1976 májusában egy München melletti bajor kisvárosból keltezett levélben az utolsó Habsburg trónörökös, Habsburg Ottó válaszolt egy magyar emigráns arisztokrata, Zichy Ladomér felkérésére. Zichy ekkor már évek óta Nyugat-Németországban (NSZK) élt, és az emigrációban formálódó Kínai-Magyar Történelmi Társaság elnöki tisztségére kérte fel Habsburg Ottót. Magát a felkérő levelet nem ismerjük, ám a válasz önmagában is figyelemre méltó dokumentum.

Habsburg Ottó ugyanis nem csupán udvarias jókívánságokat fogalmaz meg: levelében az emberi civilizáció gyökereit Közép-Ázsiába helyezi, hangsúlyozva, hogy ezt elsősorban kínai források alapján lehet megállapítani – olyan forrásokból, amelyek szerinte Nyugaton mindaddig alig voltak ismertek. Ezt a gondolatmenetet továbbfűzve „kimutatható vérségi kapcsolatokról” ír az egykori uralkodóházak között, és arra a következtetésre jut, hogy maga is kínai ősökre hivatkozhat.

Mai szemmel mindez egészen meghökkentőnek tűnik. Hogyan kerülhetett elő a hun-kínai eredet gondolata a 20. század második felében, a hidegháború idején, egy európai dinasztia emigrációban élő örökösének levelezésében? És mit árul el az a körülmény, hogy mindez egy, a nyilvánosság elől mára szinte teljesen nyomtalanul eltűnt emigráns társaság alapításának kontextusában hangzott el?

A kérdés megválaszolásához nem az a legfontosabb, hogy a levélben megfogalmazott eredetelbeszélés történetileg igazolható-e, hanem az, hogy milyen eszmetörténeti hagyomány nyelvén szólal meg ez a szöveg, és miért tűnhetett ez a nyelv még az 1970-es években is természetesnek egyes körökben. Hogyan éltek tovább ezek az eredetnarratívák az arisztokrata családi hagyományokban, az emigráció gondolkodásában és a politikai nyelvhasználatban, és mit árulnak el arról, hogyan képzelte el Európa saját múltját és helyét Kelet és Nyugat között még a 20. század végén is?

A dokumentum – mit ír pontosan Habsburg Ottó?