Boldog újat? Kösz, én a mostaninál maradok!

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

Decemberre valahogy mindent elfelejt az ember. Olyan ez a hónap, mintha egy nagy piros masnit kötnénk az egész évre. Mire elérkeznek az ünnepek, minden megszépül, vagy ha nem, akkor annak örülünk, hogy ennek a rossznak már vége, az új ennél csak jobb lehet. Mert hiába reménykedtünk tavaly ilyenkor, minden várakozás ellenére ez az év is meglehetősen nehéz volt.

A karácsonnyal ellentétben, ami számomra sokáig a kínos családi együttléteket jelentette, amikor a szüleim garantáltan összevesztek és csak a kedvünkért békültek ki az esti gyertyagyújtáskor, a szilvesztert mindig szerettem. Úgy éreztem, ilyenkor valóban lényeges dolgok történnek, amikor reménykedni lehet valami újban, szépben, hogy az idei szenvedés után jövőre biztosan valami jobb lesz.

Mindig szerettem ott állni a tévé előtt kezemben a pohár pezsgővel, és elmormolni a Himnusz szövegét. Kicsit meghatódtam a helyzettől, önmagamtól, még a magyar nép hányatott sorsába is egészen beleéltem magam, és arra gondoltam, nincs még veszve semmi, talán a következő év végre elhozza, amire annyira vágyom: jókedvet, bőséget, sikert, elismerést, szerelmet, gyereket vagy jobb munkát, épp, ami hiányzott.

És tényleg hozott sok mindent, sok jót és sok csalódást is, csak épp azt nem kaptam meg soha, amire talán a legnagyobb szükségem lett volna.

Amióta az eszemet tudom, mindig csak várok. Várok, hogy jobb legyen, hogy én jobb legyek, hogy felnőjek, fejlődjek, megtanuljam, elérjem, megértsem és végre ott legyek. Persze a vágyakozásnak is vannak kellemes pillanatai, jó elképzelni, milyen lesz, ha már fent leszek a csúcson, ott állok a dobogó tetején győztesen, és ilyenkor szinte érzem, akkor milyen boldog és elégedett leszek. De most mégiscsak most van, menetelek az úton, ami meglehetősen göröngyös, ilyen rosszra őszintén szólva nem is számítottam, talán ez nem is normális, jut eszembe, engem valahogy elfelejtettek értesíteni arról, hogy az úton vannak buckák és kátyúk, hogy botlani is lehet, méghozzá nagyot, nem is egyszer, hanem sokszor. És ha ez nem lenne elég, még haragszom is magamra állandóan, miért nem csináltam ezt vagy azt másképp, miért nem láttam, miért nem értettem meg korábban, miért nem voltam kitartóbb, határozottabb, vagy épp visszahúzódóbb, miért hagytam magam, vagy miért voltam túl magabiztos, amitől ekkorát koppantam. Balsors, akit régen tép.

És a boldogság vagy inkább elégedettség, hogy mennyi mindenre képes vagyok, az egyetlen dolog, amely az erőfeszítéseknek értelmet adhat, folyton elillant. Olyan volt, mintha délibábot kergettem volna, csak futottam önmagam elől a jövőbe, hátha ott valaki mást találok, valakit, akit jobban szerethetnék.

Tavaly ilyenkor kíváncsian és sok reménnyel futottam neki 2017-nek. Aztán a kezdeti örömök után kezdődtek a gondok, méghozzá akkorák, hogy megvolt rá az esély, mindent elveszítek, ami számomra igazán fontos volt. De végül sikerült átlendülni a mélyponton, sok újat tudtam meg magamról és a világról, így ha mindent mérlegre kellene tennem, talán azt is mondhatom, hogy sokkal több volt ebben az évben a jó, mint a rossz. Mégis, ha újra kellene csinálnom, és előre tudnám, mi vár rám, tuti, nem vállalnám.

Most ismét jön egy új év, de nincsenek nagy kívánságaim. Elegem van a kapkodásból, a menekülésből, nem akarok víg esztendőt, hamis reményeket, új életet, új fogadalmakat és új jövőt. Nekem elég, ami most van. Az út göröngyös ugyan, vannak buckák, kátyúk, van, ahol repedezik az aszfalt, de máshol szép sima, sőt, néhol fák szegélyezik két oldalt, és árnyékot adnak.

És ettől valahogy az is kevésbé érdekel, mit szalasztottam el, kevésbé nyomaszt, ami végleg elmúlik, hogy pár éve még feszesebb volt a bőröm és laposabb a hasam (na jó, még lefogyhatnék újra, csak sajnos ehhez meg egyre lustább vagyok). És el kell fogadnom, hogy egyre több olyan pasi jön velem szembe az utcán, aki úgy néz keresztül rajtam, mintha üvegből lennék.

Nem mondom, hogy nem fut át rajtam ilyenkor a vágy, hogy azonnal plasztikai sebészhez rohanjak, hogy legalább egy kicsit nézzek ki ismét tíz évvel fiatalabbnak.

De most itt van ez a másik dolog, amit viszont nem adnék semmi pénzért. Végre kezdek megbarátkozni azzal, aki vagyok, az életemmel, amit élek, ami néha kudarc, néha öröm, néha balsors, néha bőség, és már nem akarom mindenáron firtatni, milyen örömök és bánatok várnak rám holnap.

Szóval én idén szilveszterkor csak a szilveszterrel foglalkozom. Nem akarok boldog új évet. A jövőkutatást a tudósoknak hagyom.

A szerző író. Kötetei: Hotel Havanna (2013), Anyátlan nemzedék (2015), Seb (2016).