Sci-fitől a valóságig: az okosóra története (1946-2019)

Az okosóra alapkoncepciója több mint 70 éves, de az okosórapiac alig néhány éves fejlemény. Ma már a gyerekünknek is jobb karórája lehet, mint James Bondnak a nyolcvanas években.

Gyakran annak alapján ítélünk meg egy tudományos-fantasztikus regényt, hogy a tartalma mennyire jövőbiztos; hogy a szerzője milyen pontossággal jósolta meg a holnapot. A 60-70 éves sci-fi novellákat ugyan senki sem nézi kortárs realista prózának, de tény, hogy a viselhető okos eszközök kezdetben az írói fantázia részei voltak, onnan csorogtak le a mindennapokba.

Az okosóra is a fikció világából érkezett. Chester Gould, a Dick Tracy-képregény rajzolója az 1940-es években állt elő az ötlettel, hogy a karakteres arcú magándetektív kétirányú rádiót viseljen a csuklóján. Akkori kiadója még azzal utasította el az ötletet, hogy ez dramaturgiai szempontból olcsó megoldás lenne, mivel így Tracy bármilyen szorult helyzetben azonnal segítséget hívhatna.

Pedig az ötlet nem volt sci-fi. Al Gross, az első amerikai csipogó, azaz a pager megalkotója volt az, aki elkészítette a csuklón viselhető adó-vevő rádió prototípusát. Gould olyan hálás volt, amiért Gross megengedte, hogy a képregényben is felhasználja az ötletet, hogy még egy Dick Tracy-történetbe is beleírta Grosst. 1946. január 13-tól a csuklórádió is Tracy arzenáljának részévé vált. A csuklórádió (wrist radio) ötletével Ray Bradbury is eljátszott 1953-as novellájában, A gyilkosban. Bár ebből a termékkategóriából sosem lett népőrület, ebből is látszik, hogy a csuklón viselhető, órahelyettesítő kütyük ötlete nem tegnap pattant ki egy unatkozó pr-os fejéből.

A hagyományos mechanikus karóra egy létező igényre adott válasz volt: egy karmozdulattal és egy pillantással leolvashattuk róla, hogy mennyi az idő. Ezt a feladatot a jobb mechanikus eszközök is ellátták, így a gyártóknak mással kellett megindokolniuk, hogy miért kéne egy mikroprocesszort is bezsúfolni a fogaskerekek mellé. Az időméréshez nem volt rá szükség, de a miniatürizáció lehetőségeitől megszédült tervezők időnként hajmeresztő funkciókkal bővítették a csuklón viselhető eszközöket.

Hogy ezekre nem mindig támadt tömeges igény, az részben az árnak köszönhető. A világ első digitális órája, az 1972-ben piacra dobott Pulsar Time Computer 2100 dolláros (mai értéken több mint 12300 dolláros) ára még úgy is nehezen megindokolható, hogy 18 karátos arannyal borították. De a Hamilton Watch Company nem is a tömegeknek, inkább az innovátoroknak szánta az órát.

Az 1983-ban megjelent Seiko T001-re már tömegek csorgatták a nyálukat – főleg, miután az feltűnt az Octopussy c. James Bond-filmben –, de csak keveseknek ért meg 495 dollárt, hogy a karórája 1,25 hüvelykes képernyőjén, egy háttérvilágítás nélküli LCD kijelzőn nézzen filmeket, amihez egy walkman méretű vevőegységet is cipelni kellett a farzsebben. (A vevőegység ötórányi tévézéssel le is merített két ceruzaelemet.)

De a Seiko mégis rákapott a karórák okosítására. Ugyanebben az évben, 1983-ban került forgalomba a Seiko Data 2000. A névválasztás egy olcsó buzzwordöt idéz, pedig valójában halálpontos leírás: arra utalt, hogy a karóra 2000 karakternyi információt tud elmenteni, amit a kábellel csatlakoztatható billentyűzetről vihettünk fel az órára.

1984-ben már az RC-1000 is piacra került, ami a korabeli számítógépekkel – a Commodore 64-gyel és az Apple II-vel végezhetett kábeles adatcserét. A mai okosórákra leginkább emlékeztető eszköz azonban az RC-20 Wrist Computer volt. Ahogy a név is sugallja, ez nemcsak karóra, hanem (csukló)számítógép is volt: 8 bites (Z-80) processzora, 2 kilobyte memóriája, és 8 kilobyte-os háttértára volt. Ekkora számítási teljesítményből nem futotta túl sokra, de volt benne határidőnapló, világóra, számológép és jegyzetfüzet is.

A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójára a számológépes órák elég olcsóvá váltak ahhoz, hogy kisebb közönségsikert arassanak, de a digitális átállás még jóval odébb volt. Addig is nézhettük a tévében David Hasselhoffot, amint a szuperintelligens autójával beszélget a csuklórádióján keresztül, illetve Warren Beatty-t, aki filmre vitte Dick Tracy történetét.

A következő evolúciós lépcsőfok az 1994-ben megjelent Seiko MessageWatch volt, ami már a telekommunikációs piacra célzott: a 80 dolláros eszközbe egy pager, egy hangposta és egy információs szerviz szolgáltatásait zsúfolták bele. Havi 8,95 dollár előfizetési díjért az óra olyan alapinformációkat tudott fogadni, mint a lottószámok, a tőzsdeindexek, a hírek vagy az időjárás. A MessageWatch időmérő eszköznek sem volt utolsó, mivel a pontos időt naponta harminchatszor szinkronizálta egy coloradói atomórával.

Ugyancsak 1994-ben tűnt föl a Timex DataLink, aminek a fejlesztésébe a Microsoft is beszállt. Az óra különlegessége nem az adatcsere képessége volt, hanem az, hogy ezt vezeték nélkül végezte. Bár a Bluetooth adatátvitelt is ugyanebben az évben szabványosították, a Datalink más módszert használt: adatküldésnél a számítógép képernyője villódzó vonalkódokat adott le, amit az órába épített szenzor dekódolt. A megoldásra a NASA is felfigyelt, és több űrmisszió során is hasznosította a Datalinket. A Microsoftnak ez volt az első kísérlete az okosórák piacán, de nem az utolsó.

Még az évezred vége előtt, 1998-ban elkészült az első karóra, amin Linux operációs rendszer futott; a feltaláló, Steve Mann saját fejlesztésű eszközét joggal tartják minden viselhető számítógép ősatyjának. Egy évvel később a Samsung kiadta az SPH-WP10-et, az első, telefonhívásra képes karórát: a monokróm LCD kijelzős eszköz 90 percnyi beszélgetést bírt egy feltöltéssel.

A linuxos karórával egyébként az IBM is futott egy kört: a 2000-ben megjelent (majd egy évvel később felturbózott formában újra kiadott) WatchPadben már volt gyorsulásmérő, ujjlenyomat-leolvasó, 320x240-es felbontású érintésérzékeny kijelző, Bluetooth, 8 megabájt memória, és 16 megabájtos háttértár. Zajos siker egyikből sem lett, de a telefonálásra, vezeték nélküli adatátvitelre és digitális adatfeldolgozásra képes karóra koncepciója ekkorra már összeállt.

Már csak a tömeges fogyasztói igény hiányzott. Közeledett az ezredforduló, de az emberek láthatóan csak egy dolgot akartak a csuklójukon viselni: egy karórát.

A kétezres évek elején a Fossilnak az az ötlete támadt, hogy a PDA-k (a mai okostelefonokat megelőző kéziszámítógépek) képességeit ötvözhetnék egy karóra kényelmével. A Wrist PDA nevű eszköz már sokban emlékeztetett a mai okosórákra: virtuális billentyűzet, adatcsere a számítógépekkel, infraport, érintőképernyő, és nyomokban a Palm OS-re tervezett szoftverekkel is kompatibilis volt. Hogy nem kapott nagyobb figyelmet, ahhoz a Microsoft okosóra-projektjének is köze volt, ami akkorát bukott, mint az ólajtó.

A Microsoft 2004 körül próbált piacot szerezni a Smart Personal Objects Technology (SPOT) technológiának. Műszaki szempontból a SPOT megágyazott a ma népszerű viselhető és IoT eszközöknek, de ez nemcsak az órákra vonatkozott: a Microsoft mindenbe bele akarta erőltetni a SPOT technológiát. Az órákra sem fordítottak különösebb figyelmet, azon túl, hogy több neves óragyártóval szerződtek, akik vállalták, hogy SPOT kompatibilis eszközöket fognak fejleszteni. Csakhogy az okosórákra kizárólag a Microsoft zárt keretrendszerén belül lehetett fejleszteni, ők viszont nem támogatták eléggé a platformot, ami 2005-re el is tűnt a süllyesztőben. A partnereknek ez persze nem tetszett, és kártérítést követeltek. A Microsoft csak a Swatch Groupnak 14 millió dollárt írt jóvá.

Az okosórapiac ezután a fitneszszenzorokkal húzta ki a következő öt-tíz évet. A csuklón viselhető digitális eszközökre bizonyos szegmensekben nagy igény mutatkozott: egészségügyi szenzorként vagy az edzést és az alvást vizsgáló kütyüként sokan vették hasznát. De ezeket bajosan lehetett volna okosórának nevezni; csak volt valamilyen egyéb digitális funkciójuk, azon túl, hogy mutatták az időt.

A csuklón viselhető okos eszközök piacán legközelebb 2012-ben mutatkozott változás: ekkor történt, hogy a Pebble okosórára a tömegek 10 millió dollárt adtak össze. Ez nemcsak az okosórapiac történetében, hanem a finanszírozási kampányt futtató Kickstarter történetében is rekord volt. A Pebble-t alapító Eric Migicovsky csak százezer dolláros bevételt remélt, de a második finanszírozási körben további 20 millió dollár érkezett, és összesen 185 ezer órát rendeltek tőle. Az első példányok 2013-ban találtak gazdára, de addigra már a legnagyobb gyártók is felfigyeltek a szokatlan érdeklődésre, és elkezdtek a saját modelljeiken dolgozni. Rövidesen a Samsung, a Sony és a Qualcomm is sajátmárkás okosórákat dobott piacra.

Aztán 2014 szeptemberében az Apple is bejelentette, hogy jövőre okosórájuk lesz. Nem túlzás korszakváltásról beszélni. 2014-ben még csak 4,2 millió okosórát vásároltak, de az Apple Watch 2015-ös megjelenése után ez a szám 19,4 millióra nőtt, és az IDC felmérése szerint ebből 11,6 milliót az Apple adott el. Ma is ők dominálják a piacot – pontosabban a szakértők szerint az Apple és a Fitbit a két legnagyobb játékos. Az a Fitbit, amit most vásárolt föl a Google 2,1 milliárd dollárért. Ha úgy tetszik, az okosórapiacon is megjelenik a mobilpiaci törésvonal, ami az Androidot és az iOS-t választja el egymástól. De nincsenek egyedül: temérdek más gyártó – többek között az LG, a Samsung, a Suunto és a Garmin – keresi a vásárlók kegyeit olcsóbb-drágább eszközeivel.

A fellendülő keresletet és kínálatot nemcsak a gyártók, hanem a mobilszolgáltatók is észrevették. Ma már egészen speciális igényekhez szabott készüléket, illetve – ami nagyon fontos – megfizethető díjazású adatforgalmi csomagokat is találhatunk a piacon. A Telenornak van például olyan csomagajánlata (Telenor Mini), amit kimondottan a gyerekeknek szánt okosórákhoz igazítottak.

A MyKi Touch modellt kétéves hűségnyilatkozattal kevesebb mint tízezer forintért megvehetjük, és a kétezer forint alatti havi előfizetési díjba beletartozik két szám (jellemzően a szülők) ingyenes hívása, illetve az 1 gigabájt adatforgalmi keret.

Az óra segítségével a szülők állandóan láthatják, hogy hol van a gyerek, és bármikor kapcsolatba is léphetnek egymással. A MyKi Touch és a kapcsolódó előfizetés egy létező piaci igényre ad érvényes válaszokat – személyre szabott díjazás és megfizethető eszközök formájában.

Úgy tűnik, hogy a kínálat és a kereslet lassan megtalálják egymást – amire szükség is volt, hogy egyáltalán okosórapiacról lehessen beszélni. Pedig erre nemhogy Dick Tracy 1946-os színrelépésekor, de még 2016-ban sem mertünk volna gondolni.