Szergej Szkripal orosz-brit kettős ügynököt és lányát, Juliát március elején mérgezték meg az angliai Salisburyben – hivatalos brit források szerint Novicsokkal, azzal az idegméreggel, amelyet még a múlt század hetvenes éveiben kezdtek el kifejleszteni a Szovjetunió laboratóriumaiban, és ami magyarul újoncot, kezdőt jelent. És bár az idegmérgek és általában a vegyi fegyverek bevetését szigorú nemzetközi egyezmények tiltják, a jelek szerint Oroszországot ez egyáltalán nem akadályozza meg abban, hogy folytassa velük a kísérletezést, és szükség esetén be is vesse őket.

Annak ellenére, hogy az emberiség mindig kifogyhatatlan kreativitásról tett tanúbizonyságot, ha arról volt szó, hogyan lehet kinyírni a másikat, a vegyi fegyvereket használatát erre a nemes célra csak viszonylag későn, az amerikai polgárháború idején vették először komolyan fontolóra. Egy New York-i tanár javasolta, hogy folyékony klórral és robbanószerekkel töltött lövedékekkel támadják a konföderációs erőket – reményei szerint az így felszabaduló klórgáz alaposan megtizedelte volna az ellenség sorait. John W. Doughty javaslatából végül nem lett semmi, az Unió soha nem vetette be a fegyvert a háborúban.

Mérget természetesen emberemlékezet óta használnak a konfliktusok elsimítására, de ipari méretekben – a technika és a hadászat sajátosságai miatt – egészen az első világháborúig nem gyártottak vegyi fegyvereket, részben azért sem, mert a méreg használatát „katonához méltatlannak” tekintették. Az első nemzetközi egyezményt, amelyben a vegyi fegyverek betiltásáról állapodtak meg, Franciaország és Németország írta alá Strasbourgban 1675-ben, itt a tiltás a mérgezett golyók alkalmazására vonatkozott.

Egyezmények tiltják

A gyógyszerészet és a vegyipar fejlődésével párhuzamosan azonban egyre többen kezdtek kételkedni abban, hogy konfliktushelyzetben többet ér majd a katonabecsület, mint az egyes országok jól felfogott érdeke, így több kísérlet is született arra, hogy betiltsák a mérgek alkalmazását háborús körülmények között. Alá is írtak egy egyezményt Hágában – nem is kellett egészen tizenöt év hozzá, hogy előbb Franciaország, majd Németország is megszegje a benne foglaltakat. Az 1899-es megállapodás szerint tiltott az olyan fegyver bevetése, amelynek az egyetlen célja valamiféle mérgező anyag eljuttatása az ellenséges csapatokhoz – ennek a kiskapuit használták ki előbb a franciák a könnygázgránátokkal, majd a németek egy olyan lövedékkel, amely a srapnelek mellett gázt is tartalmazott.

A legismertebb korai vegyi fegyvert, a mustárgázt csak a háború vége felé, 1917-ben vetették be Ypres-nél, klórgázt már 1915 óta használtak – az első alkalommal a szél által sodort mérgező felhő mintegy hatszáz áldozatot követelt. A mustárgáz tökéletesítésében úttörő szerepet játszott Viktor Meyer német vegyész – neki az asszisztense került kórházba a vegyszer miatt – és Hans Thatcher Clarke Németországban kutató brit vegyész – ő kórházba is került, miután eltört az egyik lombikja.

Clarke ezzel elindított egy hosszú és bizonyára még korántsem lezárult sorozatot, amelyben a feltalálók maguk is az általuk előállított méreg áldozatává váltak. Így járt Dr. Gerhardt Schrader, „az idegmérgek atyja” is: egy különlegesen erős rovarirtószer létrehozásán dolgozott a német állam megrendelésére, amikor – miközben szintén megmérgezte magát egy munkahelyi baleset következtében – véletlenül felfedezte a szarint [(CH3)2CHO]CH3P(O)F. A szer az IG Farben vegyészeiről kapta a nevét: Schrader, Ambros, Ritter és Van der Linde egy a ciánnál sokkalta gyilkosabb, színtelen, szagtalan és íztelen vegyületet hoztak létre, amely olyan hatékonynak bizonyult, hogy – a nemzetközi egyezmények ellenére – a mai napig használják. Az ENSZ megfigyelőbizottsága szerint Szíriában is ezt az idegmérget vetették be 2013-ban, de azóta is többször felmerült a gyanú, hogy a damaszkuszi kormányerők szarint használhattak a milíciák és a civil lakosság ellen. A 2017 áprilisában véghez vitt bombázás kapcsán a szíriai kormány tagadta, hogy idegmérget használt volna, a romok vizsgálata és szemtanúk beszámolói szerint azonban valószínű, hogy a klórgáz mellett szarint is bevetettek a térségben. A túlélők szerint a méreg belégzése után úgy érezték, mint ha „tüzes kést forgatnának a tüdejükben”; a támadásnak több mint nyolcvan halálos áldozata volt.

Tabun, ami tabu

Ugyanebben az üzemben fejlesztették ki a tabunt is: ez a méreg olyan meglepően erős volt, hogy egyenesen a taburól kapta a nevét, mert a tudósok szerint is túlzás lett volna bevetni (összetétele: etil-dimetil-amido-foszfor-cianid). A harmincas években egyetlen ismert méreg sem vehette fel a versenyt a szerrel. Hitler abban bízott, hogy ez lehet Németország titkos csodafegyvere, de a tabun további fejlesztésével megbízott vegyész hamar lehűtötte a lelkesedését: rávilágított, hogy amennyiben bevetik a gázt, a szövetségesek nem csupán azonosítják majd az összetevőit, de igen gyorsan le is tudják másolni. Annak ellenére, hogy Hitler parancsára egyre több tabunt halmoztak fel, és több száz kényszermunkás halt bele a szer előállításába és kezelésébe, a német vezérkar nem volt túl lelkes a mérgező gáz bevetését illetően – Albert Speer, a Harmadik Birodalom főépítésze és fegyverkezési minisztere Nürnbergben azt vallotta, hogy a légierő személyzete nem volt kiképezve a vegyi fegyverek kezelésére, stratégiai szempontból pedig ő maga sem tartotta volna szerencsésnek, ha mérges gázt használnak, hiszen az ellencsapásban hasonló eszközökkel egész német városokat lehetett volna elpusztítani.

Speer egy valamiben azért látott fantáziát: azt tervezte, hogy tabunnal mérgezi meg Hitlert és közeli bizalmasait, de a merénylet nem járt sikerrel, a szerhez ugyanis nagyon nehéz volt hozzájutni, és nem lehetett bejuttatni a bunker szellőzőrendszerébe sem, mivel szükség volt egy robbanásra is ahhoz, hogy szétszóródjon az anyag.

A britek a háború végeztével egy walesi légibázison tartották a németektől lefoglalt, szarint hordozó bombákat, a hidegháborús feszültség fokozódásával pedig nyilvánvalóvá vált, hogy a fegyverkezési versenyben ezekről sem feledkezhettek meg a szemben álló felek – a brit légierő gépei azonban módosítás nélkül nem voltak alkalmasak a töltetek célba juttatására. A Szovjetunióban mindeközben gőzerővel folytak a fejlesztések: a majdani, Szkripalék megmérgezésére használt Novicsok egyik fejlesztőjének apja, Nyikolaj Zeleznyakov már a negyvenes években egy hatékony harci gáz kifejlesztésén dolgozott, bár az hatékonyságában messze alulmaradt a később létrehozott szuperméregtől, amely végül a fia életét is követelte.

Idegháború a hidegháború idején

A szovjetek hatalmas előnnyel indultak az újfajta idegmérgek fejlesztésében: az ő kezükre jutottak azok a német vegyiüzemek, ahol a tabunt és a szarint előállították, a fogságba esett vegyészektől pedig fontos információkhoz jutottak. A gépeket és gyártósorokat szétszerelték, és Sztálingrád közelében állították össze őket. 1949-re jelentős készleteket gyártottak le és halmoztak föl tabunból, amelynek előállítása jóval egyszerűbb volt, mint az egyébként a harctéren egyszerűbben alkalmazható szariné. A versenyben a Nyugat sem akart lemaradni: 1946-ban Nagy-Britannia, Kanada és az Egyesült Államok abban állapodott meg, hogy évente tartandó konferenciákon osztják meg egymással a témában tett felfedezéseiket, hogy lépést tarthassanak a szovjet fejlesztésekkel, és elkerüljék, hogy ugyanazokat a kísérleteket többször is elvégezzék. Ebben Nagy-Britanniát és az Egyesült Államokat – ahogy a Szovjetuniót is – német mérnökök és vegyészek segítették, akik az eredeti fejlesztésekben és a vegyszerek gyártásában is közreműködtek.

Megindult a fegyverkezési verseny, és bár az Egyesült Államok vezetése úgy gondolta, hogy a nukleáris fegyverek prioritást élveznek a vegyi fegyverekkel szemben, a fejlesztések nem álltak le, sőt, egy kétlépcsős gyártási folyamattal (egyetlen gyárra koncentrálni a szarin előállítását veszélyes lett volna egy esetleges szabotázsakció miatt) az ország komolyabb készleteket halmozott fel szarinból. A CIA egy 1952-ben kiadott jelentésében arra figyelmeztetett, hogy a háborús hadviselés mellett a szarin és társai messzemenően alkalmasak arra, hogy valamiféle ártalmatlan folyadéknak álcázva érzékeny célpontok közelébe csempésszék őket, és merényleteket követhessenek el a felhasználásukkal. Éppen ez történt 2017-ben Kuala Lumpurban, ahol egy VX nevű idegmérget spricceltek Kim Dzsongnamra, az észak-koreai diktátor testvérére. Az elkövető, egy indonéz nő, azt állította, hogy egy kandi kamerás tévéműsorban dolgozott, és azt hitte, ártatlan csínyt követ el – a VX azonban a legerősebb V-ágensek egyike, ami hatásában ugyan hasonlít a tabunhoz, de stabilabb, így heteken vagy akár hónapokon át is mérgező maradhat a talajon vagy a ruhán. Ezt az anyagot Dr. Ranajit Ghosh hozta létre 1952-ben, a korábban említett három nyugati ország pedig egy évvel később részesült a felfedezés részleteiről, a VX szerkezetét azonban csak a hetvenes években hozzák nyilvánosságra (C11H26NO2PS).

A szarin és társai az ötvenes évekig csak balesetekből kifolyólag követeltek maguknak áldozatokat: a második világháborúban egy fegyverszállítmány bombázásakor civilek haltak meg a méregtől, fejlesztése során pedig egymást érték a balesetek, ezek közül az amerikai Rocky Mountain Arsenal vegyi üzemben történt balesetekről jelentek meg később sajtóinformációk. A jelek arra mutattak, hogy még a minimális fertőzöttség is heteken át tartó koncentrációs zavarokkal, homályos látással és döntésképtelenséggel jár. A hadsereg önkénteseken tesztelte az új szereket, a kísérletek során legalább egy fiatal katona életét vesztette, a jelentkezőknek pedig nem hívták fel a figyelmét a mérgek hosszú távú hatásaira.

A szaringyártás következtében a Rocky Mountain Arsenal környéke Észak-Amerika egyik legszennyezettebb környéke lett, a vegyszerek beszivárogtak a földbe, megmérgezték a tavakat, és komoly pusztítást végeztek a víziszárnyasok körében. A hadsereg válaszul egy kutat fúrt a területen, ebbe pumpálta a szennyezett vizet, ez viszont több földrengést is okozott a hatvanas években Denver területén, mivel szakértők szerint a vegyszerek károsíthatták a terület alatt fekvő kőzetrétegeket. 1966-ra a hadsereg döntéshozói is belátták, hogy maguk alatt vágják a fát, de ez nem gátolta meg őket abban, hogy elindítsák egy új, minden eddiginél gyilkosabb méreg, a V-ágensek fejlesztését. Nem sokkal később, 1965-ben a szovjetek is természeti katasztrófát idéztek elő a méreg előállításával, ekkor a Volgát sikerült megmérgezniük, az eredmény több tízezer hal pusztulása volt. A folyó élővilágában még négy hónappal később is kimutatták a szennyezést, ennek eredményeképpen pedig a helyi vegyi üzem vezetőjét két évnyi munkatáborra ítélték, valamint megfosztották korábban odaítélt Lenin-díjától is.

Csak az élőlényeket bántja

Az új mérgek minden eddiginél erősebbek voltak: a VX-ből (C11H26NO2PS) tíz milligrammnyi is elég egy felnőtt férfi meggyilkolásához. A méreg belégzéskor hat, de bőrön át is felszívódik, heteken keresztül képes gyilkolni, egy liternyi belőle pedig – elméletileg – egymillió ember megmérgezéséhez lenne elegendő. A hidegháborús versenyben az Egyesült Államokben teljesen automatizált gyártósoron készültek a VX-szel töltött rakéták és bombák, a szivárgás veszélye miatt azonban a Pentagon a hatvanas évek elején elindította a bináris VX-programot - a bináris vegyi fegyverekben az idegmérgek prekurzorai közvetlenül a használat előtt keverednek össze, így hosszabb időn keresztül eltarthatóak és stabilabbak -, ezzel párhuzamosan pedig Moszkva is megkezdte a maga VX-klónjának fejlesztését, amit R-33-nak kereszteltek el. Az oroszok nyilvánvalóan az amerikai gyárból kiszivárgott adatok alapján kezdték kikísérletezni – bár egy rivális elmélet szerint egyszerűen nem rendelkeztek az idegméreg legyártásához szükséges eszközökkel. Akárhogyan is: a Kelet és a Nyugat is hozzáfért a mérgek új generációjához, és mindkét fél komoly fejlesztésekbe fogott e téren. A vegyi fegyverek valami olyasmit ígértek a harcban álló feleknek, amit az atombomba nem tudott nyújtani: csakis élőlényeket pusztíthattak el, így az infrastruktúra egy nyertes csata után is sértetlen maradhatott.

A fegyverek harctéri bevetésére csak a hatvanas években került sor: ekkor Egyiptom nagy valószínűséggel orosz bombákkal támadta az észak-jemeni royalista településeket – egyes feltételezések szerint a Szovjetunió így akarta éles helyzetben kipróbálni a vegyi fegyvereit. Hasonló gyanú merült fel a mostani szíriai konfliktus esetében is, bár Oroszország tagadja, hogy köze lenne a vegyi támadásokhoz. A későbbiekben Irán és Irak is hozzálátott az idegmérgek gyártásához, és a két ország közötti háború azon kevés esetek egyike, ahol tényleges háborús szituációban vetették be a szarint és a tabunt – Irak többek között hadi- és politikai foglyok kivégzésére is használt idegmérgeket.

A Foliant és a Novicsok

A Szovjetunió a hetvenes évek elején indította el a Foliant fedőnevű programot, amelyben a vegyészek egy új generációs, minden eddiginél erősebb idegméreg-család, a Novicsok kifejlesztésén dolgoztak. Amellett, hogy egy hatalmas gyárat építettek az új mérgek előállítására, egy kutatócsoportot is létrehoztak, amelybe az ország legkiválóbb vegyészei közül toboroztak munkatársakat – fénykorában a moszkvai intézet 3500 embert alkalmazott, köztük ötszázan doktori fokozattal is rendelkeztek. A kutatók legnagyobb felfedezése az volt, hogy az ágens úgy is létrehozható, hogy előállításához nem szükségesek speciális vegyszerek, így gyártásuk is nehezen ellenőrizhető. A VX orosz megfelelőjét, a Novicsok-5 fedőnévre hallgató szert 1983-ban kísérletezte ki Igor Vasziljev és Andrej Zeleznyakov, a két szovjet kémikus felfedezéseinek köszönhetően ez a bináris ágens könnyen előállítható és hosszan eltartható volt.

1987 áprilisában Mihail Gorbacsov pártfőtitkár bejelentette, hogy a Szovjetunió felhagy a vegyi fegyverek gyártásával, azonban itt nyert komolyabb szerepet az, hogy a Novicsok alapanyagául szolgáló szerek importja kevéssé volt ellenőrizhető, ugyanis az ország az ezt megelőző évben épített üzemben korántsem állította le a fejlesztéseket. Nem sokkal később erre fény is derült, bár a bizonyítékok csak 1992-ben kerültek napvilágra.

„Srácok, ez elkapott”

A V-ágensek, sőt, a Novicsok tehát létrejött, részletes leírásukat Vil Mirzajanov egykori szovjet tudós hozta nyilvánosságra 2008-ban. Ezek szerint ezeket mérgeket számos változatban vethetik be, többek köszött aeroszolként is, alkotóelemeik pedig igen lassan bomlanak le, így elképzelhető, hogy jóval a bevetésük után is okozhatnak panaszokat.

Mirzajanov hallgatott, amikor a szer fejlesztésén dolgozott, csak évekkel később adott interjút a Guardiannek, de volt valaki, aki már korábban lerántotta a leplet arról, hogy az 1990-ben megkötött, a vegyi fegyverek gyártását és használatát szabályozó orosz-amerikai egyezmény ellenére az országban gőzerővel folyt a Novicsok fejlesztése.

A legtöbb idegméreg esetében viszonylag kevesen tudnak első kézből beszámolni a tünetekről, de egy korábbi baleset kapcsán nagyjából el lehet képzelni, hogy egy csekély dózis milyen hatással van az emberi szervezetre: a Novicsok fejlesztésén dolgozó egyik tudós, Andrej Zeleznyakov 1987-ben került kapcsolatba a szerrel, és miután tudta, hogy néhány éven belül halott lesz, nyilatkozott is egy újságnak, ekkor mondta el, hogy a mérgezés első tünetei fülzúgás és hallucinációk voltak. „Srácok, ez elkapott” - közölte a kollégáival, miután észrevette, hogy méreg jutott a levegőbe. A vele készült interjú 1992-ben jelent meg, ekkorra az orosz tudós már nagyon rossz állapotban volt: a méreg hatására cirózis, toxikus hepatitisz, idegkárosodás és epilepszia kínozta, egy éven belül pedig el is hunyt.

Azzal, hogy megszólalt, Zeleznyakov a vegyi fegyverek veszélyeire próbálta felhívni a figyelmet. A Guardian cikke szerint a Ria Novoszty állami hírügynökségnek egy moszkvai laboratórium vezetője elismerte, hogy Oroszország a Novicsok több változatát is kifejlesztette az évek során, a Foliant fedőnéven működő programnak pedig – egy, a kísérletekhez közeli forrás szerint – nem Zeleznyakov volt az első áldozata. A brit lapot egy Lev Fjodorov nevű aktivista értesítette arról, hogy egy másik, a Foliantban dolgozó tudós is a Novicsok miatt halt meg, de részleteket nem árult el – 2017-ben pedig ő maga is életét vesztette. Szintén a méreg okozhatta Ivan Kivelidi orosz bankmágnás halálát is: ellene 1995-ben követtek el mérgezéses merényletet, amelynek a részletei a mai napig nem tisztázottak. A Novicsok végezhetett egy Vlagyimir Petrenko nevű katonatiszttel is: az is felmerült, hogy rajta próbálhatták ki, hogy milyen hatása van az újonnan fejlesztett szernek az emberi testre. Ez utóbbi eset egyébként még a többinél is homályosabb. Petrenko azt gyanította, hogy direkt adtak neki hiányos védőfelszerelést, a Szovjetunió bukása után pedig környezetvédelmi aktivistának állt, de legalább 2007-ig még aktív maradt, ezután nyoma veszett.

Felhasznált irodalom:

Jonathan B. Tucker: War of Nerves, Pantheon, 2006