Szivacs

A klónom a semmiről kérdez, hogy ha létezik a semmi, akkor hogy lehet egyáltalán valami. Azt mondja, folyton ezen gondolkozik mostanában, próbálja elképzelni a semmi és valami határát. Mit gondolok erről, kérdezi, hálás szeretet van a szemében.

Amikor ekkora voltam, én is sokat gondolkoztam ezen, fiam – mondom neki, ez tényleg igaz is, emlékszem az érzésre, hogy ülök az ablak előtt, éjszaka van, a sötétségen túli sötét erdőt nézem, tudom, hogy ott kell lennie a kerítésen túl, a kert végén túl, a semmit is ilyennek képzelem, láthatatlan sötéten túli sötétnek.

A klónom azt hiszi, az apja vagyok, azt hiszi, hogy halálos beteg, tizennégy évesen betegedett meg, azelőttről nincsenek is igazi emlékei, három hét kóma után tért magához, sajnos nem hagyhatja el az intézetet, úgy tudja, az immunrendszere nem tudna ellenállni a külvilágban tenyésző rengeteg vírusnak és baktériumnak. Úgy kábé évente egyszer kell bejönnöm hozzá, olyankor elvégzik rajtunk a vizsgálatokat, a klónom azt hiszi, hogy csontvelőt kap tőlem olyankor, azt hiszi, az én önfeláldozó nagylelkűségem segít neki a túlélésben. Egymással szemben fekszünk a transzfúziós vizsgálóágyakon, és beszélgetünk, többnyire a kinti világról mesélek neki, sokszor az édesanyjáról kérdez, valamiért nagyon erős emlékei vannak a nem létező anyjáról, ezen a területen talán túl jól sikerült a memóriaimplantáció.

Ő azt hiszi, hogy három hét telik csak el két találkozás között, a ciklusa úgy van beállítva, hogy háromszázharminchat órát alszik, aztán tizennyolc órát van ébren, szegénykémnek ennyi egy nap, ennyi az ideális alvásmennyiség, így maximalizálják a növekedésihormon- meg őssejttermelését, azt hiszi, nyolc órát alszik, nem tudja, hogy minden átálmodott óra igazából negyvenkettő, a transzfúzió olyan kilencven percig tart, nem teljesen fájdalommentes, a vérére cseréljük a vérem, persze nem csak azt, egy csomó mást is, a hormonjait, nyirokfolyadékot, meg sok minden egyebet, nem tudom pontosan, de hát nem is ez a dolgom.

A klónom azt mondja, nagy fekete szivacsnak képzeli a semmit, ami puhán magába szívja a világot és a létezést, végtelenül puha semminek, annyira puhának, hogy ha megérintenénk, azt se éreznénk, persze érezni csak az első érintését lehetne, aztán mi magunk is feloldódnánk benne, ahogy ezt mondja, megfogja és megszorítja a kezem, mostanában sokszor szokott erről álmodni, erről a puhán gomolygó, mindent magába nyelő sötétségtől, ahogy rám néz, látom, könnyes a szeme, bátorság fiam, mondom neki, a kézközépcsontjait simogatom.

A klónom sovány, nem kórósan, de eléggé, ennek is oka van, mindennek oka van, ez az ideális állapot, így pontosan annyira sűrű a vére, ami számomra ideális. Tudom, mi jön, a klónom a halálról fog kérdezni, arról, hogy ő is meg fog-e halni, hogy muszáj lesz-e meghalnia. Készülök a kérdésre, fájdalmasan össze fogom szorítani a szám, nyelek egyet, a szemem sarkából majd elindul lefele egy könnycsepp, nem kisfiam, mondom majd, mindent meg fogunk tenni azért, hogy ez sose jöjjön el, engedem majd, hogy látsszon az arcomon a transzfer fájdalma. Fontos, hogy fájjon, mert fontos, hogy a klónom szeressen, fontos, hogy érezze, hogy elhiggye, hogy áldozatot hozok érte, fontos, hogy élni akarjon, fontos, hogy hálás legyen nekem, hogy azt hihesse, én segítek neki ebben.

A klónom azt kezdi mesélni, hogy álmában megérintette a semmit, eltűntek benne az ujjai, a tenyere, a csuklója, azt mondja, tudta, hogy mi történik vele, de nem félt, puhábbnál is puhább érintés volt, egy villanásra érezte csak, de jó volt, sőt nagyon jó, bőr alatt végigfutó hűs árnyéksimogatás. Elhallgat, lenéz a kezére, a kezemre.

Bólintok, fájdalmas szeretet van az arcomon, a klónom talán költő lehetne, ha megérné, ha lehetne saját élete, azt hiszem, ő áll legközelebb ahhoz a kamaszhoz, aki én lehettem, persze lehet, hogy tévedek, csak hazudom magamnak az emlékeket, ő a hetedik vagy a nyolcadik klónom, egy klón a korai pubertás kor alatt használható igazán eredményesen, úgy emlékszem, a kulcscsont vastagodása az indikátor, az én klónjaimnál ez valahol a tizenhetedik születésnap körül jön el, ha akarnám, kiszámolhatnám, hogy hány éves vagyok, hogy hány évvel ezelőttiek a saját kamaszkoromról szóló emlékeim.

Ezzel a klónommal még kétszer vagy háromszor fogunk találkozni, az arcát nézem, én is ilyen kellett legyek, nyilván nem voltam ennyire sovány, talán ezért is kellenek ezek a személyes találkozások, hogy ne felejtsem el teljesen azt a nagyon-nagyon régi önmagam, hogy újra érezhessem egy kicsit azokat a tiszta érzelmeket, amiket csak egy magányos kamasz érezhet, hogy ennyi idő után is tudjam még, hogy ki vagyok, hogy ki voltam.

Az arcát nézem, az orrcimpája finom remegését, ahogy megpróbálja visszafojtani a félelmét. Most mindjárt meg fogja kérdezni, percek óta készülök a kérdésre és a válaszra. Ha tehetném, meghalnék helyetted, kisfiam, mondom majd mindjárt, ott forgatom a nyelvemen a szavakat, őszintének kell majd lennem, és az is leszek, egy pillanatra megengedem magamnak, hogy elirigyeljem tőle a nemsokára rá váró megsemmisülést, mélyen belenézek a szemébe, végül is megtehetném, véget vethetnék ennek az egésznek, jó lesz, a saját elképzelt nagylelkűségemben fogok tetszelegni, jól lesz, őszinte leszek, egy villanásnyira elhiszem majd magamnak, hogy képes leszek abbahagyni, a következő klónt már nem rendelem meg, kiszállok a programból, tudom, ettől a hiteles őszinteségtől majd áttörik a klónomban a gát, sírni fog, úgy, ahogy csak a kamaszok tudnak, egész testét rázni fogja a zokogás, én vigasztalni fogom, fekete szivacsként szívom magamba könnyeinek édes ifjúságát.

A klónom akkor felteszi a kérdést, pont úgy, ahogy elképzeltem, és én válaszolok, pont úgy, ahogy elképzeltem, az alakításom a tökéletesnél is tökéletesebb, de akkor a klónom, ahelyett, hogy zokogni kezdene, megrázza a fejét és elfintorodik, és azt mondja, köszöni, hogy helyette öregedtem, köszöni, hogy segítettem neki megőrizni az örök ifjúságot, hétszer is visszakapta nekem köszönhetően a kamaszkori testét, azt különösen szép volt látni, hogy milyen szépen megtanultam az évek során hazudni, de a szomorú igazság, hogy egyetlen szivacsot se lehet végtelen sokszor kifacsarni, minden jónak vége szakad egyszer, ezért most sajnos meg kell válnia tőlem.

Jó klón voltam, szépen öregedtem, mondja, nem tudja elégszer megköszönni. Ő most fel fog állni és ki fog menni innen, én itt maradok, nem fogok tudni megmozdulni, a fények lassan kihunynak majd, sötét lesz, ha akarom, képzelhetek magamnak bele mindenféle puha gomolygást.

Tiltakozni szeretnék, de azt érzem, hogy nincs bennem erő, üres vagyok, nem tudok megszólalni, úgyhogy csak ülök, és figyelem a lassan elhalványuló fényt.

Dragomán György sci-fi sorozata, A fényes jövő további darabjai a Qubiten itt olvashatók.