A tévézés mindig közösségi program volt, és egyre inkább az lesz

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

„Kezdetben vala a tévé” – írhatnánk líraian, de előtte nem árt prózaian tisztázni, hogy mikor volt az a kezdetben, és milyen tévéről beszélünk. Ma már a világ minden sarkában van egy tévé, de ez igen lassú, csaknem száz évig tartó folyamat volt.

Az 1940-es években az Egyesült Államokban is csak néhány ezer háztartásban volt tévékészülék, és a magyarországi állampárt is csak 1953-ban bólintott rá a hazai televíziózás megindítására. A készülékek fejlesztésével az Orion Rádió és Villamossági Vállalatot bízták meg: az első prototípust, egy 14x18 centiméteres képernyőjű készüléket a Budapesti Nagyáruház (a későbbi Corvin) kirakatában mutogatták. Az első tévéket a Szovjetunióból hozták be. Ha egy  családnak jutott belőle, ott vendégjárás kezdődött. A programkínálat akkor még a Magyar Televízió néhány perces kísérleti adásait jelentette.

Az első szériagyártott, magyar gyártmányú tévékészülék, az Orion AT-501 1956-ban került piacra. Nem túl nagy piacra, tegyük hozzá. Az 5500 forintos vételárat csak kevesen engedhették meg maguknak; akkoriban ez egy mérnök egyéves fizetése volt. Mire azonban a Magyar Televízió 1957-ben elindította a hivatalos műsorszolgáltatást, már több ezer készüléket adtak el, és 1960-ra az előfizetők száma már a nyolcvanezerhez közelített.

Hát, ez volt a magyar televíziózás történetében az a bizonyos kezdetben. Volt műsor, volt készülék – igaz, ezekből csak nyolcvan-százezer jutott tízmillió szempárra.

Egy csatorna, egy közös program

Ilyen feltételek mellett törvényszerű volt, hogy a tévézés közösségi program legyen. Nem is lehetett más. A tévézés évtizedeken át egyetlen csatornát és (háztartásonként) egy készüléket jelentett: ebből tájékozódott, művelődött és szórakozott tízmillió ember. Ma, amikor minden valóságshow-nak saját kibeszélőműsora van, és a tegnapelőtt debütált tévésorozatot a tegnap létrehozott Facebook-csoportokban elemzik, nehéz ezt elképzelni – ahogy azt is, hogy ennek mekkora közösségteremtő ereje volt.

  • Az 1960-as évek zenés tehetségkutatóját, a Táncdalfesztivált az egész ország követhette a tévében. A nézők 1968-tól nemcsak levélben, hanem elektronikusan is szavazhattak a nekik tetsző műsorra. Akkor még nem volt sms-szavazat, de a közönségszavazásnál a műsorszolgáltató az Országos Teherelosztó diszpécserterméből jelentkezett, ahol mérni tudták az országos energiafogyasztást. A jelölt nevének felolvasása után a néző bekacsolhatta otthon az összes elektromos készüléket – kinyitotta a hűtő ajtaját, felkapcsolta az összes lámpát, bedurrantotta a porszívót stb. –, és a fogyasztásmérő kilengő mutatója alapján a tévések megmérhették az egyes produkciók tetszési indexét.

  • Ma már hihetetlennek tűnik, de az 1970-es években egy egész ország bámulta a tévében Czeizel Endre genetikai előadásait. Az Országos Közegészségügyi Intézet munkatársaként Czeizel gyakran nyilatkozott a sajtónak, így az intézet egyfajta szóvivője lett, és – mint a képernyőről jól ismert arcot – felkérték, hogy vezessen egészségügyi témájú műsorokat. A hétfő esténként vetített nyolcrészes sorozatot (Az öröklődés titkai) és annak folytatását (Születésünk titkai) milliók követték minden héten; ez volt a műsor, tehát ezt nézte mindenki. Így válhatott Czeizel Endre korának egyik legismertebb genetikusává – ilyen elérésről még a legismertebb külföldi kollégák sem álmodhattak.
  • Az 1980-'90-es években hétfőnként a diákok és a dolgozók nem arról csevegtek az iskolában és a munkahelyen, hogy ki milyen filmet látott, hanem arról, hogy látták-e a vasárnap esti filmet. A közszolgálati adókon vasárnap esténként ugyanis mindig leadtak egy közönségfilmet, és mivel más adó nem volt (és videómagnó is csak elvétve), mindenki ugyanarról a filmről beszélgetett.
  • A mai harmincas-negyvenes korosztály élénken emlékezhet arra a délutánra, amikor Antall József miniszterelnök 1993. december 12-én meghalt, és a Magyar Televízió megszakította a Kacsamesék sugárzását. A közszolgálati adó Disney-válogatását (két rajzfilm- és egy tévéfilmsorozat-epizódot) gyerekek milliói nézték minden vasárnap délután, így ők értesültek róla elsőként, amikor elhunyt a rendszerváltás utáni első demokratikus kormány vezetője. A rajzfilmet megszakító fekete képernyő és a rövidesen beinduló gyászzene az akkori fiatalok millióinak égett be közösségi emlékként.

Így tévéztünk, amikor még csak egy vagy két csatornából válogathattunk. A rendszerváltás után nagyot fordult a világ. A nyolcvanas-kilencvenes években még csak keveseknek futotta százezrekért kínált képmagnókra, de a rendszerváltás Gorenje-turizmusa után elszaporodtak a videótékák és a VHS lejátszók, így több alternatív műsorforrásból válogathattunk.

VHS, választék, változatosság

Ahogy lett választék, úgy a műsorfogyasztással kapcsolatos közbeszéd is megváltozott. Nem tűnt el, csak a fókusza változott meg; töredezettebbé vált. Az ínyenc filmfogyasztók a videótékásokkal (illetve a filmmagazinok levelezési rovatában) beszélgettek a legújabb csemegékről; a kocsmák törzsközönsége másolt videókazettákat bámulva, amatőr küzdősport-szakértőként elemezte Jean-Claude van Damme köríves fejrúgásait; a nagymamák telefonon szörnyülködtek egymás között, hogy már megint mit művelt a Dallasban az a szemét Jockey. Nem egy műsorszolgáltatótól függött az egész ország: így vagy úgy, de mindenki megtalálta a maga szórakoztató műsorát.

Közös családi tévézés.Fotó: Flickr

Sokan attól tartottak, hogy a csatornakínálat bővülése megfoszthatja a tévézést a közösségteremtő erejétől, de nem így történt. 2005-ben – amikor már több évtizedes távolságban volt a hétfői adásszünet, de még várni kellett a közösségi média térnyerésére – a brit Future Foundation készített egy kutatást: Eszerint az Egyesült Királyságban a tévézésre fordított idő 80 százaléka családi körben zajlott – még azokban a háztartásokban is, ahol már legalább két tévékészülék és számtalan fogható csatorna volt. Sőt, az egyedülállók háztartásaiban is családtagok, barátok és szomszédok társaságában zajlott a tévézés 20 százaléka.

A várakozásokkal ellentétben a többcsatornás környezet nem tüntette el a tévénéző közönséget. Az egycsatornás-egyműsoros modell elsősorban a műsorigazgatóknak és a hirdetőknek kedvezett, de a nézők egyértelműen profitáltak a gazdagabb választékból. Bár az internet elterjedése némileg csökkentette a fiatalabb generációk képernyőidejét, ők sem akartak kimaradni mindenből. Igaz, ők már nem követték élőben a kurrens valóságshow-t, de fél szemel odapillantottak, hogy azért tudják, miről van szó.

Fiatalabbak is elkezdhetik

A brit Ofcom felmérése szerint a mai 5-15 éves korosztály naponta átlagosan 20 perccel több időt tölt a YouTube-bal és a Netflixszel (2 óra 11 perc), mint a tévéműsorral (1 óra 52 perc). Nekik a tévézés inkább családi program, ahol a műsorválasztást a szülők felügyelik, de a YouTube műsorkínálatából maguk válogathatnak.

A fiatalabb generációk, akik nem a monolitikus-egycsatornás, vagy a kábeltévés-videótékás korszakban születtek, hanem később, már nem tekintenek primer műsorforrásként a tévékészülékre: ők az interneten találják meg a műsorválasztási szabadságukat. Gyakran bízzák rá magukat a videómegosztók intelligens ajánlórendszerére, ami az ízlésüknek megfelelő műsorok közül válogat. Nem várnak, amíg nekik való műsor lesz a tévében, hanem megtalálják azt, ami őket érdekli, és nem a súgógéppel dolgozó tévés műsorvezetőket, hanem a jóval közvetlenebb vloggereket tartják hitelesnek.

Régen a gyerekeket a tévézéstől való eltiltással büntették. Az valóban fontos, hogy a szülő felügyelje a gyerek képernyőidejét, és ne hagyja, hogy a tévé vagy a net előtt nőjenek föl, de a tiltás helyett szerencsésebb, ha a szülő nemcsak felügyeli a gyerekek képernyőidejét, hanem velük együtt nézi a tévéműsort. Ennek kimutatható pozitív hatásai is lehetnek. Shelley Pasnik, a Center for Children & Technology szakértője szerint a közös tévézés a gyerekek tanulási folyamataira is kihat:

„A kisgyerekeknek rengeteg tapasztalatra van szükségük, amik az esetlegességre épülnek – arra, hogy a gyerek csinál valamit, amire a szülő reagálni fog. Fontos, hogy a gyerekek tudják, hogy amit tesznek, annak hatása van, és a szülők reagálni fognak rá. [...] A kapcsolati rész az, ami igazán fontos: ez nem a gyerek és a képernyő, hanem a szülő és a gyermek kapcsolatáról szól.”

Matt Rouse, a Child Mind Institute pszichológusa szerint a közös tévézés létrehozhat egy közös nyelvet a szülő és a gyerek között, amit a műsoridőn kívül is használhatnak. A tévénézéssel töltött órák így közös programmá válnak, aminek a mindennapi életben is kimutatható előnyei lehetnek: a közös nyelv segítségével minden, a gyerekek és a szülők közti interakció zökkenőmentesebbé válhat.

Közösség és média

Ma már több ezer műsorforrás közül választhatunk, és a műsorfogyasztás sem csak a tévé képernyőjére korlátozódik. Ennek ellenére a tévézés még ma, száz évvel az első tévékészülékek megalkotása után is közösségi szórakozásnak számít. Az egyes műsorokhoz fűződő interakció nem tűnt el, csak átalakult – pontosabban átkerült az online térbe, azon belül is a közösségi médiába.

Vodafone TV.Fotó: Vodafone

Ezt a jelenséget a marketingesek social TV néven emlegetik – mert muszáj volt ráaggatniuk egy nevet arra, hogy az emberek már nem a munkahelyükön vagy az iskolában beszélgetnek egy-egy tévéműsorról, hanem a Facebookon és a Twitteren. A jelenségre a műsorkészítők is rájátszanak: ha a tévében fut egy tehetségkutató műsor, általában nyereményjátékok, SMS-alapú szavazás és más üzenetküldési lehetőség is társul hozzá. A nézők úgy érezhetik, hogy őket is bevonták az eseménybe. Örülnek, ha viszontlátják az üzenetüket az élő adásban, vagy ha más nézőkkel beszélhetnek az éppen futó műsorokról.

Nemcsak az elérhető műsorok száma nőtt meg, hanem azoké a csatornáké is, ahol ezekről a műsorokról beszélgethetünk. A műsorkínálat bővülésének köszönhetően már nem beszél az egész ország ugyanarról a diszkontáron beszerzett filmről – de ma sem nézünk kevesebb tévéműsort, és nem is beszélgetünk róluk kevesebbet. Csak a beszélgetés terepe és formátuma, valamint a műsorokhoz való viszonyulásunk változott meg. A social TV hasznossága idén tavasszal, a koronavírus-járvány kitörésekor is megmutatkozott: a Nielsen áprilisi felmérése szerint a karantén ideje alatt sokan a közösségi média és a tévé segítségével böjtölték ki az elszigeteltséget.

Gépi műsorajánló

Ma már nemcsak megnézünk egy-egy műsort, hanem egy közösség részévé válhatunk, akikkel megoszthatjuk az élményeinket. Ez idővel a fogyasztók és a tartalomgyártók közötti interakcióra is kihat, amiből mindenki profitálhat: a műsorszolgáltatók jobban kiismerhetik a fogyasztói igényeket, akik ennek eredményeként olyan műsorokat kaphatnak, ami leginkább megfelel az ízlésüknek.

A digitális platformok fejlődése ezt a folyamatot is felgyorsíthatja. Ma már nem azért nehéz olyan programot találni, ami felkelti az érdeklődésünket, mert nincs belőlük elég, hanem mert a meglévők elvesznek a túlkínálatban. Nincs filmszakértő videótékás, aki ismeri az ízlésünket, és nekünk való filmet ajánl, de nincs is rá szükség: ezt a munkát a számítógépek is elvégezhetik.

A nagyobb műsorforrások (a Vodafone TV, a Netflix vagy az Amazon) olyan mesterségesintelligencia-szoftvereket és analitikai eszközöket használnak, amik a tévézési szokásaink alapján leszűkíthetik a kínálatot a bennünket érdeklő műsorokra. A gép egy idő után kiismeri az ízlésünket, és tudni fogja, hogy a családi vígjátékot, a koreai horrort vagy a japán rajzfilmet szeretjük-e, és ehhez igazítja a filmajánlóit is. Így nem kell fölösleges köröket futnunk azzal, hogy kibogarásszuk az információt a zajból. Az ajánlórendszerek nemcsak a finnyás egyéni ízlésünket szolgálhatják ki, hanem az egész családét is: a gépnek az sem esik nehezére, hogy az egész családot érdeklő programot találjon.

Kezdetben vala a tévé – egy csatornán, egy képernyőn, egy műsorral, egy országnak, egy közösségnek. Ma már több milliárd képernyőn nézhető több milliárd mozgókép, de a tévézés közösségteremtő hatását ez sem tudta megbomlasztani. Az internet és a kínálat bővülése megváltoztatta a műsorfogyasztási szokásainkat, a közösség definícióját, és a tévéműsorról folytatott beszélgetések közegét – de még mindig nézzük a tévét, még mindig beszélgetünk a műsorokról, és még mindig találunk kedvünkre való programokat. Legfeljebb nem diófakávás Orion tévén nézzük őket nyolcadmagunkkal, hanem a telefonunkon, akkor, amikor akarjuk.

A Vodafone legújabb dobása, a tudatos tévézést elősegítő Vodafone TV összegyűjti és rendszerezi nekünk azokat a műsorokat, amelyek tényleg érdekelnek bennünket. A személyes ajánlórendszernek köszönhetően az egész családnak tetsző műsorokat nézhetünk, hogy a tévézés újra valódi közösségi program legyen!

A cikk megjelenését a Vodafone támogatta.