Az amerikai elnök ukrajnai háborúhoz való viszonya felettébb változékony, tele van váratlan fordulatokkal, ám egy vonatkozásban következetes: a beiktatása óta eltelt nyolc hónapban egyetlen olyan rendelkezést sem hozott, ami növelte volna az Oroszországra nehezedő amerikai nyomást. Az elnökválasztási kampány idején Trump kitartóan azt hajtogatta, hogy képes a háborút 24 óra alatt lezárni, és egyébként is, ha 2022 februárjában ő lett volna az Egyesült Államok elnöke, akkor az Ukrajna elleni nyílt háborúra nem is került volna sor. Az utóbbi állítás mellett aligha hozható fel komoly érv, míg a gyors fegyvernyugvás ígéretének sem akkor, sem most sincs semmi alapja. Leginkább azért, mert a szembenálló felek álláspontja között akkora a távolság, hogy azt legfeljebb hosszú tárgyalások révén lehetne áthidalni, vagy azzal, hogy az egyik fél harctéri pozíciója oly mértékben roppan meg, hogy a háború folytatása jóval nagyobb kockázattal járna, mint egy engedmények árán megkötött gyors tűzszünet.

Trump hangzatos ígérete két – mint utóbb kiderült – hamis mítoszon alapult. Egyrészt azon a feltételezésen, hogy elődjénél sokkal inkább képes pragmatikus – a liberális doktrinerségtől mentes – alkukat kötni még a legelvetemültebb diktátorokkal is. És egyébként is, a Putyinnal való viszonya egészen más, mint Joe Bidené volt. Trump azt terjesztette magáról, hogy kapcsolatukat a kölcsönös tisztelet jellemzi, úgyhogy nem lesz nehéz orosz kollégájával megegyezésre jutni. Ám a trumpi tranzakcionizmusról gyorsan kiderült, hogy az orosz elnök nem különösebben fogékony arra. Szeretne ugyan üzletelni az amerikaiakkal, de ha ennek az az ára, hogy komoly engedményeket kell tennie ukrajnai céljait illetően, akkor nincs az a lukratív amerikai ígéret, ami rábírná erre. Trump abban az illúzióban ringatta magát, s talán ringatja ma is, hogy ha felhagy elődje értékalapú liberális megközelítésével és a nyers érdekek jegyében tárgyal, akkor az ilyen módon megszülető ajánlatnak az orosz elnök sem tud ellenállni. De kiderült, hogy tud. A másik mítosz pedig ahhoz a tudatosan terjesztett állításhoz kapcsolódott, hogy Trump, ha ellenállásba ütközik, sokkal határozottabban és fenyegetőbben tud fellépni, mint elődje. De erről a trumpi karakterjegyről is kiderült, hogy nem több zajos retorikánál. Cselekvésig soha nem jut el.

A közvetítő angyal

Az amerikai elnök célját annak ellenére sem tudta elérni, hogy békeközvetítői szerepét abban látta, hogy magát úgy tüntesse fel, mint aki egyenlő távolságot tart mindkét féltől, és ebben a döntésében az sem zavarta, hogy a két egymással szemben álló ország közül az egyik nyilvánvaló agresszor, míg a másik annak áldozata. Valószínűleg úgy gondolta, hogy ha afféle közvetítő „angyalként” egyik irányban sem elköteleződve ott lebeg a háborúzó felek fölött, akkor könnyebb dolga lesz, és rövid időn belül elérheti célját. De már az első, beiktatását követő Putyinnal folytatott szívélyes telefonbeszélgetése, illetve annak trumpi értékelése jelezte, hogy még ezt az „elfogulatlannak” hirdetett hozzáállást sem kell tőle komolyan venni. Nyilatkozataiból egyértelművé vált, hogy érzelmileg sokkal közelebb áll Oroszországhoz, mint Ukrajnához. Ez azonban teljesen másfajta magatartás, mint amit Eisenhower képviselt a koreai háború befejezésekor. 1953 nyarán az amerikai elnök nem akart egyforma távolságot tartani a háborúzó felektől, nem kereste Kim Ir Szen kegyeit, nem tárgyalt vele külön arról, hogy országának milyen biztonsági igényei lennének, hanem egyértelműen elköteleződött Dél-Korea mellett, és otthagyott a déli országrészben százezer amerikai katonát. Vagyis Eisenhower egy pillanatig nem tetszelgett afféle semleges közvetítői szerepben, hanem következetesen kiállt a megtámadott dél-koreai rendszer mellett. Ez a szerepfelfogás teljesen idegen Trumptól.

De mi lehet ennek az oka? Nehéz erre egyértelmű választ adni. Az egyik lehetséges magyarázata ennek az lehet, hogy mégiscsak van alapja annak a feltételezésnek, hogy a Kreml valamiképpen – vagy azért, mert Trumpot kompromittáló anyagok állnak Moszkva rendelkezésére, vagy azért, mert még elnökké választása előtt orosz anyagi támogatáshoz jutott – képes őt befolyásolni. De magyarázhatja Trump magatartását az is, hogy az első elnöki kampányához nyújtott és számos módon igazolt orosz segítség miatt lekötelezettnek érezheti magát. Ugyan az ebben az ügyben indított vizsgálat azt nem tudta bizonyítani, hogy Trump összejátszott volna Moszkvával, de az enélkül is megalapozottan állítható, hogy a Kreml neki drukkolt, és nem keveset tett is az amerikai közvélemény befolyásolásával győzelme érdekében.

Az a lehetőség sem zárható ki, hogy Trump és Putyin között született valamilyen háttéralku például arról, hogy Oroszország – mint ahogyan láthattuk is ezt – nem tesz semmit Irán védelmében, amikor annak nukleáris létesítményeit izraeli és amerikai légicsapások érik, és cserébe ezért Washington megpróbál majd erőteljes nyomást gyakorolni Kijevre az orosz tűzszüneti feltételek elfogadásáért. De az is lehet, hogy igazán nincsenek is komoly eszközei Trumpnak, amivel tárgyalóasztalhoz kényszeríthetné Putyint. Amilyen eszközei pedig mégiscsak lennének, azokat nem meri alkalmazni, illetve olyan feltételekhez kötné azokat, amiket nyugati szövetségesei egyelőre nem képesek teljesíteni. De bármi is álljon az amerikai elnök nehezen értelmezhető Oroszország-politikája mögött, az eddig olyannyira zavaros és következetlen volt, hogy az lett volna meglepő, ha bármilyen érdemi eredménnyel járt volna.

Európa kizárva

Trump elnökségének első heteiben még az a benyomásunk lehetett, hogy megértette, ha nem mutat erőt Oroszországgal szemben, akkor aligha lesz erre hitelt érdemlően képes Kína ellenében. Az első nyilatkozatai még azt sejtették, hogy komoly vámokkal és egyéb eszközökkel fog nyomást gyakorolni Oroszországra, ha az nem lesz hajlandó a háború mielőbbi lezárására. Az Ukrajna ügyében eljáró különleges megbízott, Keith Kellogg személye is arra utalt, hogy az új adminisztráció kész Moszkvát újabb szankciókkal, illetve azok hatékonyabb betartatásával tárgyalóasztalhoz kényszeríteni. De rövid időn belül kiderült, hogy nem ez a helyzet.

Az amerikai elnök az élesen fogalmazó Kelloggot – Moszkva kérésére – háttérbe vonta, és helyette a semmiféle diplomáciai tapasztalattal nem rendelkező, eredetileg a közel-keleti békeközvetítéssel megbízott New York-i ingatlanbefektetőt, Steve Witkoffot küldte Putyinhoz, hogy készítse elő személyes találkozójukat. Trump annyira bízott önnön varázsában és Putyinhoz fűződő különleges viszonyában, hogy a Witkoff első moszkvai látogatását követő napon – alig három héttel beiktatása után – felhívta Putyint, és hosszan tárgyalt vele. Ezzel a hivatalos kapcsolatfelvétellel megtörte elődje, Joe Biden politikáját, aki azt követően, hogy Oroszország nyílt háborút kezdett Ukrajna ellen, megtagadta orosz kollégájával az érintkezést. Ezzel a döntésével nemcsak Putyin nyugati elszigeteltségét törte meg, de azt az íratlan szabályt is áthágta, ami arra kötelezte volna, hogy az orosz elnökkel folytatandó beszélgetése előtt tájékoztassa tervéről európai szövetségeseit és az Oroszországgal hadban álló ukrán vezetést. Lépése világos jelzése volt annak, hogy Trump nem akarja a tárgyalóasztalnál látni európai szövetségeseit. Ekkor még erősen bízhatott abban, hogy gyorsan le tudja zárnia a háborút, és a sikeren senkivel nem akart osztozni.

Hat nappal a két elnök telefonbeszélgetése után a szaúdi fővárosban már meg is tartották az első amerikai–orosz találkozót, aminek nemcsak a ténye volt meglepő, de az azt megelőző amerikai bejelentések is. Pete Hegseth védelmi miniszter még a megbeszélések előtt azt nyilatkozta, irreális elképzelés, hogy a 2014 előtti ukrán határok visszaállíthatók, vagyis arra ne számítson senki, hogy akár a Krím, akár Kelet-Ukrajna, illetve a 2022 februárja után elvesztett területek teljes egészét Kijev vissza tudja szerezni. És azt is jelezte, hogy belátható időn belül kizárt, hogy Ukrajna NATO-tagságot nyerjen.

A találkozónak ez a szokatlan felvezetése nem sok jót ígért, mert ezekkel a nyilatkozatokkal amerikai oldalon a pakliból még azelőtt kivették a legfontosabb ütőkártyákat, hogy leültek volna az oroszokkal tárgyalni.