Idegháború: a rettegett mustárgáztól a titokzatos Novicsokig

Szergej Szkripal orosz-brit kettős ügynököt és lányát, Juliát március elején mérgezték meg az angliai Salisburyben – hivatalos brit források szerint Novicsokkal, azzal az idegméreggel, amelyet még a múlt század hetvenes éveiben kezdtek el kifejleszteni a Szovjetunió laboratóriumaiban, és ami magyarul újoncot, kezdőt jelent. És bár az idegmérgek és általában a vegyi fegyverek bevetését szigorú nemzetközi egyezmények tiltják, a jelek szerint Oroszországot ez egyáltalán nem akadályozza meg abban, hogy folytassa velük a kísérletezést, és szükség esetén be is vesse őket.

Annak ellenére, hogy az emberiség mindig kifogyhatatlan kreativitásról tett tanúbizonyságot, ha arról volt szó, hogyan lehet kinyírni a másikat, a vegyi fegyvereket használatát erre a nemes célra csak viszonylag későn, az amerikai polgárháború idején vették először komolyan fontolóra. Egy New York-i tanár javasolta, hogy folyékony klórral és robbanószerekkel töltött lövedékekkel támadják a konföderációs erőket – reményei szerint az így felszabaduló klórgáz alaposan megtizedelte volna az ellenség sorait. John W. Doughty javaslatából végül nem lett semmi, az Unió soha nem vetette be a fegyvert a háborúban.

Mérget természetesen emberemlékezet óta használnak a konfliktusok elsimítására, de ipari méretekben – a technika és a hadászat sajátosságai miatt – egészen az első világháborúig nem gyártottak vegyi fegyvereket, részben azért sem, mert a méreg használatát „katonához méltatlannak” tekintették. Az első nemzetközi egyezményt, amelyben a vegyi fegyverek betiltásáról állapodtak meg, Franciaország és Németország írta alá Strasbourgban 1675-ben, itt a tiltás a mérgezett golyók alkalmazására vonatkozott.

Egyezmények tiltják

A gyógyszerészet és a vegyipar fejlődésével párhuzamosan azonban egyre többen kezdtek kételkedni abban, hogy konfliktushelyzetben többet ér majd a katonabecsület, mint az egyes országok jól felfogott érdeke, így több kísérlet is született arra, hogy betiltsák a mérgek alkalmazását háborús körülmények között. Alá is írtak egy egyezményt Hágában – nem is kellett egészen tizenöt év hozzá, hogy előbb Franciaország, majd Németország is megszegje a benne foglaltakat. Az 1899-es megállapodás szerint tiltott az olyan fegyver bevetése, amelynek az egyetlen célja valamiféle mérgező anyag eljuttatása az ellenséges csapatokhoz – ennek a kiskapuit használták ki előbb a franciák a könnygázgránátokkal, majd a németek egy olyan lövedékkel, amely a srapnelek mellett gázt is tartalmazott.

A legismertebb korai vegyi fegyvert, a mustárgázt csak a háború vége felé, 1917-ben vetették be Ypres-nél, klórgázt már 1915 óta használtak – az első alkalommal a szél által sodort mérgező felhő mintegy hatszáz áldozatot követelt. A mustárgáz tökéletesítésében úttörő szerepet játszott Viktor Meyer német vegyész – neki az asszisztense került kórházba a vegyszer miatt – és Hans Thatcher Clarke Németországban kutató brit vegyész – ő kórházba is került, miután eltört az egyik lombikja. 

Mustárgáz (C4H8Cl2S).  Ez a hólyaghúzó vegyület nem okoz azonnali tüneteket, az áldozatok általában huszonnégy órán belül észlelik, hogy vegyi támadás áldozatai lettek. Intenzív viszketést, bőrirritációt, kémiai égést okoz, a gáz könnyedén áthatol a ruházaton, a tüdő és a szem is károsodhat.

Clarke ezzel elindított egy hosszú és bizonyára még korántsem lezárult sorozatot, amelyben a feltalálók maguk is az általuk előállított méreg áldozatává váltak. Így járt Dr. Gerhardt Schrader, „az idegmérgek atyja” is: egy különlegesen erős rovarirtószer létrehozásán dolgozott a német állam megrendelésére, amikor – miközben szintén megmérgezte magát egy munkahelyi baleset következtében – véletlenül felfedezte a szarint  [(CH3)2CHO]CH3P(O)F. A szer az IG Farben vegyészeiről kapta a nevét: Schrader, Ambros, Ritter és Van der Linde egy a ciánnál sokkalta gyilkosabb, színtelen, szagtalan és íztelen vegyületet hoztak létre, amely olyan hatékonynak bizonyult, hogy – a nemzetközi egyezmények ellenére – a mai napig használják.  Az ENSZ megfigyelőbizottsága szerint Szíriában is ezt az idegmérget vetették be 2013-ban, de azóta is többször felmerült a gyanú, hogy a damaszkuszi kormányerők szarint használhattak a milíciák és a civil lakosság ellen. A 2017 áprilisában véghez vitt bombázás kapcsán a szíriai kormány tagadta, hogy idegmérget használt volna, a romok vizsgálata és szemtanúk beszámolói szerint azonban valószínű, hogy a klórgáz mellett szarint is bevetettek a térségben. A túlélők szerint a méreg belégzése után úgy érezték, mint ha „tüzes kést forgatnának a tüdejükben”; a támadásnak több mint nyolcvan halálos áldozata volt.

 Szarin (C4H10FO2P).  A többi idegméreghez hasonlóan a szarin kis dózisban is orrfolyást, mellkasi fájdalmakat és légzési nehézségeket okoz, összehúzza az izmokat, rángatózást és kómát vált ki. Halálos dózisban légzésleállás végez az áldozattal.

Tabun, ami tabu

Ugyanebben az üzemben fejlesztették ki a tabunt is: ez a méreg olyan meglepően erős volt, hogy egyenesen a taburól kapta a nevét, mert a tudósok szerint is túlzás lett volna bevetni (összetétele: etil-dimetil-amido-foszfor-cianid). A harmincas években egyetlen ismert méreg sem vehette fel a versenyt a szerrel. Hitler abban bízott, hogy ez lehet Németország titkos csodafegyvere, de a tabun további fejlesztésével megbízott vegyész hamar lehűtötte a lelkesedését: rávilágított, hogy amennyiben bevetik a gázt, a szövetségesek nem csupán azonosítják majd az összetevőit, de igen gyorsan le is tudják másolni. Annak ellenére, hogy Hitler parancsára egyre több tabunt halmoztak fel, és több száz kényszermunkás halt bele a szer előállításába és kezelésébe, a német vezérkar nem volt túl lelkes a mérgező gáz bevetését illetően – Albert Speer, a Harmadik Birodalom főépítésze és fegyverkezési minisztere Nürnbergben azt vallotta, hogy a légierő személyzete nem volt kiképezve a vegyi fegyverek kezelésére, stratégiai szempontból pedig ő maga sem tartotta volna szerencsésnek, ha mérges gázt használnak, hiszen az ellencsapásban hasonló eszközökkel egész német városokat lehetett volna elpusztítani.

Tabun (C5H11N2O2P). Ez az ideggáz a gerincoszlop üzenettovábbító képességét blokkolja, az enyhe tünetek mellett, mint a pupilla összehúzódása és a „zombiszerű” viselkedés, az emésztést és a szívverést is leállítja.

Speer egy valamiben azért látott fantáziát: azt tervezte, hogy tabunnal mérgezi meg Hitlert és közeli bizalmasait, de a merénylet nem járt sikerrel, a szerhez ugyanis nagyon nehéz volt hozzájutni, és nem lehetett bejuttatni a bunker szellőzőrendszerébe sem, mivel szükség volt egy robbanásra is ahhoz, hogy szétszóródjon az anyag.

A britek a háború végeztével egy walesi légibázison tartották a németektől lefoglalt, szarint hordozó bombákat, a hidegháborús feszültség fokozódásával pedig nyilvánvalóvá vált, hogy a fegyverkezési versenyben ezekről sem feledkezhettek meg a szemben álló felek – a brit légierő gépei azonban módosítás nélkül nem voltak alkalmasak a töltetek célba juttatására. A Szovjetunióban mindeközben gőzerővel folytak a fejlesztések: a majdani, Szkripalék megmérgezésére használt  Novicsok egyik fejlesztőjének apja, Nyikolaj Zeleznyakov már a negyvenes években egy hatékony harci gáz kifejlesztésén dolgozott, bár az hatékonyságában messze alulmaradt a később létrehozott szuperméregtől, amely végül a fia életét is követelte.

Idegháború a hidegháború idején

A szovjetek hatalmas előnnyel indultak az újfajta idegmérgek fejlesztésében: az ő kezükre jutottak azok a német vegyiüzemek, ahol a tabunt és a szarint előállították, a fogságba esett vegyészektől pedig fontos információkhoz jutottak. A gépeket és gyártósorokat szétszerelték, és Sztálingrád közelében állították össze őket. 1949-re jelentős készleteket gyártottak le és halmoztak föl tabunból, amelynek előállítása jóval egyszerűbb volt, mint az egyébként a harctéren egyszerűbben alkalmazható szariné. A versenyben a Nyugat sem akart lemaradni: 1946-ban Nagy-Britannia, Kanada és az Egyesült Államok abban állapodott meg, hogy évente tartandó konferenciákon osztják meg egymással a témában tett felfedezéseiket, hogy lépést tarthassanak a szovjet fejlesztésekkel, és elkerüljék, hogy ugyanazokat a kísérleteket többször is elvégezzék. Ebben Nagy-Britanniát és az Egyesült Államokat – ahogy a Szovjetuniót is – német mérnökök és vegyészek segítették, akik az eredeti fejlesztésekben és a vegyszerek gyártásában is közreműködtek.

Megindult a fegyverkezési verseny, és bár az Egyesült Államok vezetése úgy gondolta, hogy a nukleáris fegyverek prioritást élveznek a vegyi fegyverekkel szemben, a fejlesztések nem álltak le, sőt, egy kétlépcsős gyártási folyamattal (egyetlen gyárra koncentrálni a szarin előállítását veszélyes lett volna egy esetleges szabotázsakció miatt) az ország komolyabb készleteket halmozott fel szarinból. A CIA egy 1952-ben kiadott jelentésében arra figyelmeztetett, hogy a háborús hadviselés mellett a szarin és társai messzemenően alkalmasak arra, hogy valamiféle ártalmatlan folyadéknak álcázva érzékeny célpontok közelébe csempésszék őket, és merényleteket követhessenek el a felhasználásukkal. Éppen ez történt 2017-ben Kuala Lumpurban, ahol egy VX nevű idegmérget spricceltek Kim Dzsongnamra, az észak-koreai diktátor testvérére. Az elkövető, egy indonéz nő, azt állította, hogy egy kandi kamerás tévéműsorban dolgozott, és azt hitte, ártatlan csínyt követ el – a VX azonban a legerősebb V-ágensek egyike, ami hatásában ugyan hasonlít a tabunhoz, de stabilabb, így heteken vagy akár hónapokon át is mérgező maradhat a talajon vagy a ruhán. Ezt az anyagot Dr. Ranajit Ghosh hozta létre 1952-ben, a korábban említett három nyugati ország pedig egy évvel később részesült a felfedezés részleteiről, a VX szerkezetét azonban csak a hetvenes években hozzák nyilvánosságra (C11H26NO2PS).

A szarin és társai az ötvenes évekig csak balesetekből kifolyólag követeltek maguknak áldozatokat: a második világháborúban egy fegyverszállítmány bombázásakor civilek haltak meg a méregtől, fejlesztése során pedig egymást érték a balesetek, ezek közül az amerikai Rocky Mountain Arsenal vegyi üzemben történt balesetekről jelentek meg később sajtóinformációk. A jelek arra mutattak, hogy még a minimális fertőzöttség is heteken át tartó koncentrációs zavarokkal, homályos látással és döntésképtelenséggel jár. A hadsereg önkénteseken tesztelte az új szereket, a kísérletek során legalább egy fiatal katona életét vesztette, a jelentkezőknek pedig nem hívták fel a figyelmét a mérgek hosszú távú hatásaira.

A szaringyártás következtében a Rocky Mountain Arsenal környéke Észak-Amerika egyik legszennyezettebb környéke lett, a vegyszerek beszivárogtak a földbe, megmérgezték a tavakat, és komoly pusztítást végeztek a víziszárnyasok körében. A hadsereg válaszul egy kutat fúrt a területen, ebbe pumpálta a szennyezett vizet, ez viszont több földrengést is okozott a hatvanas években Denver területén, mivel szakértők szerint a vegyszerek károsíthatták a terület alatt fekvő kőzetrétegeket. 1966-ra a hadsereg döntéshozói is belátták, hogy maguk alatt vágják a fát, de ez nem gátolta meg őket abban, hogy elindítsák egy új, minden eddiginél gyilkosabb méreg, a V-ágensek  fejlesztését. Nem sokkal később, 1965-ben a szovjetek is természeti katasztrófát idéztek elő a méreg előállításával, ekkor a Volgát sikerült megmérgezniük, az eredmény több tízezer hal pusztulása volt. A folyó élővilágában még négy hónappal később is kimutatták a szennyezést, ennek eredményeképpen pedig a helyi vegyi üzem vezetőjét két évnyi munkatáborra ítélték, valamint megfosztották korábban odaítélt Lenin-díjától is.

Csak az élőlényeket bántja

Az új mérgek minden eddiginél erősebbek voltak: a VX-ből (C11H26NO2PS) tíz milligrammnyi is elég egy felnőtt férfi meggyilkolásához. A méreg belégzéskor hat, de bőrön át is felszívódik, heteken keresztül képes gyilkolni, egy liternyi belőle pedig – elméletileg – egymillió ember megmérgezéséhez lenne elegendő. A hidegháborús versenyben az Egyesült Államokben teljesen automatizált gyártósoron készültek a VX-szel töltött rakéták és bombák, a szivárgás veszélye miatt azonban a Pentagon a hatvanas évek elején elindította a bináris VX-programot - a bináris vegyi fegyverekben az idegmérgek prekurzorai közvetlenül a használat előtt keverednek össze, így hosszabb időn keresztül eltarthatóak és stabilabbak -, ezzel párhuzamosan pedig Moszkva is megkezdte a maga VX-klónjának fejlesztését, amit R-33-nak kereszteltek el. Az oroszok nyilvánvalóan az amerikai gyárból kiszivárgott adatok alapján kezdték kikísérletezni – bár egy rivális elmélet szerint egyszerűen nem rendelkeztek az idegméreg legyártásához szükséges eszközökkel. Akárhogyan is: a Kelet és a Nyugat is hozzáfért a mérgek új generációjához, és mindkét fél komoly fejlesztésekbe fogott e téren. A vegyi fegyverek valami olyasmit ígértek a harcban álló feleknek, amit az atombomba nem tudott nyújtani: csakis élőlényeket pusztíthattak el, így az infrastruktúra egy nyertes csata után is sértetlen maradhatott.

 VX (C11H26NO2PS).  Fejfájás, izomfájdalom, nyáladzás, izomgörcsök következnek be, a görcsök a halál beállta után is fennállhatnak. Az áldozattal többnyire légzési elégtelenség végez, a méreg stabilitása miatt akár hetekig vagy hónapokig is kiválthatja a tüneteket.

A fegyverek harctéri bevetésére csak a hatvanas években került sor: ekkor Egyiptom nagy valószínűséggel orosz bombákkal támadta az észak-jemeni royalista településeket – egyes feltételezések szerint a Szovjetunió így akarta éles helyzetben kipróbálni a vegyi fegyvereit. Hasonló gyanú merült fel a mostani szíriai konfliktus esetében is, bár Oroszország tagadja, hogy köze lenne a vegyi támadásokhoz. A későbbiekben Irán és Irak is hozzálátott az idegmérgek gyártásához, és a két ország közötti háború azon kevés esetek egyike, ahol tényleges háborús szituációban vetették be a szarint és a tabunt – Irak többek között hadi- és politikai foglyok kivégzésére is használt idegmérgeket.

A Foliant és a Novicsok

A Szovjetunió a hetvenes évek elején indította el a Foliant fedőnevű programot, amelyben a vegyészek egy új generációs, minden eddiginél erősebb idegméreg-család, a Novicsok kifejlesztésén dolgoztak. Amellett, hogy egy hatalmas gyárat építettek az új mérgek előállítására, egy kutatócsoportot is létrehoztak, amelybe az ország legkiválóbb vegyészei közül toboroztak munkatársakat – fénykorában a moszkvai intézet 3500 embert alkalmazott, köztük ötszázan doktori fokozattal is rendelkeztek. A kutatók legnagyobb felfedezése az volt, hogy az ágens úgy is létrehozható, hogy előállításához nem szükségesek speciális vegyszerek, így gyártásuk is nehezen ellenőrizhető. A VX orosz megfelelőjét, a Novicsok-5 fedőnévre hallgató szert 1983-ban kísérletezte ki Igor Vasziljev és Andrej Zeleznyakov, a két szovjet kémikus felfedezéseinek köszönhetően ez a bináris ágens könnyen előállítható és hosszan eltartható volt.

1987 áprilisában Mihail Gorbacsov pártfőtitkár bejelentette, hogy a Szovjetunió felhagy a vegyi fegyverek gyártásával, azonban itt nyert komolyabb szerepet az, hogy a Novicsok alapanyagául szolgáló szerek importja kevéssé volt ellenőrizhető, ugyanis az ország az ezt megelőző évben épített üzemben korántsem állította le a fejlesztéseket. Nem sokkal később erre fény is derült, bár a bizonyítékok csak 1992-ben kerültek napvilágra.

„Srácok, ez elkapott”

A V-ágensek, sőt, a Novicsok tehát létrejött, részletes leírásukat Vil Mirzajanov egykori szovjet tudós hozta nyilvánosságra 2008-ban. Ezek szerint ezeket mérgeket számos változatban vethetik be, többek köszött aeroszolként is, alkotóelemeik pedig igen lassan bomlanak le, így elképzelhető, hogy jóval a bevetésük után is okozhatnak panaszokat.

Mirzajanov hallgatott, amikor a szer fejlesztésén dolgozott, csak évekkel később adott interjút a Guardiannek, de volt valaki, aki már korábban lerántotta a leplet arról, hogy az 1990-ben megkötött, a vegyi fegyverek gyártását és használatát szabályozó orosz-amerikai egyezmény ellenére az országban gőzerővel folyt a Novicsok fejlesztése.

A legtöbb idegméreg esetében viszonylag kevesen tudnak első kézből beszámolni a tünetekről, de egy korábbi baleset kapcsán nagyjából el lehet képzelni, hogy egy csekély dózis milyen hatással van az emberi szervezetre: a Novicsok fejlesztésén dolgozó egyik tudós, Andrej Zeleznyakov 1987-ben került kapcsolatba a szerrel, és miután tudta, hogy néhány éven belül halott lesz, nyilatkozott is egy újságnak, ekkor mondta el, hogy a mérgezés első tünetei fülzúgás és hallucinációk voltak. „Srácok, ez elkapott” - közölte a kollégáival, miután észrevette, hogy méreg jutott a levegőbe. A vele készült interjú 1992-ben jelent meg, ekkorra az orosz tudós már nagyon rossz állapotban volt: a méreg hatására cirózis, toxikus hepatitisz, idegkárosodás és epilepszia kínozta, egy éven belül pedig el is hunyt.

Vegyvédelmi ruhába öltözött gyorsreakciós egységek a salisbury-i bevásárlóközpontban, ahol Szergej Szkripalt és lányát kritikus állapotban találták március elejénFotó: BEN STANSALL/AFP

Azzal, hogy megszólalt, Zeleznyakov a vegyi fegyverek veszélyeire próbálta felhívni a figyelmet. A Guardian cikke szerint a Ria Novoszty állami hírügynökségnek egy moszkvai laboratórium vezetője elismerte, hogy Oroszország a Novicsok több változatát is kifejlesztette az évek során, a Foliant fedőnéven működő programnak pedig – egy, a kísérletekhez közeli forrás szerint – nem Zeleznyakov volt az első áldozata. A brit lapot egy Lev Fjodorov nevű aktivista értesítette arról, hogy egy másik, a Foliantban dolgozó tudós is a Novicsok miatt halt meg, de részleteket nem árult el – 2017-ben pedig ő maga is életét vesztette. Szintén a méreg okozhatta Ivan Kivelidi orosz bankmágnás halálát is: ellene 1995-ben követtek el mérgezéses merényletet, amelynek a részletei a mai napig nem tisztázottak. A Novicsok végezhetett egy Vlagyimir Petrenko nevű katonatiszttel is: az is felmerült, hogy rajta próbálhatták ki, hogy milyen hatása van az újonnan fejlesztett szernek az emberi testre. Ez utóbbi eset egyébként még a többinél is homályosabb. Petrenko azt gyanította, hogy direkt adtak neki hiányos védőfelszerelést, a Szovjetunió bukása után pedig környezetvédelmi aktivistának állt, de legalább 2007-ig még aktív maradt, ezután nyoma veszett.

Felhasznált irodalom:

Jonathan B. Tucker: War of Nerves, Pantheon, 2006