Mi történik az agyunkban, amikor olvasunk?

Meglepőnek hangzik, de amikor némán olvasunk, legtöbbünk hangszálainak az izmaiban is lehet mérni egy nagyon alacsony szintű aktivitást. Ez részben azért van, mert az olvasás és a beszédfeldolgozás azonos agyi hálózatokon osztoznak. Az élővilágban egyedül az emberre jellemző nyelvhasználat pontos kialakulásának körülményeiről többféle elmélet verseng egymással, de a kutatók között abban egyetértés van, hogy míg az emberi beszéd evolúciós átalakulásnak köszönhető, az írás-olvasás kulturális találmány. A különböző korszakokban a beszédre fokozatosan épültek rá olyan egyre absztraktabb vizuális szimbólumrendszerek, mint a hieroglifák, a mássalhangzókkal vegyített piktogramok, az ékírás és végül a betűhang, azaz fonémaalapú írás. Eközben, ha a médium változott is, az írásjelek dekódolásakor az agyunkban lezajló folyamatok elég hasonlóak ahhoz, mint 4-5000 éve voltak.

Olvasáskor a vizuális és a hallási feldolgozórendszereink is aktívak

A betűket a szemünk segítségével dolgozzuk fel – nem csoda, hogy az olvasásban a vizuális feldolgozórendszerre komoly szerep hárul. Hat-hétéves korunkra már van forma-, nagyság és irányészlelésünk, de a betűk megtanulása új kognitív kihívást jelent a vizuális ingerek feldolgozására specializálódó agykérgi területeknek. Nagyon finom eltérések detektálására van szükség, és a gyerekeknek arról is le kell szokniuk, hogy a fejükben elforgassák a betűket. „A tárgyállandóság megtanulása azt jelenti, hogy egy tárgyról, ha tükrözve látjuk, akkor is tudjuk, hogy ugyanaz. A betűknél azonban ez nem így működik” – magyarázza Honbolygó Ferenc, az ELTE Pedagógia és Pszichológia Karának docense, a HUN-REN Természettudományi Kutatóközpont Agyi Képalkotó Központjának tudományos főmunkatársa, hogy miért olyan nehéz a gyerekeknek a szavak írott alakjait – az úgynevezett ortográfiát – megtanulni, miután a tárgyállandóságot már megértették.

Általános iskolai emlékeinkből tudjuk, hogy amikor már egyre jobban ment az olvasás, nem feltétlenül kellett a szavakat egyenként kibetűznünk, hanem egyre több szót már ránézésre felismertünk, és szinte azonnal tudtuk a jelentésüket. Az olvasáskutatásban ma az egyik legnépszerűbb kognitív pszicholingvisztikai, úgynevezett kétutas modell, a Coltheart-modell szemlélteti, hogy ilyenkor valójában mi történik. „A szóképes utat akkor használjuk, ha ismert szavakat kell kiolvasnunk. A másik út a graféma-fonéma megfelelési szabályokon keresztül működik, ez a kibetűzés, amikor a betűket összekapcsoljuk a hangokkal. Ezt akkor használjuk, ha ismeretlen szavakat kell kiolvasni. Az olvasástanulás során ezt a kettőt sajátítjuk el, de más ütemben, attól függően, hogy milyen módszerrel történik a tanítás” – mondja Honbolygó.

A jelentéshozzáadás, a megértés olyan, mintha szinkron történne, ám ahogy az alábbi Coltheart-féle ábrából látszik, ez igazából külön lépcsőfok. Ilyenkor az emlékezeti tárban össze kell kapcsolnunk a betűhang-megfeleltetéssel vagy szókép alapján azonosított szavakat a szemantikai rendszerben tárolt adatokkal, ami felnőtteknél egy néhány ezredmásodpercen belüli integrációs folyamatot jelent.

„Ahhoz, hogy egy gyerek megtanuljon olvasni, a vizuális műveletek viszonylagos fejlettsége mellett rendelkeznie kell egy alapszintű fonológiai tudatossággal is – magyarázza Honbolygó. Ha egy óvodástól megkérdezik, hogy az alma szóból mi lesz, ha az első betűt levágjuk, nagy eséllyel nem fog tudni válaszolni, mert még nincs ilyen fonológiai tudatossága, tehát metanyelvi szintű ismerete.

Az agyi plaszticitás mint újrahasznosítás

„Elég valószínű, hogy az iskolába kerüléskor agyunk szerkezete és működése ma is hasonló az ímokiskolába kerülő egyiptomi ifjúéhoz” – írja Pléh Csaba pszichológus, nyelvész, a BME Kognitív Tudományi Tanszékének alapító egyetemi tanára Az olvasási és megismerési architektúra című 2002-es, Iskolakultúra folyóiratban megjelent cikkében. A hardware tehát nem változott jelentősen, de vajon mégis milyen kisebb átalakulások zajlanak az agyunkban, amikor az olvasás tudományát elsajátítjuk?