Plopp

Ivett bejön a fürdőszobából, rajta a tengerzöld selyem köntös, tudom mit fog csinálni, egy szép, színpadiasan vad mozdulattal le fogja dobni magáról, aztán csábítóan a feje fölé emeli majd a két karját. Az időutazó ebben a pillanatban jelenik meg, nagyon halk plopp hallatszik, olyan mit amikor kibontanak egy pezsgőt, de igazából már nincs erő a palackban, aztán az időutazó már ott is kuporog a fésülködő asztalon, fél kezével a szájához emeli a leghosszabb ujját, int, hogy legyek csendben, a másik kezében valami bonyolult szerkezet, nem tudom mi lehet, biztos valami videokamera vagy valamilyen más rögzítő, tudja a franc, hogy mivel veszik majd fel a jövőben azt a pillanatot, amikor a delikvens megpróbálja elfújni a szülinapi gyertyákat.

Ivett nem hallotta meg a ploppot, pont jókor csukódott be a fürdőszoba ajtaja. Ivett keze a köntös övén van, ahogy az ágy elé lép mintha csendülést hallanék, sejtem mi lehet, biztos olyan a kis csilingelőkkel ékesítette fel magát amilyeneket a táncosnők hordanak.

Grafika: Tóth Róbert Jónás

Ivett az időutazónak háttal áll, az felágaskodik, hogy jobban lásson, majdnem lelöki a fésülködő asztalról a kitárt ujjú kezet formázó állványt, rajta Ivett bizsuival és nyakláncaival. Szabad kezével lelkesen felém int, a hüvelykujja a plafonnak mered, biztató, kedves mozdulat ez, ha nem egy időutazó intene így felém, biztos azt gondolnám, azt jelenti, hajrá. Persze könnyen lehet, így is azt jelenti.

Ivett kibontja a köntös övét, tesz egy csilingelő, kígyószerű mozdulatot, az anyag elkezd lecsúszni a válláról.

Az időutazó lábujjhegyre csimpaszkodva, homorítva áll a fésülködő asztal szélén, két kézzel maga fölé emeli a felvevőgépet.

Ez már a tizennegyedik vagy a tizenötödik alkalom, hogy felbukkan a hálószobában, rá kéne üvöltsek, hogy takarodjon, vagy hozzá kéne vágjak valamit, csak persze nem akarom, hogy Ivett észrevegye. Így is nagyon szemérmes, majdnem egy évig tartott, hogy eljutottunk odáig hogy meg merje velem élni a maga teljességében a nőiességét, nem akarom megtudni, hogy miként reagálna arra, hogy egy időutazó lassan már törzsvendég a hálószobánkban, és rendszeresen megpróbálja rögzíteni az intim együttléteinket.

Szerencsére nem jön minden alkalommal, amikor először észrevettem, a szekrény tetején hasalt, de volt már az ágy alatt is, egyszer meg csak simán a plafon alatt lebegett, egy a lámpára akasztott rugós hevederszerűségen lógva. Mindig ugyanaz a példány, megismerem már a bárgyú pofájáról, nagyfejű szürke ruhás kis emberke, csupa ránc arca mintha folyton vigyorogna.

Elég sokféleképp próbáltam elhessegetni, persze mindig úgy, hogy Ivett ne vegye észre, de a hozzávágott tárgyak elől elugrik, a rúgásokat kikerüli, az integetésekre meg csak simán visszainteget. Az az igazság, hogy ez eléggé rányomja a bélyegét a nemi életünkre, szegény Ivett azt hiszi, vele van bajom, meguntam, vagy a munkahelyen vagyok fokozott stressznek kitéve, folyton masszírozni akar, meg stresszoldókat kapok tőle ajándékba. Most is tuti, hogy valami hiperszekszi csengős varázslat van rajta a köntös alatt.

Én közben rákerestem az időutazókra, elolvastam majdnem mindent, amit eddig tudni lehet róluk, ami persze nem sok, mindenféle hülye elméletek vannak arról, hogy minek jönnek, de két dologban azért majdnem mindenki egyetért, egyrészt, hogy nem hoznak szerencsét, másrészt meg, hogy általában fontos eseményeket jönnek megfigyelni. Úgyhogy ahogy felbukkan mondjuk valamelyik politikus beszéde alatt, a testőrök már rutinból nyitják is a golyóálló esernyőt és viszik a fickót lefele a színpadról. Amikor ezt elolvastam, nyilván fel kellett tegyem magamnak a kérdést, hogy milyen korszakosan fontos dolog is történhetne a hálószobánkban.

Végül persze arra jutottam, hogy nyilván valami nagyon fontos ember fog itt megfoganni. Ebből nyilvánvaló lett a megoldás, ha azt akarom, hogy lelépjen, akkor el kell érjem, hogy ne történhessen meg az, amire annyira kíváncsi.

Ivett válláról elkezd lecsúszni a köntös, nem akarok arra gondolni, hogy ott fog állni előttem, egészen meztelenül, a bőre szinte sugárzik majd a sok finom drága illatos kencétől – nem, ehelyett inkább elnézek mellette, egyenesen az időutazóra, az jut eszembe, hogy ez igazából a fogamzásgátlás egy igen sajátos formája, tulajdonképpen hálás lehetek az időutazónak, hogy előrejelzi az apaság veszélyét, aztán felidézem magamban a leglelohasztóbb dolgot, amire csak gondolni tudok, ez pedig nem más, mint az a jéghokis jelenet, amire egyszer véletlenül kapcsoltam rá egy magányos éjszakán, két öregfiú hokicsapat jótékonysági meccset adott valami lepukkant jégpályán, de úgy hogy rozmároknak és sünöknek voltak öltözve, és valamin úgy összevesztek, hogy agyba főbe verték egymást a pálya közepén – erre gondolok, a hideg jégre, arra, hogy egy magáról már félig letépett rozmármezt viselő öregember magából kikelve, a hokiütőt a feje fölé emelve ráront egy a jégen fekvő plüss-sünre.  Ettől olyan végtelen szomorúság vesz rajtam erőt, hogy tudom, szegény Ivettnek semmi esélye, érzem, hogy kihűl és összeaszik a testem, mintha én feküdnék ott a jégen, és akkor hallom is, hogy, plopp, odanézek, az időutazó ahogy jött, úgy tűnik el, az utolsó utáni pillanatban mintha látnám is a pofájáról lelohadni a vigyort.

Penész

Márta azt mondta, nem kell mindent elhinni nekik. Az lehet, hogy igaz, hogy a jövőből menekültek vissza hozzánk, azért, hogy megbüntessenek, mert tönkretettük a Földet, de az már nem igaz, hogy mindent, de mindent előre tudnak, úgy, ahogy állítják.