Hitler és a WC-kefék forradalma

„Hitlernek igaza volt” – állítják kommentek ezrei az Instagram Reelsek alatt. A rövid videókban mesterséges intelligenciával újrahangosított náci beszédek, archívnak látszó felvételek, nosztalgikus képek és ironikus mémek keverednek, miközben a történelem nem értelmezésként, hanem hangulatként tér vissza. Hogyan lesz 15 másodpercből világmagyarázat, és mi történik, amikor a propaganda esztétikává, majd fogyasztási cikké alakul?

Philip K. Dick Az ember a Fellegvárban című regényében a tengelyhatalmak nyerik meg a második világháborút, ám a történetben szerepel egy másik könyv is, amelyben mégis a szövetségesek győznek. Dick ezzel azt üzeni, hogy egy adott történelmi esemény nem pusztán a tényektől függ, hanem valóságérzékelés, történetmondás és hatalom kérdése is. A történelemhamisítás persze nem újkeletű jelenség; ami megváltozott, az a technikája.

A mesterséges intelligencia ma már nemcsak véleményeket sokszoroz, hanem archív felvételeket is képes imitálni. Egy, a GNET Research által végzett tavalyi elemzés részletesen bemutatta, miként terjesztenek egyes szélsőjobbos közösségek AI-alapú hangklónozással készült, újraszinkronizált, újrafordított, a mai közönséghez igazított Hitler-beszédeket. A jelenség túlmutat az egyszerű ízléstelenségen, hiszen a történelmi traumát tartalomformátummá alakítja, miközben a hitelesség látszatát kelti.

A múlt így többé nem pusztán dokumentumokban és levéltárakban őrződik meg, hanem folyamatosan újrajátszható tartalommá válik. A rövid videós platformok – különösen az Instagram videós felülete – olyan médiakörnyezetté alakultak, ahol a történelmi események nemcsak értelmezést kapnak, hanem gyakran új narratívába kényszerülnek, sőt alternatív valóságként térnek vissza.

A Deutsche Welle riportja szerint a szélsőjobboldali csoportok régóta stratégiai felületként tekintenek az Instagramra. A platformon nemcsak politikai üzeneteket, hanem történelmi utalásokat és kulturális kódokat is használnak a radikalizációra és a közönségépítésre. A működési mechanizmus alapvetően különbözik a korábbi online fórumok vagy blogok világától: itt a felhasználó nem témák között navigál, hanem egy végtelenített feedben sodródik, amelyet az ajánlórendszer folyamatosan személyre szab.

A Reels logikája nem a tudásgyarapításra, hanem a figyelem megragadására épül. Ebben a környezetben az algoritmus elsősorban nem a tartalom igazságtartalmát díjazza, hanem azt, ami erős érzelmi reakciót vált ki: felháborodást, dühöt, undort vagy rajongást. Ezek a reakciók pedig azonnal mérhetővé válnak kommentek, megosztások és elköteleződési mutatók formájában.

Európa ostroma és az úszómedence

Egy, az Instagramon január végén megosztott podcastban egy veterán amerikai tengerészgyalogos tárja fel a „kíméletlen történelmi valóságot”: szerinte „Judea” 1933-ban, Adolf Hitler hatalomra kerülésekor hadat üzent Németországnak. A több sebből vérző állítás kibontása már egy félperces Reelben folytatódik, AI-jal színezett archív felvételekkel, a Führert ünneplő tömegekről készült képsorokkal kiegészítve. A narráció szerint Hitler valójában Európa első, demokratikusan, szabad választáson hatalomra jutott vezetője volt – sőt „a kutyákat is nagyon szerette”.

A kommentmezőben kétkedésnek alig marad helye. A videó legfeljebb annyival egészül ki, hogy „az igazság felszabadít”. A kevésbé felszabadító tény azonban – miszerint 1933-ban még nem létezett semmiféle zsidó állam, és nem „Judea” üzent hadat Németországnak – már nem fér bele ebbe a történetbe. Amit a korszak forrásai ténylegesen dokumentálnak, az annyi, hogy zsidó szervezetek a németországi antiszemita intézkedések és atrocitások nyomán nemzetközi bojkottra szólítottak fel a náci Németországgal szemben. Ez a különbség nem részletkérdés, hiszen a propaganda éppen ebből gyárt háborús narratívát, visszamenőleg igazolva a későbbi erőszakot.

Egy másik instagramos videóban a náci propagandaminiszter, Joseph Goebbels tűnik fel, aki egy restaurált, archív felvételen áll a pulpitusnál, karjaival gesztikulálva. A hang német, a képen angol felirat fut, de a kommentekből, sőt magából a videóból sem derül ki, hogy a fordítás valóban megfelel-e annak, amit Goebbels eredetileg mondott. A miniszter a tömeget kérdezi: akarják-e a totális háborút. A válasz extatikus üvöltés, a nézőtéren az addig fegyelmezetten helyet foglaló katonák is felpattannak, lelkesen ordibálnak, és a kommentmezőt szintén a győzelmi eufória tölti meg.

Némi utánajárással kideríthető, hogy a kontextusból kiragadott beszéd valójában a berlini Sportpalastban hangzott el 1943. február 18-án, közvetlenül a sztálingrádi vereség után – abban a történelmi pillanatban, amikor Németország és a tengelyhatalmak bukása már nemcsak valószínű, hanem gyakorlatilag elkerülhetetlen volt.

Bár ebben az esetben Goebbels az eredeti hangján beszél, és maga a felvétel sem hamisított, mindenképpen meg kell jegyezni: a Reels-térben az egyik legnépszerűbb manipulációs irány ma a hangklónozás. Nemcsak Hitler vagy Goebbels beszédei teremthetők újra a mesterséges intelligencia segítségével, hanem popkulturális ikonok hangjai is. Bruce Lee vagy Heath Ledger Joker-alakításának mesterségesen előállított változatai például kifejezetten népszerűek motivációs beszédek alapanyagaként, természetesen a mai közönség fogyasztási szokásaihoz, ritmusához és vizuális elvárásaihoz igazítva.

A feed logikája azonban nem elégszik meg azzal, hogy történelmi figurák szájába adjon kortárs üzeneteket. A rákövetkező videó – ha csak utalás szintjén is – már a holokauszttagadás irányába fordul. Egy archív felvétel egy úszómedencét mutat az egyik lakóbarakk mellett, miközben a narrációban elhangzik: „ezt nem fogják a hivatalos túrán mutogatni”. Az interpretáció, miszerint Auschwitz nem koncentrációs tábor és nem halálgyár volt, hanem gázkamrák helyett egy nagy úszómedencével felszerelt zsidó üdülőkomplexum, ezúttal már nem a narrációban, hanem a kommentmezőben köszön vissza.

A szintén kontextusából kiragadott felvétel valójában David Cole Interviews Dr. Franciszek Piper című, az auschwitzi I. tábort is bemutató dokumentumfilmjéből származik. Az 1992-ben készült filmben valóban elhangzik, hogy az adott medencét a látogatók számára szervezett túrák során nem mutatják meg, ám ennek célja messze nem a holokauszt tagadására való közvetett vagy közvetlen utalás volt, hanem egy klasszikus, forrásokra támaszkodó kutatómunka része. Az említett medencét a történeti dokumentáció szerint kizárólag a tábort felügyelő SS-alakulat tagjai, illetve egyes fogoly csoportok vezetői, az úgynevezett kápók használhatták.

Paradox módon az ilyen archív felvételeket narráló videók közös jellemzője, hogy többségük „Only history and education” felirattal jelenik meg. Ez a címke nem a történeti pontosságot garantálja, hanem sokkal inkább platformstratégiai gesztus: annak jelzése, hogy az adott tartalom oktatási célú, ami nagyobb eséllyel kerüli el a Meta moderációs szűrőit.

Az erőszak esztétikája

A kortárs reelek persze nem Az ember a Fellegvárbanhoz hasonló, „mi lett volna, ha” típusú spekulációk halmazai, hanem sokkal inkább egy ál-történelmi narratívát építenek. A videók gyakran olyan történeteket sugallnak – vagy mondanak ki nyíltan –, amelyek a náci ideológia felmentését szolgálják: Hitler „csak jót akart”, a németek pedig csupán védekeztek, hiszen valójában a zsidók támadtak – „ahogyan mindig és mindenhol most is”. A holokauszt így „túlzás” vagy „kitaláció”, miközben a jelenkori migráció minden korábbinál nagyobb fenyegetésként jelenik meg.

Ezek a narratívák azonban nem csupán a múltat értelmezik újra, hanem a jelent is ebből építik fel: a gyűlöletet, a kultúrharcot, az „Európa ostroma” típusú apokaliptikus fantáziákat. A jelenség egyik legerősebb vonása éppen az, hogy az ideológia nem nyílt programként jelenik meg, hanem esztétikai csomagolásban: rövid videókban, popzenei ritmusra vágva, trendekhez igazított montázsokban, gyakran viccnek álcázott állítások formájában.

Sydney Sweeney menetelős technóra emeli náci tisztelgésre a jobb karját, miközben a Becstelen brigantyk SS-tisztje, Hans Landa társaságában üldögél. A színésznő a valóságban a GQ magazinnak adott interjút, és annak felvételén természetesen semmiféle hírhedt köszöntés nem látható. A jelenet a vágás és az újrakódolás terméke: popkulturális képekből összeillesztett, félperces provokáció, amely az eredeti kontextust teljesen eltünteti.

Persze nem feltétlenül a videók propagandája, vagyis maga az üzenet az, ami közösséget szervez, hanem a stílus. A múlt – a keresztes háborúktól a második világháborúig – nem történelmi összefüggésként jelenik meg, hanem díszletként crusader-core videókban (keresztes esztétika, kard, zászló, pátosz), az ortodox keresztény fegyelmet reklámozó edzős felvételekben, vagy éppen heroikusnak tűnő katonai montázsokban. A történelem itt nem tanulság, hanem látvány, és éppen ezért könnyen újrafelhasználható.

Visszatérő elem a zenei ragasztó is. Újra és újra felbukkan például a Rammstein együttes Sonne című számának női vokálja, nemcsak SS- és Wehrmacht-meneteléseket, háborús archívokat idéző vágóképek alatt, hanem számos influencer is erre a zenére adja át az üzeneteit. Hasonlóan sokféle, gyakran ironikusnak álcázott formában tér vissza az Erika című náci induló is. Ezek a hangok nem egyszerű aláfestések, hanem a trendlogika révén azonosítható műfaji jeggyé váltak, akár egy filter vagy vizuális effekt, amely a történelmi erőszakot popkulturális ritmussá oldja.

A változatos műfaji kavalkádot gyakran egy központi influencer-archetípus köti össze: a fiatal, szép, fehér nő alakja, aki nyíltan vállal szélsőséges nézeteket, és aki a platformlogika szerint egyszerre képes botrányt, rajongást és vitát generálni, vagyis algoritmikusan sikeres. Az esztétikai radikalizációnak az egyik legbeszédesebb, már-már abszurd példája, amikor két húsz év körüli szőke lány Wehrmacht-egyenruhát idéző jelmezben jelenik meg, egyszerű arcmimikával reagálva a világra, és bármiféle érvelés vagy magyarázat helyett mindössze egyetlen mondatnyi „véleményt” ír ki a képernyőre: azt, hogy aki nem ért velük egyet, az „retardált”. Tehát a szerep nemcsak fontosabbá válik, mint a tartalom, hanem közben a gyűlölet is esztétikává szelídül. A női test pedig a „tiszta Európa” metaforájává alakul, és így válik könnyen fogyasztható, megosztható vizuális identitássá.

A nosztalgiától a WC-keféig

Németország, Berlin, 1941. Egy olyan tiszt bőrébe bújunk, aki láthatóan a német uralkodó elit tagja. Az ő nézőpontjából (POV) részt veszünk egy elegáns reggelin, a következő snittben pedig már katonai dzsipet vezetünk, mintha csak új küldetés indulna egy videojátékban. A képek gyorsan váltanak: bálterem, szép nők, könnyed, filmszerű elegancia, majd egy megbeszélés a tábornokokkal az Európa-térkép fölött. Végül repülőgépen utazunk Párizsba, ahol a lerohant város látványa turisztikai élménnyé válik.

A legtöbb reel azonban nem ott kezd hatni, ahol a propaganda hagyományosan szokott. Nem nyílt politikai üzenettel, és nem is a gyűlölet kimondásával, hanem sokkal alattomosabb módon dolgozik. A nézőben először nosztalgia ébred egy sosem ismert kor iránt. Egy idealizált múlt iránt, amelyben a képek sugallata szerint rend, fegyelem és tisztaság uralkodott az utcákon, a világ kiszámíthatónak tűnt, a tárgyak pedig igaziak és tartósak voltak. Fényesre polírozott, jó minőségű autók és motorok, időtálló bőrkabátok, méretre szabott, stílusos ruhák, divatos frizurák, illemtudó, karizmatikus SS-katonák. Talán éppen ezen a ponton válik különösen veszélyessé a propaganda, hiszen kilép az ábrándozó ideológiából, és betör a fogyasztói térbe. Erre a hamis nosztalgiaérzetre jelenleg egy komplett kereskedelmi ökoszisztéma is ráépül.

Egy asztalon Lego-Wehrmacht katonák sorakoznak: miniatűr uniformisok, sisakok, fegyverek, amelyeket egy kisgyerek rendezget katonás rendbe, egyik figurát a másik mögé. Ez önmagában akár ártatlan szerepjátéknak is tűnhet. A videó azonban ott válik egyszerre groteszkké és zavarba ejtően hatékonnyá, amikor a kisfiú az Erika című náci indulót énekli, aranyos, mondókás ritmusban. A történelmi erőszak ekkor már nem vitatéma többé, hanem ártalmatlannak tűnő játékkészletté alakul.

A reels-univerzumban egyre gyakrabban éppen az a marketingtrükk, hogy a nagy márkák nem azonosulnak közvetlenül saját történeti örökségükkel, hanem civil accountok, hangulatvideók és cosplay-esztétika dolgozza fel azt helyettük, biztonságos távolságból. Nem jelenik meg terméklink, nincs reklámcímke, nincs nyílt márkakommunikáció. A vágy, a nosztalgia és a kommentekben megfogalmazott rajongás azonban annál egyértelműbb.

Az egy ilyen hangulatvideóban Wehrmacht-egyenruhás férfi utazik az olasz hegyek között egy második világháború korabeli, muzeális BMW R12-es motoron . Profi, érzéki közeliket látunk: a vázon megcsillan a napfény, a katona békésen pöfög és kirándulgat, miközben korabeli német rádiósláger szól. Nincs ott a termék linkje, semmi nem irányítja közvetlenül a felhasználót a BMW-hez, a kommentelők mégis megvallják nosztalgikus vágyukat, a korszak és a motor iránt egyszerre. A Mercedes sem maradhat ki a sorból: egy gondosan komponált autóbemutató képsorai alatt Hitler beszéde hallható, mintha a történelmi retorika a termék aurájának részévé válna.

Máskor jelenkori divatanyagok kerülnek hasonló montázsba. Például egy Hugo Boss-bemutató képei futnak párhuzamosan a Schindler listája náci táborparancsnokával, Amon Göth-tel, Ralph Fiennes alakításában. A termékre mutató link ezúttal is elmarad, a történelmi és esztétikai asszociáció azonban így is elvégzi a marketing munkáját.

Ugyan a Lego-szerű Wehrmacht-figurák még a játék és a nosztalgia határán billegnek, de ugyanebbe a logikába illeszkedik az a bizarr merchkultúra is, amely a német diktátort hétköznapi tárgyakra nyomtatja, vagy éppen WC-kefét csinál belőle. Ezeket a termékeket gyakran angol szójátékokkal címkézik fel, mintha a poén önmagában felmentést adna. Pedig a humor itt nem pusztán provokáció, hanem a normalizáció technikája, hiszen a történelmi borzalmat viccé szelídíti, a viccet pedig fogyasztássá alakítja.

Tartalom helyett tálalás

Képzeljük el, mi történne, ha az Amerikai história X bizonyos jeleneteit kivennénk a filmből, és önmagukban értelmeznénk őket. Ha a film egészéből csak a felületet hagynánk meg, vagyis egyetlen, nagyon rövid reelbe transzformálnánk néhány képet: az izmos, kopaszra nyírt Edward Nortont, amint félmeztelenül mutogatja a horogkeresztes tetoválásait, ahogy kosárlabdázik, gyúr, kioktat, és közben a bevándorlásról, a közbiztonságról, a rendről mond féligazságokat. Majd mindezt úgy vágnánk össze, mintha ez volna a film üzenete, mintha a történet nem a szélsőségesség mechanizmusáról, a gyűlölet öröklődéséről és a radikalizáció áráról szólna, hanem a ,,kemény igazság” kimondásáról.

A reelek márpedig pontosan így működnek. Nem azt emelik ki, amiről egy történet szól, hanem azt, ahogyan eladható. A tálalást teszik tartalommá, a testet, a gesztust, a tekintélyt sugárzó hangszínt, a ritmust, a zenét, a vágást. És amikor ez megtörténik, a kritika könnyen eltűnik a képből, a kontextus lemarad, az irónia félreértett idézetté válik. Végül pedig nem a valóságot értjük meg jobban, hanem csak egy újabb, trendkompatibilis világmagyarázatot kapunk, másodpercekben mérve.

Mindez persze egyfajta szelepként is működik. Tabutémákról van szó, és a tiltott beszéd mindig vonzó az internetes platformokon. A Meta időről időre fellép az ilyen szélsőséges tartalmak ellen, többek között blokkolással és eltávolítással, nem egyszer civil jelentések nyomán. A Global Project Against Hate and Extremism például arról számolt be, hogy vizsgálata után az Instagram több náci tartalmat és fiókot eltávolított. De ha egy jelenség ilyen nagy mértékben a platformlogikára épül, akkor a moderáció sokszor csak tünetkezelés, miközben a mechanizmus (figyelem, botrány, algoritmus, pénz) tovább működik.

Mit tehet ebben a helyzetben az átlagos felhasználó? Kellemetlen válasz, de valószínűleg az egyetlen tartós lehetőség is: visszavenni az irányítást saját figyelmünk felett. Utánanézni. Olvasni. Művelődni. Megkérdőjelezni azt, ami túl jól van megvágva ahhoz, hogy igaz legyen. A történelmet nem a feed írja, hanem a források, az emlékezet, a tudás, és ezeknek mindig van ellenállásuk. Csak épp idő kell hozzájuk – több, mint 15 másodperc.

A szerző dokumentumfilmes, a Színház- és Filmművészeti Egyetem Doktori Iskolájának hallgatója.