A kalefesek nem csináltak semmit, ezzel váltak a hatalom ellenségeivé

Aki úgy gondolja, hogy valami nagyon eredeti dolgot művelt tizenévesen, amikor a haverjaival megbeszélte, hogy oké, találkozzunk ötkor a Moszkván az óra alatt, annak elég hamar csalódnia kellett, pláne akkor, ha valaki olyannal akart összefutni, akit még soha életében nem látott. 

Végzetes vonzerő

A Moszkva, a mai Széll Kálmán tér, az egykori agyagbánya máig olyan gravitációs vonzerővel bír, hogy igazából mindegy is, hogyan nevezik. Ennek a térnek és az ott a múlt század hatvanas éveiben gyülekező csoportnak, akkori szakszóval galerinek állított emléket Kisfaludy András rendező, dobos és kvázi-kalefes filmje, amit szerdán beszélgetéssel egybekötve vetítettek le az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában, és ami Markó György történész levéltári kutatásain alapul. A film az egykori jampecek visszaemlékezéseivel idézi vissza azt, amikor a Moszkva már Moszkva volt, de a budai fiatalok mindenáron kerülték, hogy ezen a néven emlegessék. Így lett a Moszkvából Kalef.

Ez is mutatja, hogy nincs új a nap alatt: az egykori pénzügyminiszterről 1929-ben megkálmánosodott tér neve körüli hiszti sem új, úgy tűnik, nemcsak a könyveknek, hanem a tereknek is megvan a maguk sorsa. A hatvanas években pedig a tér olyan volt, mint ma a Facebook: az is szembejött veled, akinek nem kellett volna, csak kevesebb volt rajta a cicás gif. Megbeszélni sem kellett a találkozókat, a Kalefen ugyanis mindig voltak ismerősök, miután pedig a tér már a hatvanas évek elején is tömegközlekedési csomópont volt, a fiatalok iskola után csak kimentek, aztán úgyis lett valami.

Gyanús elemek

Ezt pedig az akkori hatalom nem tűrhette: eleve már az is gyanús volt, ahogy ezek a 16-18, néha 20 éves alakok kinéztek, az meg pláne, hogy milyen zenét hallgattak (Illést, sőt, még Atlantiszt is, raádásul még a hajuk is hosszú volt). A galerit, amely nem is volt klasszikus galeri, úgy nevezték, ahogy ők maguk a teret: Kalefnek. Nyilvánvaló volt, hogy az ilyen gyanús szervezkedésekből, házibulikból és hatalmas csajozásokból könnyen folytatólagosan elkövetett izgatás, sőt még jobb esetben is izgatásra irányuló előkészület lehet; nem csoda, hogy a szolgálatoknak lépniük kellett. 

A Kalef tagjai saját "kivégzésükön": amikor már borult minden, még eljátszották, hogy bedarálja őket a rendszerFotó: Youtube

A bíróság végül hosszas titkosszolgálati, rendőrségi és több ügynököt mozgósító műveletek után 1964-65-ben hozott ítéletet az állítólagos bomlasztók ellen. Kisfaludy dokumentumfilmjében az események résztvevői, a vad huligánok szólalnak meg, stílszerűen jobbára az (akkor még) Moszkva téren, a történetükből és a jelentésekből pedig kiderül, hogy milyen elképesztően aránytalan eszközökkel lépett fel a hatalom egy olyan galerival szemben, ahol a legnagyobb balhét egy orkánkabát jogtalan eltulajdonítása és néhány verekedés jelentette, a legnagyobb veszélyt viszont az, hogy a fiatalok – ötven-hatvan, legmerészebb becslések szerint mindenestül talán száz emberről van szó – jobbára értelmiségi családokból származtak, és bizony beszéltek politikáról is. 

Jampecek 1958-ban

A Kalef a hatvanas évek első felében élte a fénykorát, és a filmben elhangzó interjúkban az egykori kalefesek első körben a hatalmas bulikra emlékeztek. A délelőtti házibuli intézménye még mindig jónak tűnik, és ahogy a filmből kiderül, ezt úgy kell csinálni, hogy az ember berúg, mihelyst a szülei elmentek dolgozni, majd baromi gyorsan kijózanodik, vagy legalábbis elpucol otthonról, mielőtt hazaérkeznének. A zene alap, és még jó, hogy rock and roll. A második kör már sötétebb: a jampecek élete sem csak játék és mese, és azoknak, akikre megorrolt a hatalom, hosszú távon is viselniük kellett a következményeket.

Ágyúval Kalefre

Tizenéves fiatalokról volt szó, és ez a pár tucat ember akkora nemzetbiztonsági kockázatot jelentett, hogy a titkosszolgálat folyamatosan arra törekedett, hogy beszervezzen közülük valakit – az utóbbi időben nyilvánosságra került anyagok után aligha meglepő, hogy ehhez nem válogattak az eszközökben. Akit nem sikerült szép szóval meggyőzni, megfenyegették, megpróbálták megvesztegetni, vagy egyszerűen csak ott tettek neki keresztbe a Belügyminisztériumból, ahol csak lehetett. 

Amikor végül vádat emeltek a fiatalok ellen államellenes izgatás miatt, a vádpontok között szerepelt az is, hogy konkrétan nácik, de ezt nem sikerült bebizonyítani, ahogy a lőfegyverrel való visszaélés, a puccs meg a többi vád is enyhe túlzásnak bizonyult. Az ágyúval verébre helyzetet jól érzékelteti, hogy a hatóságok egy komplett társasházat ürítettek ki különböző ravasz ürügyekkel azért, hogy az egyik vádlott lakását átkutathassák, és rábizonyíthassák, hogy államellenes összeesküvésben vett részt.

Az illető lakásán valóban volt pisztoly, ezt viszont a titkosszolgálat viszont nyolc rendőr és ki tudja, hány járőrkocsi dacára sem találta meg, ugyanakkor mindez elég volt ahhoz, hogy őrizetbe vegyék. A nagy terv egyébként az volt, hogy 1956 még frissen élő emlékére megkoszorúzzák a Petőfi-szobrot, és ez volt az a pont, ahol a rendőrségnek a hosszas megfigyelés után már tényleg közbe kellett avatkoznia. 

Súlyos következmények

A többi, ahogy mondani szokás, történelem: azok, akik a „galeri” közelébe kerültek, súlyos retorziókra számíthattak, bár az államellenes összeesküvés vádját sikerült elkerülniük, részben azért, mert a jelentéseket a bíróságon azért csak nem használhatták fel bizonyítékként. A vetítést követő beszélgetésen Markó György ezzel kapcsolatban a forráskritika fontosságára hívta fel a figyelmet: egy lehallgatás leirata és a beszervezett ügynök jelentése ugyanis köszönő viszonyban sem áll egymással. Volt, akit beszámíthatatlannak bélyegeztek, volt, aki előzetesben töltött hónapokat, de mindannyiukon rajta tartotta a szemét a BM. Volt, aki emiatt emigrált is, mások pedig az egyetemi oktatástól vehettek búcsút örökre, közben pedig folyamatosan arra törekedtek, hogy a szétvert társaság megmaradt tagjai lehetőség szerint jelentsenek is a hatóságoknak a többiekről.

A rendszerre veszélyes jampecek élet- és rendszerellenes összeesküvését tehát sikerült megtörni, maradt a nosztalgia, no meg a következmények – aki dobbantott, dobbantott: volt, aki azért, mert jelentett, és volt, akit utolért a hír, hogy eljárást indítottak ellene. Az 1965-ös tárgyalás óta azért már elszállt az idő, de ahogy Markó válaszolta arra a félig-meddig költői, és mindenképpen megválaszolhatatlan kérdésre, hogy mire jó a történettudomány, egy pozitívum azért csak van ebben a sztoriban.

A rock and roll elpusztíthatatlan

Nem az, hogy tanulhatunk belőle: a különböző korok történészei egy csomó hülyeséget hajlamosak összehordani, aztán sok sikert ahhoz, hogy megtudd, mi is volt pontosan a helyzet Caligula lovával, no meg úgy is tűnik, hogy nem igazán sikerül elkerülni időről időre ugyanazokat a bakikat. Az, hogy szórakoztató, ízlés dolga, és persze van egy sor csúnya fejezet is, mint amikor 18 éves srácokkal és lányokkal figyelteti a szolgálat a társaságot, hátha valaki elszólja magát, és polgárpukkasztó helyett munkáspukkasztó kijelentéseket tesz, akkor jaj neki. Előny, hogy itt még riportot is lehetett készíteni az események résztvevőivel, így derült ki, hogy ki és hogy élte meg a kalefes éveket – ahogy az is, hogy a tér egyik sztárjáról hogy derült ki, hogy besúgó lett.

A legszebb és kézzel fogható haszon viszont az, hogy a könyvek és a dokumentumfilm miatt azok a jampecek és huligánok, akik egykor a tér épülő kommunizmusát veszélyeztették, újra egymásra találtak: mint az a beszélgetésből kiderült, ez az egymásra találás már hagyománnyá vált, az egykori kalefesek pedig évente összegyűlnek, és indulhat a mulatság. A történet legfőbb tanulsága tehát nem valami moralizáló nagy tételmondat, hanem az, hogy a rock and rollt egyszerűen nem lehet betiltani.