruálta magát azt a kultúrát, amely ezekben a művelődési házakban megjelent. Aztán megérkeztünk a közelmúltba: a '90-es évek során eltűnik ez a fajta kultúra, elkezdődik a művházak szerepvesztése, és valamiféle helyi, megint csak vernakuláris kultúra, a bálás ruhavásár, aztán megjelennek a művházakban a szubkultúrák, majd a kvázi piacosított, szórakoztatóipari működés. Ez már csak azért is érdekes volt, mert a Haller utcában, egy művelődési házban ültünk, annak kényelmetlen, de valamiképp otthonos tereiben mozogtunk – és az előcsarnokban arról is szólt a diskurzus, hogy ma megint a művházakba kezdenek menni (visszaszorulni?) olyan progresszív művészeti praxisok, amelyek kívül rekednek a nagy intézményeken.

A K. Horváth Zsolt által említett elméleti fordulattal, a spatial turn-nel, vagyis, hogy a teret nem csupán a maga fizikalitásában vizsgáljuk, hanem társadalmi terméknek tekintjük, a társadalmi viszonyok leképeződéseként fogjuk fel, szépen rá is kanyarodtunk a köztér ütközőzóna jellegére.

Ezzel pedig a köztéri művészetre, az emlékműállításra is: Sárdi Orsolya jogász vette végig azokat a jogszabályi változásokat, amelyek mindezt körülveszik. Ki, mikor, hogyan dönthetett és dönthet művek elhelyezéséről a köztérben, kinek az érdeke érvényesül vagy szorul háttérbe a szabályozásban. Mára eljutottunk az anything goes állapotáig, vagyis az önkormányzatok ott és annak állítanak emlékművet, ahol és aminek csak akarnak – bár persze a politika folyamatosan vezeti őket ebben a folyamatban, és megmondja nekik, hogy mit akarnak. Kopjafát, aztán sorozatgyártott Szent Istvánt, Wass Albertet. Efölött nem is olyan régen még hol erősebb, hol gyengébb szakmai, szakértői kontroll volt, bármi nem kerülhetett ki a köztérre, és a mából látszik igazán, hogy ez mennyire fontos lenne. Ehelyett tökéletes álmegoldásként szakmai véleményt kell ugyan kérni egy-egy létesítendő köztéri műtárgyról, de megfogadni, ami benne áll, már nem kell.

Szoborkihelyezés, szobordöntés szobor-kisajátítás és eltüntetés változó jogi környezete is szóba jött itt, példák sorával, Galántai György 1985-ös, engedély nélküli köztéri szobrától kezdve egészen a Szabadság szobron elhelyezendő hatalmas keresztig. Ebben az előadásban hangzott el, hogy jelenleg ötféle jogszabály foglalkozik a köztérrel, és mindegyik másképp határozza meg azt. Itt merült föl a szemléletes közjószág kifejezés, és a némileg fáradó hallgatóság előtt akár földerenghetett egy csendesen kérődző háziállat képe is, amelyet ide-oda terelgetnek mindenféle szándékok, de persze ez merő tévképzet lett volna. Tényleg jogunk van a köztérhez, ez valóban közjószág, akkor is, ha ki vagyunk zárva bizonyos gyakorlatokból, és minden lépésünket állami vagy privát kamerák figyelik.

Hogy mennyire jogunk lenne hozzá, és mennyire oda kellene figyelni arra, hogy a köztér használója mit gondol például a használaton kívüli épületek újrahasznosításáról, arra Szemző Hanna szociológus előadása hívta fel a figyelmet. A Városkutatás Kft.-ban dolgozva Szemző Hanna számos olyan nemzetközi projektben közreműködött (többek között az EU által finanszírozott OpenHeritage programban), amelynek során települések próbáltak meg új funkciót találni régi épületeknek, a köz segítségével. A jó hír, hogy nem kell feltalálni semmit, nem kell innovatívnak lenni, elég egyszerre alkalmazni már meglévő és működő módszereket, és persze sok időt kell adni a projektnek. Szemző példákat hozott arra, hogy a városlakókat, a civileket hogyan vonták be a fejlesztési folyamatokba Sunderlandtől, ahol régi bevásárló utcát kellett feléleszteni, egészen Lisszabonig, ahol egy üres palotában alakítottak ki megfizethető lakásokat, és ennél lelkesítőbbet a Rákosrendező-ügy idején nem is mondhatott volna. A varsói Prága, azaz a lengyel főváros Prága negyede nekünk abszolút követendő példa lehet: egykori munkáskörnyék, Csepel és Józsefváros keveréke, ahol szárnyal a dzsentrifikáció, de ahol a munka és a közösség fogalmainak újragondolásával kezdtek bele a részvételi alapú fejlesztésbe. Példa lehetne Pozsony is, ahol civil szervezetek kapták meg havi 1 euró bérleti díjért a régi vásárcsarnokot, és vállalták, hogy cserébe havonta tízezer eurót hoznak be, eseményszervezéssel.

Mélyi József művészettörténész, kritikus előadása aztán visszahozta a résztvevőket a magyar talajra. Mi köze van a köznek a köztérhez? – kérdezte előadásában, amelyben az elmúlt 15 év átalakuló budapesti köztereivel, az emlékezetpolitika beavatkozásaival foglalkozott. Tökéletes kisesszé volt, amit Mélyi felolvasott – jegyezzük meg, hogy ez egyáltalán nem könnyű műfaj, kevés előadó van, aki nem unalmas akkor, amikor felolvas. Mélyi nem unalmas, a széksorokban feszült figyelem uralkodott, hiszen szövege annyira ide szólt és annyira naprakész volt. Behozta az este egyik kulcsfogalmát: „a kultusztáj kifejezés (amely persze szintén más értelemben már létezik) megfoghatatlansága ellenére jelzi, hogy ebben az esetben sokkal inkább a politika és a hit összefüggéséről van szó, nem pedig kultúráról.”

Mélyi három átfogó jellegzetességet emelt ki, ezek „a szimplifikálódás, a centrum és periféria elkülönítése, illetve a köz és a privát fogalmának elmosódása.” Nincsenek már nagy művek, nagy művészeti projektek, ahogy talán még 1998 és 2002 között, az első Orbán-kormány idején voltak; emlékművekkel teleszórt közterek vannak csupán, térhasznosítás, egymást kioltó jelek és a kultúrátlanítás. A Várban épülő betonmonstrumokat pedig (bár kétségkívül nagy és ideologikus a projekt), Mélyi a Bécsben, Berlinben, Hamburgban álló, lebonthatatlan Flakturmokhoz, légvédelmi bunkertornyokhoz hasonlította. Felhívta a figyelmet arra, hogy három tárca, a külügyi, a hadügyi és a kultuszminisztérium céljai és logikái miként manifesztálódnak a köztereken.

Mélyi beszélt arról is, hogy az átalakított köztéren miként jelennek meg a kizárás, az erődítés, a védekezés módszerei, hogy még véletlenül se történhessen semmi, ami felforgatja a hatalom rendjét. Arról, hogy milyen irányváltás látszik például abból, ahogyan eltűnnek az örmény és ukrán jelek, emlékművek a városból, és megjelennek, felértékelődnek az orosz, kazah, azeri jelek. Arról, hogy a gadget-szobrászatból, amelynek tökéletes példája az MNB Csodaszarvasa, milyen erőltetett ideológiákkal igyekeznek a „nemzeti identitás gyökeréhez tartozó” művet avatni, a Várban zajló kultúrátlanításból pedig első számú nemzeti érdeket, mindannyiunk közös akaratának kifejeződését. A művészettörténész a program főépítészét, Gutowsky Róbertet idézte – „a Nemzeti Hauszmann Program a közösségi vágyak megfogalmazása és felelős megvalósítása” –, majd levonta a következtetést: „a köztér a jelenlegi kormányzati elképzelések spirituális, szellemi és szakrális kifejeződése lesz, a Vár megszentelt – így bizonyos tekintetben majd érinthetetlen – területté válik.” Köztérből terület tehát, és ez eszembe juttatta Orbán Viktor miniszterelnök február végén tartott évértékelő beszédét, amelyben egy szomszédos országból, Ukrajnából lett „terület”, és ez nem elszólás, hanem üzenet: a kiszolgáltatottság, a leuralás, az eljelentéktelenítés metaforája. Mielőtt kettőt pislogunk, a saját létezésünk tereiből is terepasztal válik.

A konferencia és az azt követő beszélgetés felvétele itt tekinthető meg.

Kié a köztér? - Nyílt konferencia
Ferencvárosi Művelődési Központ, Budapest
február 28.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás