A multinacionális vállalatok nem az ördög művei, hanem a fejlődés motorjai

A multinacionális vállalat definíció szerint olyan gazdasági szereplő, amely több országra kiterjedő gazdasági tevékenységet végez, azaz a termelési vagy szolgáltatási folyamatának bizonyos egységeit, illetve az ezekhez kapcsolódó elemeket  az anyaországokon kívülre helyezi. Napjainkra, amikor bizonyos nemzetközi vállalatok gazdasági ereje már meghaladja egyes országokét, már nem csak a világgazdaságra és a kereskedelmi folyamatokra gyakorolt intenzív hatásuk, hanem társadalom- és politikaformáló szerepük is jelentősen felértékelődött. Ebből következően ezen vállalatok működésének részletes vizsgálata elengedhetetlen a világban megfigyelhető társadalmi változások és folyamatok megértéséhez. A közbeszédben és a politikai szlogenek szintjén az elmúlt évtizedekben egyre gyakrabban teret nyer a nagyvállalatok olyan ábrázolása, miszerint ezek a cégek a társadalom egésze számára károsak, a humánum számára pedig veszélyesek. Ez a jelenség már az 1990-es években is létezett,  azonban a 2008-as gazdasági válság hatására napjainkra méginkább felerősödött. Ezek a narratívák azonban az esetek többségében elmulasztják részletezni a folyamatok mögött meghúzódó gazdasági és társadalmi összefüggéseket.

A nemzetközi vállalatok működése kapcsán talán a leggyakrabban előkerülő kritika az alacsonyan fejlett országok munkásainak kihasználása és nyomorban tartása. Az elmúlt évtizedekben sorozatosan vertek nagy hullámokat olyan hírek, hogy globális ruházati vállalatok és sportszergyártók 5-10 centes órabérben dolgoztatják emberek tömegeit az alacsony jövedelmű szubszaharai és délkelet-ázsiai országokban. Az első felháborodás után érdemes feltenni a kérdést: vajon az itt élő emberek miért mennek el ilyen alacsony bérért dolgozni egy gyárba? Minden bizonnyal azért, mert az üzemben való munkavállalás – ezáltal a globális ellátási láncokba való bekapcsolódás - az egyetlen esélyük, hogy hosszú távon tisztes megélhetést teremtsenek önmaguknak és családjuknak, hiszen a külföldi tőkebefektetés által létrehozott létesítmény nélkül az emberek tömegeinek a helyi szinten lebonyolított mezőgazdaság vagy halászat kínál egyedüli gazdasági alternatívát, amelyek azonban – például a szélsőséges időjárási viszonyoknak köszönhetően – nem nyújtanak olyan fokú stabilitást, mint az ipari munkavállalás. Ha nem így lenne, azt tapasztalnánk, hogy a vállalatok működése fokozatosan ellehetetlenül ezen régiókban, hiszen ha az egyéb lehetőségek jövedelmezőbbek és emberségesek volnának, akkor nem lenne ember, akik adott alacsony jövedelem mellett vállalná a munkát. Ha egy ország meglévő bérszínvonalához képest alacsonyabb összeget kínálnak a potenciális munkáltatók, akkor a munkavállalók nem fognak elmenni dolgozni, és a vállalatnak egy idő után növelnie kell a béreket a termelés fenntartása érdekében. 

Reform és nyitás kínai módra

Kijelenthető, hogy a vállalatok és a külföldi magántőke megjelenése az alacsony jövedelmű országokban jelentősen elősegítette az ott élők életszínvonalának és kilátásainak növekedését. Erre kiváló példaként Kína szolgál, ahol a napjainkig is tartó felemelkedés nem elsősorban az állami szerepvállalásnak köszönhető (bár a folyamat sikerességéhez elengedhetetlen volt egy a megfelelő gazdaságpolitika), hanem éppen a gazdasági liberalizációnak és az ennek eredményeként beáramló külföldi tőkének. Teng Hsziao-ping „reform és nyitás” néven ismert politikáját követően, az 1980-as években az ország gazdaságának versenyelőnye főként az olcsó munkaerő volt. Ekkor az ország, annak vállalatai és állampolgárai a nemzetközi vállalatok értékláncának alacsony hozzáadott értékű termelési folyamataiba kapcsolódtak be, ami egy idő után több 10 millió ember számára biztosított megélhetést. Miután fokozatosan elsajátították a külföldről beáramló technológiát és know-how-t, el tudtak kezdeni feljebb lépni és magasabb hozzáadott értéket termelni, aminek következtében a jövedelmek és az általános életszínvonal is jelentősen megemelkedett. Kína gazdasági fejlődése esetén érdemes megemlíteni, hogy az ország látszólag sikeresen elkerüli a szakirodalom egy része által vitatott közepes jövedelmű országok csapdáját (middle income trap).

A fenti kritika mentén gyakran előtérbe kerülnek olyan jellegű adatok, hogy egy nemzetközi vállalat által a kiskereskedelemben 50 dollárért árult pólóra vetített ténylegesen kifizetett munkabér csupán néhány cent. Első látásra ez is egyértelműen elítélendő lehet, azonban érdemes mérlegelni, hogy a vállalkozónak milyen többletköltsége és kockázata jelentkezik a termelés során. Egyrészt a nemzetközi terjeszkedés rendkívül részletes tervezést igényel, amelyet jelentős összegű egyszeri beruházás követ. A megtérülés érdekében ezeket természetesen később a termékek árképzése során figyelembe kell venni. A termelés elindítása után a végleges árba ezeken túlmenően bele kell építeni többek között az egy árura jutó rezsi- és logisztikai költségeket, adókat, vámokat, továbbá valamilyen módon számszerűsítenie kell a vállalt kockázatát is, majd az árképzési folyamat végén a lehetséges veszteséggel és az elvárt profittal is kalkulálni kell. A „profit” napjainkban számos alkalommal pejoratív értelemben kerül elő, és a szó hallatán az emberek egy része automatikusan a kizsákmányolásra asszociál. Tény, hogy a valóságban a nyereség minden gazdasági tevékenységet végző személy és entitás számára alapvető motiváló tényezőként jelenik meg, azonban ez az a tényező, ami a kapitalizmus sarokköveként az elmúlt évtizedek dinamikus gazdasági és társadalmi fejlődését lehetővé tette.

Profit nélkül nincs prosperitás

Napjainkban politikusok tömegei igyekeznek elhitetni a bizonytalanságot érző emberek széles rétegeivel, hogy egy szélsőségesen veszélyes korban élünk, ezzel szemben a tény az, hogy az emberiség történelmében soha nem volt még példa ilyen hosszú békeidőszakra és ilyen fokú gazdasági és társadalmi prosperitásra. Ehhez rendkívüli mértékben járult hozzá a magánpiacok szerepének térnyerése, a kereskedelem liberalizációja és a gazdaságban végbemenő deregulációs folyamatok. Amennyiben a profit visszafogására törekednénk különböző érvek mentén, a világ vállalkozásai fokozatosan elvesztenék beruházási és innovációs hajlandóságukat, hiszen már nem jutalmazná őket semmi kockázatvállalásukért cserébe – amivel egyebek közt emberek millióinak teremtenek biztos munkahelyet és ezáltal megélhetést, stabilitást.

Mindezek ellenére úgy vélem, fejlődési irányunk meghatározásának monopóliumát nem adhatjuk kizárólag a vállalatok kezébe, hanem szükség van olyan kormányzati és társadalmi szereplőkre, amelyek megfelelő kontrollmechanizmusok által egyfajta ellensúlyaként szolgálnak a tiszta piaci érdekeknek. Az állam elsődleges feladatának a fenntartható, hosszú távú szabályozási keret kialakítását, folyamatos formálását és a meghatározott szabályok betartásának ellenőrzését tartom. Az egyensúly fenntartása érdekében a növekvő vállalati súllyal párhuzamosan szükség van megfelelő hatalmi jogosítványokkal felruházott és felelősségteljesen gondolkodó kormányzatra, aminek feladata többek között az olyan negatív externáliák elleni védelem, mint a környezetszennyezés. Amikor a környezet károsítását egyedül a vállalatoknak rójuk fel, akkor figyelmen kívül hagyjuk azt a tényt, hogy a vállalatok által elkövetett környezetszennyezést alapvetően egy korrupt, a magánérdeket a közérdek elé helyező vagy inkompetens állami vezetés teszi lehetővé azáltal, hogy nem látja el megfelelően a társadalom által ráruházott szabályozási és szankcionálási kötelezettségeket.

Ahogy a bevezetésben említettem, a nagyobb nemzetközi vállalatok gazdasági súlyukat és befolyásukat tekintve már túlléptek egyes nemzetállamokon is. A világgazdaság átalakulásának következtében a nemzeti törvényhozó hatalmak már nem képesek önállóan szabályozni ezeket a vállalatokat, ezért a kontrollmechanizmusok hatékonyságának növelése érdekében szükségessé válik az államok közötti integráció elmélyítése, továbbá a szupranacionális szervezetek hatás- és jogköreinek kibővítése. Nemcsak a vállalatok és azok mobilitásának növekedése, hanem az emberiség jelenlegi legjelentősebb kihívásai –  környezetváltozás, migrációs folyamatok, a mesterséges intelligencia és robotika – is azt vetítik előre, hogy a nemzetállami kontroll hosszútávon nem hajtható végre hatékonyan, ezért a vállalatok ellensúlyaként és a kihívásokra adott globális válaszok meghatározása érdekében a regionális integrációk elmélyítése kritikus politikai és gazdasági kérdés lesz az elkövetkező évtizedekben. Ennek alternatívájaként egyedül a globalizáció megfékezésére és esetleges megállítására vagy visszafordítására való törekvés merülhet fel, azonban ez jelentős veszteségek, globális recesszió és súlyos életszínvonalromlás bekövetkezte nélkül nem valósítható meg. Ezen logikai ív mentén a globális politikai irányvonalaknak szükségszerűen követniük kell a vállalatok fejlődését, hiszen ellenkező esetben, az alkalmazkodás hiányában kicsúszhat az államok kezéből a kontroll és a vállalatok elszámoltathatósága. A kormányzatok részéről a kontroll talán legfontosabb eszköze egy adekvát, azaz a piaci versenyt ösztönző, de azt bizonyos szabályozási keretek közé szorító versenypolitika kialakítása, amelynek során figyelembe kell venni, hogy az olyan jelenségeknek köszönhetően, mint a technológiai forradalom, a fejlődő országok bérszínvonalának emelkedése, a reshoring folyamatok, valamint ezek következtében a globális értékláncok átalakulása maga a globalizáció is  dinamikusan változó jelenség.

A társadalom mint ellensúly

A kormányzaton túl van még egy fontos ellensúly a vállalatokkal szemben: a társadalom. Az egyének sokszor alábecsülik saját gazdasági erejüket, a fogyasztók kollektív ereje azonban időnként mégis hatékony társadalmi kontrollként jelenik meg. A vállalatok végső soron egymással versengve igyekeznek kiszolgálni a fogyasztókat, ezért ha egy adott ügyben kialakul a társadalmi konszenzus, a vállalatok vagy felsorakoznak a társadalom által elvárt elvek mentén, vagy a piaci részesdésük elvesztését kockáztatják. A társadalmi kontroll nem csupán lehetőség, hanem bizonyos civilizációs fejlettségi szintet követően kötelezettség is. A magánpiac megteremti a vállalatok közötti versenyhelyzetet, azonban a nem a társadalmi elvásároknak megfelelően működő vállalatok megbüntetését a kormányzatokon kívül egyedül a fogyasztók képesek végrehajtani, például bojkott által. Ha egy sportszergyártóról köztudottá válik, hogy gyermekmunkásokat foglalkoztat, vagy környezetszennyező tevékenységet végez, esetleg egy kozmetikai cégről kiderül, hogy állatkísérleteket hajt végre, úgy tudjuk „szankcionálni”, hogy nem vesszük meg a termékét. Egyszerű képmutatás és felelősséghárítás, amikor valaki a nemzetközi vállalatok által megtermelt produktumokból származó minden előnyből és kényelemből igyekszik részesülni, miközben aggályosan és elítélően vélekedik ezeknek a  vállalatoknak a működéséről. Minden változás egyéni szintről indul, és sokszor elég egyetlen szikra, hogy utána olyan horderejű események következzenek be, melyek akár a működésképtelenség szélére is sodorhatnak egyes vállalatokat. Ennek a vállalatvezetők is egyre inkább tudatában vannak, és egyelőre névlegesen ugyan, de igyekeznek megfelelni a társadalmi elvárásoknak.

A fenti gondolatmenetről pesszimistán vélekedők figyelmét felhívnám arra, hogy a fogyasztói társadalom csak az előző évszázadban kezdett kifejlődni, a mai értelemben vett multinacionális vállalatok pedig a második világháború után alakultak ki. Ez a távlat az emberiség történelmében egy szempillantással ér fel. Az elmúlt évtizedekben végbement technológiai forradalom ugyanakkor lehetővé tette az információ gyorsabb és könnyebb áramlását, aminek hatására a társadalmi kontroll hatékonysága is megnövekedett. Az emberi gondolkodás fejlődése és a fogyasztók tudatra ébredése a jövőben minden bizonnyal tovább erősíti ezt a folyamatot. 

A szerző a Budapesti Gazdasági Egyetem Nemzetközi gazdaság és gazdálkodás programjának mesterszakos hallgatója.  

Környezeti válság idején ne pont a zöldeket támadjuk!

A környezetvédelem az utóbbi időben a közbeszéd egyik legfontosabb témájává vált. A zöldek számára ez nagy siker, hisz évtizedek óta küzdöttek érte, hogy a fenntarthatósággal kapcsolatos kérdések több figyelmet kapjanak. Ugyanakkor nagy kudarc is, mert a mostani figyelem jórészt abból adódik, hogy néhány rendkívül fontos problémát nem sikerült megoldani, írja Antal Miklós, a Leedsi Egyetem ökológiai közgazdásza.

Miért az ártatlanok fizessenek az önvezető autók baleseteiért?

Az önvezető autók által okozott balesetek morális és jogi megítélése annak ellenére tisztázatlan, hogy közel járunk a valódi önvezető autók megjelenéséhez. Bernáth László filozófus amellett érvel, hogy ilyen esetekben a jogi felelősséget a tulajdonosra kellene hárítani, annak ellenére, hogy nem tartja az autót közvetlen ellenőrzése felett.

Az emberiségbe van kódolva, hogy elbukja a klímaváltozás elleni harcot

Szécsi Balázs közgazdász szerint vannak olyan, az emberiség lényegéből fakadó láthatatlan erők, amelyek megakadályozzák, hogy radikális fordulatot hajtsunk végre a klímaváltozás megállítása érdekében. Ezek az erők észrevétlenül épültek be mindennapi döntéseinkbe, és afelé terelnek minket, hogy a klímavédelem céljaival tökéletesen ellentétesen viselkedjünk.