Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna költőnő nevét ma már aligha ismerik a magyar olvasók, de néhány híressé vált sorát annál inkább: ő volt a szerzője a „Magyar Hiszekegy” néven elhíresült, 1920-as évekbeli irredenta versnek, amely a Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája és a Védő Ligák Szövetségének pályázatán első díjat nyert. A szöveg a kereszténység egyik legrégebbi és legfontosabb imáját, a legalább 1500 éve már kanonikus, vagyis megváltozhatatlan formában használt imádságát, az Apostoli Hitvallást használta fel inspirációként, megalkotva a két világháború közötti Magyarország politikai, ideológiai és kulturális alapüzenetét: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában: Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában! Ámen.”

Ez a szöveg azóta is számos formában előbukkan a magyar szélsőjobboldali politikai, közéleti és etno-turisztikai kontextusban. A szöveg sajátossága, hogy egy vallási, teológiai szöveges hagyományt politikai üzenetté alakít, egyesíti és elválaszthatatlanná teszi a vallási identitást és a politikai üzenetet. Az 1920-as és 30-as években a politikai identitások olyan szinten polarizálódtak a „bal” (kommunizmus) és a „jobb” (fasizmus) dualista dichotómiájában, hogy a politikai erők, a pártok és vezetőik nemcsak az ilyen szöveges üzenetekben, de köztéri eseményeiken, felvonulásaikon, tárgyi kultúrájukban, szimbólumaikban, öltözékükben és személyes identitásukban is egy valláshoz hasonló identitást hoztak létre. Ezeket hívja ma a szakirodalom politikai vallásnak.

A politikai vallások születése: a kollektív traumák kora

A politika a két világháború között kvázi-vallási, vagy ahogy a vallástudományban szokás mondani, valláspótló mozgalmakat hozott létre. Az 1918-1939 közötti időszak súlyos kollektív traumákat okozott, amelyek táptalajt adtak az ilyen radikális politikai mozgalmaknak.

Nem véletlen, hogy Eric Voegelin német-amerikai politikafilozófus egyik legkorábbi művében (Die politischen Religionen – A politikai vallások) pontosan ebben az időszakban, 1938-ban alkotta meg a politikai vallás fogalmát.

Későbbi műveiben Voegelin már politikai gnoszticizmusról is beszélt, amely ugyan erősen anakronisztikus fogalom vallástörténeti szempontból, de a politikafilozófus a fogalom alatt elsősorban arra reflektált, hogy a modern politikai diskurzus radikálisan tudja torzítani a valóságról alkotott képünket, alternatív valóságot hoz létre, és az ellentétek agresszív dialógusára építve tartja fent dogmatikus ideológiáit.

Voegelin munkájánál jóval részletesebb és az elmúlt száz év politikatörténeti evolúciójára is reflektál Emilio Gentile olasz politológus-szociológus 2011-es munkája (Politics, as religion), amelyben a szerző a náci Németországot, az olasz fasizmust és a sztálini kommunizmust is politikai vallásként definiálta. Gentile kötetében értelemszerűen nem a hagyományos vallási intézmények és a politikai hatalom egybefonódását elemzi (bár arra is számos példa akad a 20. és még a 21. század folyamán is), hanem olyan politikai ideológiákra és személyiségekre koncentrál, amelyek kvázi-vallási jellemzőkkel rendelkeznek. Gentile szerint a 20. században kialakult politikai vallások messiásszerű vezetőket (személyi kultusz), gazdag ikonográfiai programot (köztéri arcképek, idealizáló szobrászat, propagandafilmek), dogmatikus és szekuláris kollektív identitást, emellett politikai liturgiát (felvonulások, szakrális szimbólumok körbe hordozása és birtoklása, nagy temetések) hoztak létre, amelyekkel a hagyományos vallásokra jellemző kommunikációs formákat és rítusokat imitálják. A politikai ritualizáció és varázs megjelenése a szekularizálódó Nyugaton vált először sikeressé, és szándékosan átvette a vallási intézményekhez kötődő hatalmi és társadalmi szerepköröket (oktatás, kohéziós-közösségi erőtér). Gentile szerint a német nemzetszocializmus (nácizmus), a sztálinizmus, maoizmus és az olasz fasizmus a legreprezentatívabb példái a modern politikai vallásoknak, de számos más esettanulmányra (a román vasgárdisták, a magyar nyilasok, Franco spanyol mozgalma, Észak-Korea politikai vallása, a kortárs alt-right mozgalmak, a QAnon mozgalom, a BLM mozgalom, stb.) is alkalmazható az ő modellje.

A politikai vallások veszélyei

Mi az oka annak, hogy ma is egyre több politikai mozgalom reprodukálja a vallási mozgalmak jellemzőit és válnak politikai beszédek, események és személyiségek kvázi-vallásos rítusokká és vezetőkké?

A politika mint vallás megjelenése kezdetben a 19. század óta folyamatosan szekularizálódó nyugati társadalmakra volt jellemző. A 20. század totalitárius politikai rendszerei gyakran összetűzésbe kerültek a hagyományos vallásos intézményekkel, sőt némelyeket kifejezetten üldöztek is. A vallási intézmények és valláskommunikáció közösségformáló erejét, olykor fanatikus megnyilvánulási formáit, misztikus nyelvét, szoteriológiai, vagyis lélekmegváltó és messianisztikus üzeneteit azonban a politika is hasznosnak vélte, és azokat egy, a karizmatikus vallási vezetők személyét idéző politikus köré építve alkalmazta. A politikai vallás fogalmáról ugyan a vallásszociológiai szakirodalomban eltérő vélemények alakultak ki, de abban a többség egyetért, hogy az ilyen, kvázi-vallásként funkcionáló, valláspótló politikai mozgalmak és identitások nagyon veszélyesek lehetnek a társadalmi rend és a demokratikus állami hagyományok számára, mivel a politikai szereplőkkel irracionális szerepkört (messiás, megmentők), irreális dimenziókat és célokat társítanak (utópiák), amelyek Voegelin szerint alternatív valóságot, egyféle „gnosztikus” világképet hozhatnak létre, amelyben a politikai vezetők és a társadalom tagjai is mitikus dimenziókat öltenek. Ennek számos veszélyes következménye lehet: a messianisztikus politikai vezetőbe vetett hit a monarchikus uralkodók isteni elrendeltetéséhez hasonló kultusszal jár, kiiktatva a politikai ellenfelek, a politikai párbeszéd és kritika lehetőségét is. A kvázi-vallásos rajongás ugyanakkor hisztérikus reakciókká alakíthat politikai identitásokat, és a politikai ellenfélben „démoni”, „sátáni”, „ördögi” ellenségképet lát. A dehumanizációs nyelvezet megjelenése és a politikai diskurzus mágikussá válása egyértelmű jele a politikai vallásnak. Szent háborúkról, kiválasztottságról, isten(ek) általi védelemről és küldetésről beszélnek ma is politikusok, míg ellenfeleik neveit – ahogy az ókori mágikus és alvilági kultuszokban – soha nem ejtik ki, arra csak jelzőkkel utalnak. A politikai ellenfél nevének tabusitása, a név ki nem ejthetősége a mágikus gondolkodás része, amely egyértelmű jele a politikai vallás megjelenésének.

A 21. században számos országban felismerhetjük a politika mint vallás sajátosságait: az Amerikai Egyesült Államok, Oroszország, Magyarország, Románia csupán néhány példa arra, hogy az elmúlt évtizedben a politikai identitások kvázi-vallási dimenziót öltöttek, miközben a politikai diskurzusok, a köztéri rítusok és a politikai szimbólumok vallási dimenziókkal bővültek.

Hagyományos egyházak helyett politikai vallások?

A legutóbbi, 2022-es népszámlálás nehezen értelmezhető adatokat szolgáltatott a magyarországi társadalom vallásosságáról, az viszont minden adatból egyértelmű, hogy a hagyományos történelmi egyházak súlyos válságban vannak: nagy mennyiségben veszítik el híveiket, miközben az elmúlt évek politikai és korrupciós botrányai olyan morális válságot okoztak, amelyek súlyosan érintették a történelmi egyházakat. A folyamat ugyanakkor nem új Magyarországon és Európában: a szekularizációs modell, amelyet Charles Taylor kanadai filozófus, vallásszociológus „a szekularizáció koraként” értelmezett, ma már nem érvényes, hisz egyre nagyobb igényt látunk a vallásosság alternatív, új formái felé, amelyek fellelhetők a fesztiválvallásokban, a spirituális mozgalmakban, a jógamozgalmakban és a politikai vallásokban is

A nyugati civilizáció vallásos térképe tehát nem szekularizálódik, hanem pluralizálódik, és ennek egyik sajátos eleme a politikai vallások népszerűsége is. A nagyobb gondot az okozza, hogy míg az új vallási mozgalmak többsége nem avatkozik bele mások életébe, és a társadalomnak csupán egy kis részét érinti, a politika mint kvázi-vallási jelenség fejlődése össztársadalmi és hosszú távú hatásokat fejt ki, amelynek veszélyeire figyelnünk kell. A politikából ideális esetben ki kellene iktatni a személyi kultuszt, a rajongásérzést, a hisztérikus és eksztatikus reakciókat, az utópikus és disztópikus világképeket és az alternatív valóságok tévképzeteit ugyanúgy, mint a szoteriológiai és messianisztikus üzeneteket és szimbólumokat. A politikának a társadalmi rendet és együttműködést kellene szolgálnia, amely teret enged minden emberi csoportnak, hogy megélje a magánszférában és a köztereken is identitásának sokszínűséget, legyen az etnikai, vallási, politikai vagy szexuális jellegű.

A szerző egyetemi adjunktus, vallástörténész (SZTE BTK Vallástudományi Tanszék)