Még mindig szedi az áldozatait az Agent Orange, a vietnámi háború csodafegyvere
Az Egyesült Államok hadserege 1961-ről tíz éven keresztül vetette be az Agent Orange-re keresztelt herbicid szert Vietnámban, méghozzá több célból is: egyrészt azt várták a növényirtótól , hogy elpusztítja az ellenség fedezékéül szolgáló lombtakarót, másrészt a rizsföldeket célozták, hogy megnehezítsék az élelmiszer-utánpótlást. A vietnámi háború alatt szétpermetezett vegyszer azóta is szedi az áldozatait, az országban még mindig születnek tartós fogyatékossággal gyerekek, de a szernek kitett veteránok sem jártak jobban: mivel nem tudták, milyen komoly méreggel dolgoznak, nem is nagyon ügyeltek a munkabiztonságra. 1990-ben ennek eredményeképpen több mint 23 000 veteránt százalékoltak le a vegyszer egészségkárosító hatása miatt.
A mangrovegyilkos
A méreg bevetését a természet sem köszönte meg: a humán áldozatok mellett az Agent Orange jóvátehetetlen károkat okozott a vietnámi élővilágban is. A Hatfield Consultants kanadai környezetvédelmi elemzőcég felmérése szerint a növényirtó az ország mangrovefáinak felét kipusztította. Az ország zöld tüdejének is becézett mangrovemocsarakat a háború mellett a fakitermelés is megtizedelte, ez pedig több szempontból is rossz hír: az édes és sós víz keveredésénél élő mangrove lassítja a part erózióját, és élő falként jó szolgálatot tesz cunami esetén is. 1943-ban még 400 000 hektárt borítottak mangrovefák, ez a terület 2006-ra mindössze 155 ezer hektárra csökkent.
A vietnámi kormányzat néhány évvel ezelőtt kezdte meg a mocsarak rehabilitációját, ennek során az ország déli részén elhagyott ráktelepeken telepítenek mangrovefákat, a meglévő erdők védelméről pedig törvényben gondoskodtak. Az országban az összes mangrovemocsár állami kézben van, a bérlők esetében pedig szabályozzák, hogy mekkora területet lehet kivágni. Kikötik azt is, hogy mekkora területen kell új fákat ültetni, de ettől is csak lassú javulást várnak, a tervek szerint 2020-ra a háború előtti terület 60 százalékát fedi majd mangroveerdő. Könnyen lehet, hogy az eredeti állapotokat már sosem sikerül helyreállítani – azokról a fajokról nem is beszélve, amelyeket már kipusztultként tartanak számon. Ilyen például a vietnámi fácán (Lophura edwardsi) is, ezek közül az állatok közül 2000 óta egyet sem tudtak megfigyelni természetes környezetében. Miután szerencsés módon Franciaországba is szállítottak a madárból, mielőtt kiveszett volna a vietnámi erdőkből, jelenleg is próbálkoznak a visszatelepítésével. A kitűzött célok szerint 2029-re, a Kakas évére ismét elszaporodik majd eredeti élőhelyén.
A szer komoly károkat okozott a vízi élővilágban is: a dioxin nevű szer halmozódik az érintett állatok szövegeiben, emiatt a Vietnámban fogott rákok és halak egy része külföldön nem értékesíthető – a helyiek viszont továbbra is fogyasztják a tenger gyümölcseit, ami nem feltétlenül tesz nekik jót. A taktikai céllal lepermetezett termőföldekre nem is térhettek vissza a helyi parasztok, a talaj termelésre használhatatlanná vált.
Születési rendellenességek
Az emberek még rosszabbul jártak. Egyesek szerint senki nem számított ilyen katasztrofális pusztításra, mások viszont azt állítják, hogy már az első bevetéseknél is tudni lehetett, hogy milyen pusztító szerről van szó. Egy biztos: a Vietnámban szolgáló amerikai katonák nem tudták, hogy milyen halálos méreggel dolgoznak, meglepő módon pedig az első, a szer emberi egészségre gyakorolt hosszabb távú hatását vizsgáló tanulmányokra egészen 1979-ig kellett várni (korábban is születtek kutatások, de itt jobbára egereken tesztelték a szereket). Az amerikai légierő által megrendelt vizsgálat nem mutatott ki közvetlen összefüggést az Agent Orange és a háborúból hazatért veteránok megbetegedései között – egyesek szerint szándékosan csökkentették a toxin és a halálozások közötti összefüggéseket, nehogy az a vád érje az USA-t, hogy generációkra megnyomorította a vietnámiak életét, nem is beszélve a saját veteránjai sorsáról.
Az első nyugtalanító hírek a hatvanas évek végén érkeztek Saigonból. Egy ottani szülészorvos, Nguyen Thi Ngoc figyelt fel arra, hogy elképesztő mértékben megnövekedett a születési rendellenességek száma. A Dong Nai saigoni napilap beszámolója szerint egyre gyakoribbá váltak a koraszülések, de tudni olyan gyerekekről is, akik húsz ujjal, két fejjel vagy szem nélkül születtek. A saigoni kormány szerint a rendellenességeket az Okinawa baktérium okozta, az Egyesült Államok pedig kommunista propagandának nevezte a híreszteléseket. A szülészorvos viszont arra gyanakodott, hogy az Agent Orange (és a többi színkódos hatóanyag, amelyek közül a kék „csak” veszélyes mennyiségű arzént tartalmazott) okozza a bajt. A bevetések tíz éve alatt az amerikai légierő összesen 76 millió liternyi növényirtó szert locsolt szét az országban. Más becslések szerint csak az Agent Orange nevű anyagból 79 millió litert használtak fel.
Nam tesó szerint minden oké
Az Egyesült Államok, amíg csak lehetett, ragaszkodott ahhoz a narratívához, amely szerint a hatóanyagnak tulajdonított horrorisztikus hatások csak rémhírek, a defoliáns (növényirtó) szerek pedig nem jelentenek különösebb veszélyt az emberre, és hosszabb távon a környezetre sem. Az amerikai kormány még egy képregényt is kiadott, amelyben Nam tesó (Brother Nam) részletesen elmagyarázza, hogy az anyag csak a fák leveleit távolítja el, az emberre, a háziállatokra, a termőföldre vagy az ivóvízre nem veszélyes (sajátos érvelés egy olyan szerrel kapcsolatban, amelyet a rizsföldek kipusztítására is alkalmaztak).
A propagandaanyagokban vidám civileket mutattak, akiknek egyáltalán nem ártott, ha defoliáns került a bőrükre, sőt, még a vegyszer által letarolt területeken is vidáman mászkáltak. Az eredetileg Hades művelet néven futó növényirtó hadműveletet még át is nevezték, hogy barátságosabbnak tűnjön a közvélemény számára, így a PR-szempontból előnyösebb Operation Ranch Hand néven futott tovább. A propaganda be is jött, ha más nem is, az amerikai katonák elhitték, így a kiürült hordókban mosakodtak, élelmiszert tároltak bennük, vagy rögtönzött barbecue-felszerelésnek használták őket.
A vádak szerint az Egyesült Államok már korábban is tudott a dioxintartalmú vegyszer egészségkárosító hatásáról: egy 1963-as kutatásból kiderült, hogy bőrelváltozásokat okozhat (az 1979-es, veteránok körében végzett vizsgálat ezt az összefüggést sem látta bizonyítottnak), 1965-ben pedig egereken végzett vizsgálatok alapján az amerikai Nemzeti Rákkutató Intézet szerint a dioxin hatására megszaporodott a koraszülések és születési rendellenességek száma.
1966-ban az ENSZ a vegyi fegyverek bevetését szabályozó Genfi Egyezmény megszegésével vádolta az Egyesült Államokat, 1967-ben pedig ötszáz tudós nyújtott be petíciót Lyndon Johnson elnöknek azért, hogy függessze fel a defoliánsok alkalmazását Vietnámban. Ez ugyanabban az évben történt, amikor egyre több beszámoló érkezett a születési rendellenességekről. Az amerikaiak innentől kezdve röpcédulákat is mellékeltek a vegyszerek mellé, amelyeken megnyugtatták a lakosságot, hogy a permetezett szer nem ártalmas az egészségre. Az Agent Orange egészen 1971-ig használatban maradt.
A veteránok jobban jártak
A szer használatáról és hatásairól a hetvenes évektől kezdve végül több tucatnyi tanulmány született. Ezekből nyilvánvalóvá válik, hogy az Agent Orange egyebek mellett rákkeltő, a felelősség kérdését viszont nem nagyon feszegetik. Olyannyira nem, hogy hiába ítélt meg a bíróság 1984-ben 180 millió dolláros kártérítést azoknak a veteránoknak, akiknél (vagy akiknek a gyerekeinél) egészségkárosodást okozott az antifoliáns, a vegyi cégek hivatalosan mégsem felelősek az eseményekért. Ebben az esetben a Dow Chemicals amerikai vegyipari cég állta a számlát, de a felelősséget elhárította magáról: a vállalat szerint az amerikai állam már a hatvanas évek közepén tudta, hogy pontosan milyen szert használ, az erre vonatkozó kutatásokat is ismerte, és maga a Dow is rendelkezésére bocsátotta a saját adatait. 2012-ben egy másik vegyipari óriás, a Monsanto állapodott meg a dioxin áldozataival. A cég ellen ebben az esetben nem a veteránok, hanem a nyugat-virginiai Nitróban lévő gyár környékén élők indítottak eljárást, itt állították ugyanis össze az Agent Orange egyik alapanyagát.
A vietnámiak már nem voltak ilyen szerencsések: miközben körülbelül 400 ezren haltak bele az Agent Orange bevetésébe, és félmillió csecsemő született tartós fogyatékossággal, csak kevesen részesültek közülük bármiféle támogatásban – bár a vegyszer következtében cukorbetegségben, rákban, sokujjúságban és egyéb betegségekben szenvedők közül 200 ezren 2005 és 2015 között mégis kaptak némi pénzt. A dioxinnal súlyosan fertőzött területek megtisztítását a vietnámi kormány kiemelt fontosságú célként kezeli, az egyébként döcögős vietnámi-amerikai együttműködésben ez egy olyan pontnak számít, amelyben mégis történnek előrelépések. Az Egyesült Államok idén tavasszal jelentette be, hogy 183 millió dollárt szán az egyik legsúlyosabban szennyezett terület, a Bien Hoa légibázis megtisztítására.
A szer vietnámi áldozatait képviselő Vietnam Association for Victims of Agent Orange szerint az országban összesen körülbelül hárommillió ember szenved különböző betegségekben a defoliáns hatásai miatt. Az Egyesült Államok változatlanul óvatos a témában: bár hosszú távú együttműködést emlegetnek az ázsiai országgal az ügyben, egy neve elhallgatását kérő tisztségviselő azt nyilatkozta a Reutersnak, hogy nehéz pontos számokat megállapítani a dioxinnal kapcsolatban – igaz, azt is mondta, hogy a szer már nagyon alacsony koncentrációban is komoly hatással lehet az egészségre.
Nincs felelős
A Monsanto és a Dow Chemical álláspontja szerint bármilyen károkozásról is legyen szó, ez kizárólag a vietnámi háborúban résztvevő országok vezetőségére tartozik, nem a felhasznált vegyi anyagot gyártó cégekre. Az Egyesült Államok nemrégiben újabb 13 milliárd dollárt különített el az Agent Orange áldozatául esett veteránok megsegítésére – illetve a leszármazottaiknak, a szer ugyanis már a harmadik generáción hagyja rajta a nyomát. A probléma sokak szerint elsősorban nem is pénzügyi jellegű: kritikusai szerint az Egyesült Államok egyszerűen nem hajlandó szembenézni azzal, amit tett, ráadásul a vegyi fegyverek bevetése a legtöbb, magát civilizáltnak valló országban tabunak is számít (nem véletlen, hogy az ilyesmi akár még casus belliként is szolgálhat).
A végeredmény a gyakorlatban pedig az, hogy hivatalosan senki sem felelős a történtekért, a kutatások ellentmondanak egymásnak, a legutóbbi vietnámi-amerikai közös projekt, amelyben az Agent Orange hatásait vizsgálták, végül csődöt mondott, az amerikai kutatók az ügyben „kulturális különbségekre” hivatkoztak. A szer vietnámi áldozatait képviselő csoport 2004-ben háborús bűnökkel vádolta meg az Egyesült Államokat, a közös tanulmánytól sokan azt várták, hogy végre valamilyen bizonyítékot ad az áldozatok kezébe, de egy New York-i bíróság elutasította a keresetet.
Murphy Chesney vietnámi veterán szerint a háború mindenképpen borzalmas, az Agent Orange pedig csak egy újabb eszköz volt arra, hogy az Egyesült Államok megnyerje a harcot – semmivel sem szebb vagy jobb, mint a napalm, de nem is rosszabb. Az amerikai állásfoglalás szerint a szer bevetése nem tekinthető háborús bűnnek, az Agent Orange nemzedékeken átívelő hatása viszont egyes kutatók szerint új jogi kategóriát szült: a genocídium mintájára így keletkezett az ökocídium bűne.