Veszélyes Mulatschag Falcóval a Kutatók Éjszakáján, az állambiztonsági szolgálatok levéltárában

A Kutatók Éjszakája programsorozat célja a kutatás és az innováció népszerűsítése, de rétegműfajból csakhamar komoly fesztivállá nőtte ki magát, amelyen több ezernyi program közül válogathatnak az érdeklődők. A teljesség igénye nélkül: idén ugyanúgy hallgathattunk volna előadást a vízről, mint Csáth Gézáról vagy az önjáró lövegekről.

Vagy a szolgálat embereiről, esetleg galambjairól, illetve arról a Falco-koncertről, amit annak idején sehogy nem sikerült betiltani, hiába próbálkoztak vele. No nem mintha az akarat hiányzott volna, abban nem volt hiba, de sikerült addig tologatni az aktákat, míg az osztrák énekes első zenekara rögtön háromszor is felléphetett Magyarországon egy olyan koncerttel, ami még szülőhazájában, Ausztriában is kiverte a biztosítékot (akkor Falco maga már nem volt a csapat tagja, ő 1978 és 1983 között működött basszusgitárosként a zenekarban).

Megfigyelni nehéz

Ebből is látszik, hogy megfigyelni nem könnyű feladat: amellett, hogy számtalan ponton el lehet rontani, hogy kit, mit, mikor, kinek és miért kellene jelenteni, az sem biztos, hogy célba fog érni a szép üzenet, A bécsi együttes, a Drahdiwaberl, ahol Falco, eredeti nevén Johann Hölzel, karrierje kezdetén, a nyolcvanas évek elején basszusgitárosként játszott, rögtön nemkívánatosnak tűnt a magyar szolgálatok számára. Rögtön szignalizálták is, hogy ez így nem lesz jó – csak a jel épp elveszett valahol az éterben, vagyis a belügyminisztérium és a rendőrség közötti fekete lyukban. Ennek köszönhető, hogy a magyar közönség az első botrányos fellépés után még kétszer élvezhette a koncertjüket. 

A Kutatók Éjszakája péntek esti rendezvényén minderről Szőnyei Tamás újságíró és popzenekutató tartott előadást, amelyen szó esett arról is, hogy maga Falco később miért nem játszhatott el két számot – azért, mert szignalizálták. Ezekbe ő aztán bele is törődött, bár az indokok elég furák voltak: az egyik esetben Csernobil, a másikban pedig Gorbacsov említését érezték kínosnak. 

Szignalizálnak!Fotó: Dippold Ádám

A csodás szignalizálás

Bár úgy hangzik, mint valami science fictionbe illő kínzás, a szignalizálás nagyon is hétköznapi dolog volt: pontos állambiztonsági definíció szerint ez nem más, mint a „megelőzés és büntetőeljáráson kívüli differenciált felelősségre vonás módszere. A társadalomellenes tevékenységről jelzésadás az illetékes pártállami, társadalmi, gazdasági szervnek (szervezetnek)”. A célja a megelőzés; nem véletlen, hogy több ilyen elővigyázatossági ügy indult, mint büntetőügy vagy konkrét megfigyelés: a cél az volt, hogy ne is legyen baj, abból meg, amit ez a zenekar csinált, csak baj lehetett (boldog idők, nem ismerték a black metal koncerteket, ahol kecskefejeket vágnak az emberhez). 

Az állambiztonságnak egyébként volt saját szótára is, Gergely Attila alezredes szerkesztésében jelent meg 1980-ban, ezer példányban. A könyv a titkosszolgálat Ablak-Zsiráfjaként működött, és az ABC-hadviseléstől a zsinatig terjedt – mindkettőben akadtak ugyanis biztonsági szálak, amelyeket nem lehetett kihagyni.

Mulatság, erre feljelentik 

A Drahdiwaberl minden okott megadott a szolgálatoknak a szignalizálásra.  A koncerten „az egyik számukban műhímvesszővel szeretkezési jelenetet imitáltak, majd később az együttes egyik tagja megtisztított baromfit baltával és kézzel feldarabolt, széjjeltépett részeit – miközben egy lány korbácsolta – a közönség soraiba dobálta”. És ha ez még nem lett volna elég, a Mulatschag (Mulatság) című albumuk előadása közben művért és pezsgőt spricceltek a közönségre, illetve lisztszerű port is szórtak rájuk, illetve egy „meztelen férfit korbácsolt egy ugyancsak meztelen lány”. Mindez ma már röhejesnek tűnhet, de iszonyú méretű apparátus dolgozott rajta: Rákosi korában mintegy húszezer ügynök, akik javarészt a megbízható kommunisták közül kerültek ki, a Kádár-korszakban már csak nagyjából nyolcezer, ők viszont eredményesebben is jelentettek – valószínűleg a korabeli könnyűzenei eseményekről is ők tudósítottak, nem a keményvonalas kommunisták.

Mulatság!Fotó: Dippold Ádám

A Shanghai bárból keres a dobos 

A levéltári est további fénypontjának számított Unger Gabriella előadása azokról a levéltárban talált tárgyakról, amelyek kötődnek a titkosszolgálathoz, így mellékelték is őket a vonatkozó iratokhoz. Ezek között az egyik legmeglepőbb a galambszárny volt, amelyet egy Josip Broz Tito hívének vélt galambhoz kötöttek – egész addig, míg el nem rakták az irattárba. A madarat azzal gyanúsították, hogy jugoszláv kém volt, utol is érte a végzete. 

A klasszikus kémtárgyakat az előadás nem érintette: nem volt üreges cipő, pénzérme vagy műkő, amiben át lehet adni a tárgyakat a konspiránsnak, akadtak viszont úgynevezett jeltárgyak: olyan holmik, amikről a távolba szakadt beszervezett megismeri, hogy kit küldtek utána, kinek kéne jelentenie. 

Az egymásra ismerés első lépcsője pont olyan, mint egy P. G. Wodehouse-regényben, Sugár ügynöknek arra a mondatra, hogy „a Shanghai bárból a dobos üdvözli”, azt kellett felelnie, hogy „nekem már semmi közöm ahhoz az emberhez”, aztán indulhatott a kémbuli. Ezután még igazolnia is kellett magát: egy katicás medált vagy épp egy spanyol polgárháborús érmét hagyott a magyar állambiztonságnál annak zálogául, hogy ha azt valaki felmutatja, biztos, hogy az összekötő lesz. A hírhedt Moszkva téri galeri, a Kalef tagjai közül az egyiktől még egy náci pfenniget is őriztek: ez a horogkereszt miatt akadt horogra, bár az ügy folytatásáról nem maradt fenn érdemi információ.

A bűnjelFotó: Dippold Ádám

Bütyök és Katica

Bár az előbbi példák alapján úgy tűnik, hogy az államvédelmisek csupa bohócból álltak, korántsem ez volt a helyzet: akkor, amikor nem sikerült ilyen viccesen művelniük a dolgukat, mint amikor – ahogy Pőcz Erzsébet Eredetben kobozva című előadásából kiderült – véletlenül magát a jelentést csomagolták vissza a felbontott borítékba, igencsak hatékonyak voltak. A szolgálatok hírnevén nem öregbített sokat, hogy ugyan a budapesti leveleket, illetve az innen kimenőket ellenőrizték, a vidékieket nem igazán sikerült szem előtt tartaniuk. Az előbbieket a Keleti, az utóbbiakat a Nyugati pályaudvarnál bontották fel egy speciális gőzölővel, de a soproni levelekkel például nem bírtak el, míg nem egyesítették az országban a postát (1973-ig nem vezették be az irányítószámok és a központosított postaszolgálat rendszerét). 

A gőzölő egyébként csak addig működött, amíg a borítékok gyártói át nem tértek a szintetikus ragasztókra: azokat már nem vitte a gőzölő, így Tutajosék még nem voltak biztonságban, a poszt-Matula generáció viszont már igen, legalábbis ebből a szempontból. Egyébként Bütyök és Katica szerelmi levelezését pont titkosszolgálati eszközökkel kerülték ki a fiúk.

A múzeum 

És persze ott a kevésbé mulatságos helyzet is: volt, akit elkaptak, és volt, akit el is vittek. A titkos házkutatásokon a szegedi Móra Ferenc múzeum igazgatóját is megfigyelés alá vonták, de a pannonhalmi apátság sem úszta meg a titkos házkutatást, ami nem csak egyes tárgyak, dokumentumok vizsgálatát jelentette, hanem némi lehallgatópark telepítését is. A kutatók mindenáron el akarták kerülni, hogy dekonspirálódjanak, úgyhogy itt is körültekintően jártak el: sötétben törtek be, nem mertek lámpát gyújtani, majd megvárták a hajnalt. Itt szabadkőműves-gyanű merült fel: Csongor Győző, aki után nyomoztak, a páholy titkáraként működött, sőt, ‘56-ban még lelkesítő verseket is írt. A titkosszolgálat addig keresett nála bármit, hogy végül nem maradt nála semmi – azt pedig, amit találtak az irodájában, nem használhatták fel a bíróság előtt.

Akták, akták mindenütt 

Az, hogy a rendezvény végén megnézhettük, hogy milyen bürokratikus folyamatok vezettek ahhoz, hogy valaki hivatalosan is ügynök legyen, sokat segített ezeknek a bénázásoknak a megértésében: előfordult, hogy senki sem volt hivatalosan felelős egy adott ügyért, ezért is fordulhatott elő, hogy Falco egykori botrányos zenekara, a Drahdiwaberl háromszor is felléphetett, mire kapcsolt a hatóság – de az is lehet, hogy az énekes akkor indított szólókarriert, és nyugodtan eljöhetett volna negyedszerre is.