A tinták Paganinije, Einsteinje és Johnny Rottenje: Nathan Tardif, a tintakirály

Nathan Tardif amerikai feltaláló, cégalapító és üzletember olyan üzletben utazik, amiről a legtöbben nem is gondolnák, hogy a 21. század elején létezhet egyáltalán: töltőtollakba való tintákat gyárt. Cége, a Noolder’s Ink saját meghatározása szerint a világ legkisebb olyan tintagyártója, ami a legtöbb színű tintát állítja elő, és ebben nincs egy csöppnyi nagyzolás sem, mert a Noodler’s ebben a pillanatban forgalomban lévő, különböző névre keresztelt töltőtolltintáinak száma bőven meghaladja a százat, ami még akkor is tiszteletre méltó teljesítmény, ha több közülük színre szinte teljesen egyforma, és az egyik fekete tinta meg a másik fekete tinta között ránézésre nincs semmi különbség (a ránézés persze, mint majd kiderül, nem minden).

Nathan Tardif, a tintakirályGrafika: Tóth Róbert Jónás

A cég motorja, első számú innovátora, vezető házi vegyésze, branding guruja, marketingese, salesese, tintanévadója, tintacímke-dizájnere, sőt az egész imidzse egy személyben maga Tardif, akinek bizonyos értelmezésben habókos, más értelmezésben öntörvényű személyisége, különös, helyenként kifejezetten üzletellenes üzleti filozófiája és palástolni sem próbált, sőt lépten-nyomon hirdetett politikai hitvallása erősen rányomja a bélyegét az egész cégre és annak legtöbb termékére. Olyannyira rányomja, hogy vannak potenciális vásárlók, akik nyilvánosan kijelentették: soha az életben nem fizetnének Noodler’s-termékért egyetlen centet sem, és nem feltétlenül azért, mert minőségi kifogásaik lennének a tinták ellen (bár azok is akadnak bőven), hanem mert Tardif nemcsak tervez, gyárt és üzletel, hanem üzlet címén politizál is, ami természetszerűleg elriasztja a vele ellentétes platformon álló lehetséges ügyfeleket.

Kisebb csoda, hogy ilyen üzlet létezhet egyáltalán.

Üzlet, üzlet, de mekkora üzlet?

A Noodler’s magáncég, így az eredményeit nem köteles közzétenni, és nem is teszi. De hogy mégis mekkora üzlet a 21. század elején töltőtollba való tintát gyártani? Röviden: szinte semekkora. Hosszabban: ha nem is az évszázad biznisze, megélni azért meg lehet belőle. A globális töltőtolltinta-piacról nehéz érdemi adatokat előbányászni, de a kizárólag töltőtollakba való tinták forgalma értelemszerűen összefügg a tollakéval, arról pedig vannak számok: a kiskereskedelmi forgalom tavaly meghaladta az 1 milliárd dollárt, ami annak fényében nyilván elenyésző, hogy az Alibaba három perc leforgása alatt képes ekkora összforgalmat lebonyolítani, de szabad szemmel azért látható.

A töltőtollak forgalma ráadásul folyamatosan nő: az elmúlt tíz évben csak egy olyan év volt (2009), amikor visszaestek az eladások, ugyanakkor az előrejelzések szerint a forgalom 2020-ra megközelíti majd a 1,5 milliárd dollárt, ami a digitális korszak hajnalán-derekán kifejezetten anakronisztikusnak tűnik ugyan, de attól még simán megtörténhet.

Illusztráció: Tóth Róbert Jónás

Külön érdekesség, hogy a tollakéval szemben a luxuscikkek piaca, ahová a töltőtollak gyakran besorolódnak, önmagában ugyanebben az időszakban semmilyen érdemi növekedést nem mutatott (ha vissza nem is esett, kitartóan stagnált), ami arra utal, hogy a töltőtollpiacot nem feltétlenül a vásárlók luxus iránti igénye mozgatja. 

Hogy akkor mi mozgatja? Elsősorban természetesen Ázsia, azon belül is Kína, ahol az Euromonitor szerint 2015-ben többet költöttek töltőtollra, mint az összes nyugat-európai országban együttvéve:  

Illusztráció: Tóth Róbert Jónás

98 százalék víz, 2 százalék tudomány

A töltőtollakba való tinta olyan, mint az emberi test vagy a görögdinnye: nagyobb része víz. Az ember nagyjából 60, a dinnye 90 százalékos víztartalmához képest ugyanakkor a víz/egyéb anyag-arány a tintáknál messze a legmagasabb: óvatos becslések szerint a töltőtoll-tinták 97-98 százalékban tiszta vízből állnak. Arra, hogy a tinta a vízhez hasonló állagú (viszkozitású) legyen, azért van szükség, mert a töltőtollak, ellentétben a sűrű, ragacsos tintát használó golyóstollakkal, a Leonardo da Vinci által már fél évezreddel ezelőtt megfigyelt hajszálcsövesség elvén működnek úgy, hogy a szűk keresztmetszetű csövekben a folyadék a gravitációra fittyet hányva bármilyen irányban képes folyni. A gyártók, hogy elkerüljék a szennyeződésnek még csak a lehetőségét is, desztillált vagy ioncserélt vizet használnak a tintákban, de az igazi tudomány ott kezdődik, hogy mit tesznek a fennmaradó  2-3 százalékba.

A vízhez társuló adalékok között laikus szemmel legfontosabbnak tűnő színezék csak a jéghegy csúcsa: emellett a tintákba kötelezően kerülnek, illetve opcionálisan kerülhetnek a pH-értéket beállító, az idő előtti száradást megakadályozó, a habosodást, továbbá a baktériumok esetleges elszaporodását gátló, illetve a papírra vetett tinta felületi feszültségét szabályozó anyagok, hogy csak a legfontosabbakat említsük. A további különleges tulajdonságokhoz viszont további vegyi anyagok szükségesek, annak elérése pedig már komoly felkészültséget igényel, hogy a különböző kemikáliák elegyítéséből a végén olyan tinta keletkezzen, ami a lehető legkevésbé ártalmas nemcsak a töltőtollra, amibe beletöltik, hanem mondjuk az emberi egészségre is, ha például belenyalna valaki.

Nathan Tardif tintái még ehhez képest is bonyolult konstrukcióknak számítanak, a Noodler’s ugyanis a világ összes töltőtolltinta-gyártója közül az egyetlen, ami folyamatosan kísérletezik az időtálló, alkoholálló, vízálló, hipóálló és lehetőleg mindenálló tintákkal, és folyamatosan dobja is a piacra őket. Persze joggal merül fel a kérdés, hogy ki a fene akarna pont a 21. század elején pont töltőtollal és tintával feljegyzéseket hagyni az utókorra, de az is igaz, hogy ha igény mutatkozik, akkor ezekhez a felsoroltakon kívül is szükség van további összetevőkre és kísérletezésre. Így Tardif éjt nappallá téve a laborban pancsol, újabb és újabb mixtúrákat előállítva – csoda, hogy még nem robbant fel az egész cég.

A végső cél: az örökkévalóság

Mindehhez Tardif a töltőtolltinták világában szintén egyedülálló módon a különböző hatásoknak ellenálló tintáinak speciális nómenklatúrát alakított ki, ami többek között megkülönböztet „golyóálló” (bulletproof), „örök” (eternal), „hamisításnak ellenálló” (forgery resistant) sőt „fagyálló” tintákat is – utóbbiak természetesen a „sarkvidéki” (polar) sorozat részei.

Ezekkel a különleges tintákkal viszont az a baj, hogy a Szent Grál, a minél jobb időtállóság és ellenállóság  folyamatos hajkurászása közepette egyre agresszívebb komponensekre van szükség, és Tardif töltőtollakba szánt csodaszerei közül akad olyan tinta, sőt komplett tintasorozat is, ami az örökkévalóság jegyében nemcsak hogy maradandó nyomokat képes hagyni a méregdrága töltőtollakon, hanem nemes egyszerűséggel tönkre is tudja tenni őket. Ilyen tintát pedig épeszű ember csak akkor tölt a töltőtollába, ha előtte felkészül arra, hogy esetleg ki kell dobnia úgy, ahogy van.

A Noodler’s leghírhedtebb ilyen terméke a golyóállóként reklámozott Baystate Blue, amiről több vásárló is bizonyítani tudja, hogy megolvaszotta, magyarul tönkretette a töltőtolla lelkét, a tintát a tárolóból a toll hegyéig juttató, ízelt fekete hernyóra hasonlító, hajszálcsöves adagolót.

Tardifot azonban mindez nemhogy nem hatotta meg, hanem a termékskála további bővítésére sarkallta, úgyhogy mostanra a tollgyilkosnak kikiáltott Baystate-ből létezik áfonya- és lilás szőlőszínű is, amelyek papírra vetve ugyanolyan ellenállóak az esetleges természeti csapásokkal szemben, mint a Baystate Blue, viszont ugyanúgy képesek hazavágni a tollakat.

Tardif, aki a minőségi kifogások miatt folyamatosan harcban áll a töltőtoll-használókkal, és a támadások mögött nem ritkán politikai indíttatást vél felfedezni, egy tapodtat sem hátrál: egyik legnagyobb amerikai forgalmazója, a Goulet Pens netes toll-és tintaboltot a semmiből létrehozó és néhány év alatt virágzó üzletté felfuttató Brian Goulet által készített interjúban kijelentette, hogy nem érti azokat az embereket, akiknek fontosabb a töltőtolluk épsége annál, mint hogy az unokáik is el tudják majd olvasni, amit ma a papírra írnak.

Igaz történet: Tardif annyira komolyan gondolja az örökkévalóságot, hogy még 2003-ban 1000 dolláros díjat ajánlott fel annak, aki bármilyen módszerrel képes egy csekkről eltávolítani a Noodler’s két golyó- és fagyálló büszkeségét, a Bulletproof Blacket és a Polar Blue-t. Hosszú ideig nem történt semmi, aztán néhány évvel később, mint a mesében, a Yale Egyetem egyik mesterszakos fizikus hallgatója, bizonyos Nicholas Masluk elfogadta a kihívást, és az Ebayen néhány száz dollárért összevadászott alkatrészekből eszkábált egy kézműves lézerkészüléket, ami végül kihozta a Noodler’s atombiztosként hirdetett tintáit a papírból. Tardif ahelyett, hogy megsértődött volna, összeállt Maslukkal, és közösen kifejlesztettek egy olyan tintát, az örvös halkapó nevű madárról elnevezett Bad Belted Kingfishert, ami immár a lézeres tintaeltávolítási kísérleteknek is ellenáll.

A Noodler’s mindehhez kifejezetten személyre szabott szolgáltatásokat is kínál: ha Tardifnak épp van rá ideje, megrendelésre szívesen kikever akár egy kisebb hordónyi tintát is a kívánt típusból, de a nagy gyártókkal ellentétben képes arra is, hogy minden egyes 35-50 milliliteres kiszerelésű tintán változtasson annyit, hogy annak összetétele teljesen egyedi, vásárlónként és üvegenként azonosítható legyen (ennek a céges marketingszöveg szerint a kriminalisztika vehetné hasznát a bűnözők azonosításában; már csak a bűnözőket kellene valahogy rávenni arra, hogy kizárólag testre szabott Noodler's-tintát használjanak).

Mostan színes tintákról: milyen színű az 54. massachusettsi gyalogezred?

A tintanévadás szabad művészeti ágnak tűnik ugyan, mégis bizonyos konvenciók alapján történik: az egyszerű, deskripitív megnevezések mellett a tintagyártók előszeretettel vesznek elő híres írókat vagy zeneszerzőket, Shakespeare-től Csajkovszkijon át Miles Davisig, illetve természeti jelenségeket, mint az éjfél színe (Montblanc Midnight Blue), a Nílus vizének színe (Diamine Eau de Nil) vagy a bambuszból égetett faszén (bambuszszén) színe (Pilot Iroshizuku Take-sumi).

De amit a Noodler’s művel tintanévadás címén, az egészen egyszerűen példátlan. Tardif mostanra tintába álmodta az apacs naplementét (vörösbe hajló narancs), az atlanti-óceáni lazacot (rózsaszín), a kék orrú medvét (zöldeskék) sőt az ausztrál rózsában úszó fekete hattyút (sötét burgundi, szilvás jegyekkel, lekerekített tanninokkal), ami már annyira költői, hogy szimpla vegyészből egyenesen a fehér avoni hattyú mellé emeli a szorgos tintagyárost. (Az utóbbi elnevezés egyébként nem öncélú szépelgés, hanem arra utal, hogy bár a Black Swan in Australian Roses első ránézésre leginkább pirosas lila, tartalmaz egy permanens fekete komponenst – erre utal a hattyú.)

A patrióta érzelmeit színekben hirdető Tardif ezen kívül tintába fogalmazta az USA grandőrjének szinte összes jelentős szimbólumát: az amerikai hadsereget (zöld) és külön a légierőt (sötétzöld);  a George Washington által alapított legendás háborús kitüntetést, a Purple Heartot (bíbor szív, természetesen bíbor); az amerikai arisztokráciát (három színváltozatban, a barnáslilától a lilásbarnáig), illetve egészen konkrétan az amerikai polgárháborúban az abolicionisták által feketékből verbuvált, de fehér parancsnokok által vezetett, a konföderációs csapatokat 1863-ban a Wagner-erődért vívott ütközetben megállító 54. masshachusettsi gyalogezredet. Hogy nekik milyen lett a színük? Sötétkékes-fekete, mi más.

Ilyen színű az 54. massachusettsi gyalogezredFotó: Lemur Ink

És ha ez még mindig nem lenne elég, a Noodler’s külön tintasorozatot szentelt a II. világháborúban résztvevő amerikai katonák emlékének: a különböző színű, a korabeli katonai zsargonban V-mailnek nevezett széria a háború idején levelezésre használt tinta rekonstrukciója, amit Tardif reverse engineering módszerrel, a hajdani haditinta összetételének elemzésével és visszafejtésével kutyult ki, az egyes színek pedig a különböző világháborús hadszínterekről kapták a nevüket Észak-Afrikától (lila) Burmán át (barna) a Midway-szigetekig (kék). 

Tintába önti a dühét

Tardif emellett direkt a célnak szentelt tintában gúnyolta ki a hidegháború szovjet hősét, Nyikita Szergejevics Hruscsovot: a Nikita nevű, szovjet-vörös Noodler’s-tinta címkéjén a „CCCP RIP” (nyugodjék békében a Szovjetunió) felirat mellett a hevesen gesztikuláló egykori pártfőtitkár látható, amint éppen megfenyegeti a nyugati országok nagyköveteit azzal, hogy „eltemeti őket”.

A hírhedt Nikita és a még hírhedtebb Baystate BlueFotó: Noodler's Ink

De az elkötelezett libertariánus, a gazdasági folyamatokba való állami beavatkozást szívből ellenző Tardif legnagyobb húzása mégis az volt, amikor élő emberbe rúgott, és mérhetetlen dühében Ben Bernankeről, az amerikai jegybank szerepét betöltő Federal Reserve (Fed) elnökéről nevezte el az egyik tintáját.

A szóban forgó tinta eredetileg a meglehetősen ártalmatlan North Sea Blue (északi-tengeri kék) nevet viselte, de Tardif annyira berágott Bernankere, aki George Bush, majd Barack Obama kinevezettjeként két cikluson át, 2006-tól 2014-ig, így az emlékezetes gazdasági válság idején is elnökölte a Fedet, hogy átnevezte a tintát Bernanke Blue-ra, és hogy tetézze a tetézhetetlent, Bernanke Black néven piacra dobott egy gyászosabb, szürkésfekete változatot is. A technikai paramétereit tekintve szokatlanul gyorsan száradó, így balkezeseknek ideális tinta címkéjén Bernanke portréja mellett a Fed címere, illetve egy dollárjelet szállító segélyhelikopter látható. Magyarázatként Tardif – az elnök azon 2013-as nyilatkozatára utalva, miszerint az intézmény pénznyomtatással reagál a gazdasági válságra – a következőket írta a címkére:

A tintába öntött libertarianizmus: Bernanke Blue

Magyarul: „Amikor sok papírt kell gyorsan kinyomtatni, a tintának 1-2 másodperc alatt meg kell száradnia! Ahhoz, hogy a tizedesjegykek és a vesszők felvonulhassanak a Wall Street és a Broad Street sarkán, sokkal több tinta kell majd. A tinta jövőbeni ára: 12,000,000,000,000,000,000,000,000,000,000 dollár” (12x1030, azaz 12 kvintillió). A címke tetejére pedig a biztonság kedvéért odabiggyesztette: „Made in USA – for now”. Vagyis hogy a tinta az Egyesült Államokban készül – egyelőre.

Annak, aki még mindig nem hiszi:

Illusztráció: Fenyő Balázs

A töltőtollak GNU-ja

A Noodler’s a tinták mellett töltőtollakat is gyárt, de nem feltétlenül a piac szigorú keresleti-kínálati törvényei, hanem jóval inkább Tardif saját politikai és társadalomfilozófiai meggyőződése alapján: az összesen négyféle Noodler’s töltőtoll rengeteg színváltozatban kapható, de közös bennük, hogy a luxusáron kapható luxustöltőtollakkal ellentétben olcsón cserélhető, generikus tollheggyel rendelkeznek, nem egyedi, hanem interkompatibilis, a nemzetközi szabványnak megfelelő tintakonvertereket használnak, és átalakíthatók eyedropperré, úgynevezett szemcseppentővé, vagyis a tintát közvetlenül a toll üreges testébe lehet tölteni, megsokszorozva ezzel a tintatároló kapacitást.

Miközben a legtöbb gyártó igyekszik saját szabványokkal, egyedi méretezéssel és egyéb trükkökkel magához láncolni a vásárlókat, illetve növelni a kiegészítők és alkatrészek iránti keresletet (lásd még az Apple és az Iphone-tartozékok esetét), Tardif azt szeretné, hogy a felhasználók minél egyszerűbben átalakíthassák a tollait; tintapatront pedig szándékosan nem gyárt, mert a szemétbe dobált üres műanyag patronok szennyezik a környezetet, ahhoz pedig ő nem adja a nevét.

Ilyen értelemben a Noodler’s nem más, mint a töltőtollak és tinták GNU-ja, Tardif pedig a Richard Stallmanja, aki a hekkelhető, a felhasználóinak a lehető legtöbb beavatkozási lehetőséget nyújtó, ha nem is ingyenes, de kifejezetten olcsó, miniatűr haszonkulcsokkal operáló, mégis egyedi, a konkurensekéitől jól megkülönböztethető termékeket gyárt. És bár a termékek minőségére rendületlenül érkeznek a kifogások – a sok kísérletezés sok hibával jár, és megtörtént már, hogy pont a fekete hattyús tinta színe egyik szállítmányról a másikra véletlenül teljesen megváltozott –, az biztos, hogy kevés olyan excentrikus, bohém, egyszerre  zseniális és szeleburdi cégtulajdonos-cégvezető létezik az üzleti világban, mint Nathan Tardif.

Hogy ez a különös üzleti modell sikeres tud-e lenni, vagy hogy fenntartható-e egyáltalán? Amíg Tardif él, és minden energiáját beleöli a bizniszbe, ahogy eddig tette, valószínűleg igen. Ahogy kritikusai mondják: „Nathan egyszemélyes együttese jelenti legnagyobb erősségét és gyengeségét is. Lehetővé teszi neki, hogy a koncepció megszületése után órákkal megváltoztassa a címkét vagy a vegyi összetételt, vagy bevezessen egy új tintát, de ez alá is ássa a Noodler’s megbízhatóságát”. És ahogy a rajongói mondják: „Egyáltalán nem értek egyet Nathan politikai és társadalmi nézeteivel, de tisztelem azért, hogy sokakkal megosztja a szenvedélyét.”