Ha egy üveg borról van szó, az ember automatikusan a hét és fél decis üvegre gondol, ami nem is csoda, hiszen a világon eladott borok nagy részét ebben a kiszerelésben értékesítik. A formátum népszerűségét jól mutatja, hogy a második legkelendőbb kiszerelés, a magnum palack űrtartalma a duplája a hagyományosénak, az egyes éttermekben kapható kis üveg pedig egy fél rendesnek felel meg.

Az „egy üveg” mérete annyira beleégett a borfogyasztók lelkébe, hogy amikor a covid alatt megnövekedett az alkoholfogyasztás, de az emberek nem találkozhattak egymással, a zseniális angol találmányt, a lapos PET palackba csomagolt bort is úgy tervezték, hogy miközben befér egy levélbedobó nyíláson, pontosan 7,5 deci bort tartalmaz. De miért épp ennyit?

A fúvástól Dom Pérignonig

A karanténcsomagolásra még lehet magyarázat a hagyománytisztelet, de ehhez persze előbb a hagyománynak kellett megszületnie. A 7,5 decis üveg egyik eredettörténete szerint ez volt a megfelelő méret ahhoz, hogy az üvegfúvók a legkényelmesebben tudjanak dolgozni, és még ha nem is stimmelt milliméterre az űrtartalom, így nagyjából 7 és 8 deci közötti üvegek születtek.

Egy másik elmélet szerint a könnyebb szállítás miatt fontos volt, hogy a bor és az üveg tömege együttesen ne haladja meg az egy kilót, ez pedig 200 és 300 gramm közötti üvegekkel volt elérhető, így a bornak körülbelül 750 milliliter hely maradt.

De létezik egy harmadik teória is, miszerint a pezsgő egyik atyja, a szerzetes Dom Pérignon tehető felelőssé ezért is: ő a 7 decis adagokban hitt, mégpedig azért, mert egy felnőtt férfi ennyi bort iszik meg vacsorához. Lehet, hogy a bencés szerzetes hét deciben határozott meg egy adag bort, de magáról az üveg méretéről nem rendelkezett: erre először a halála után húsz évvel, 1735-ben került sor, amikor XV. Lajos francia király 0,93 literben határozta meg a „párizsi pintes üveget”, aminek az előírások szerint minimum 25 unciát (765 grammot) kellett nyomnia.

Ezekben az üvegekben a bor mellett sört és cidert is árultak, de az űrtartalmuk továbbra sem volt egységes, azt ugyanis a kézzel készített palackok esetében sosem lehetett teljesen pontosan eltalálni. A különböző hagyományoknak megfelelően Európában sokáig eltérő palackméreteket használtak, jellemzően 0,65 és 0,85 liter között, míg végül arany középútként a máig elfogadott 0,75-ös palackméretet határozták meg sztendedként, 1989 óta pedig az Európai Unióban is ez számít bevettnek.

Az angol-francia kapcsolat

Mindezért elsősorban a franciákat és az angolokat lehet felelősségre vonni, de a legelterjedtebb kiszerelés könnyen lehetett volna más méretű is, ha másként alakul az angol ipari forradalom, az üveggyártás, illetve a britek nem éppenséggel a bordeaux-i bort kedvelik meg a legjobban. De ezt kedvelték meg, tehát ennek is kezdtek el palackokat gyártani, amihez viszont elengedhetetlen volt az is, hogy épp Angliában lendüljön fel annyira az üveggyártás, hogy viszonylag olcsón, nagy mennyiségben elő is tudják állítani a borospalackokat, amiket jellemzően parafadugóval zártak le – ezt a korai üvegeknél zsinórral rögzítették a palackhoz, a későbbiekben pedig már a szájába préselték, így az ital tartósabb maradt, cserébe viszont nehezebb is volt kinyitni.

Az italok palackozásának, illetve annak, hogy ilyen formában árulják őket, Sir Kenelm Digby angol diplomata volt az ősforrása, ő ugyanis már 1632-ben feltalálta az üveges bort, ami a tizenhetedik században egyre inkább kiszorította a korábbi kancsókat, amelyekben az ital az asztalra került.

Digby idejében a bort nem üvegben importálták, hanem hordókban, és már Angliában palackozták, és ez Rees Price skót palacktörténész 1910-es előadása szerint még jó sokáig így is maradt – mindenesetre ehhez nem ártott, ha a palackok többé-kevésbé azonos méretűek. Bár Price kifejezetten az angol és skót palackok jelzéseivel foglalkozott, az űrtartalmukkal már kevésbé, az jól látszik, hogy már a hasas palackok idején is megvolt a törekvés az uniformizálására, de ez a gyártás kézi jellegéből és abból fakadóan, hogy a palackokat készítő üvegfújók nem éppen a szakmájuk mestereiként dolgoztak a nagyjából eldobható tárgyakon, nem mindig jött össze.

Az angol üveg

Az olcsó és képzetlen munkaerőnek köszönhetően viszont legalább nem is került sokba egy palack, amit a korabeli kereskedők vissza is vettek: újra megtöltötték borral (sörrel, almaborral), és a betétdíjat levonták az árból. Egyes történészek szerint a korai angol palackok zöldes színe is annak köszönhető, hogy igyekeztek a legolcsóbb anyagokkal dolgozni, így a készítésükhöz használt homokban található vas miatt színeződtek el, mások szerint viszont szándékos lépésről volt szó, amivel a palackban tárolt bor romlását igyekeztek megelőzni. Az „angol üveg” kifejezés a korban nemcsak az Angliában készült palackokat jelölte, hanem bármit, amit az itt feltalált technikával készítettek: a széntüzelésű kemencékben készült üveg sötétzöld, majdnem fekete színű volt, és tartósabbnak is bizonyult, mint az Európában gyártott palackoké.

A palackokat viszont nemcsak elkészíteni, hanem tárolni is macerás volt: ezen segített a hengeres palackok feltalálása, ami szintén az angoloknak köszönhető, akik így hosszabb utakra is megfelelő mennyiségű bort tudtak magukkal szállítani, a vásárlóknak pedig nem kellett egy terjedelmes pince ahhoz, hogy mindig legyen otthon némi portói, rajnai vagy bordeaux-i bor. Charles Ludington angol történész szerint ez persze a hamisításnak is utat nyitott: bár egy egész hordó bor is származhatott gyanús forrásból, de egy üvegbe aztán tényleg mindenki azt tölt, amit akar, vagy amit nem szégyell. A portói példájánál maradva: akármilyen üvege is volt, Pierre-Jean Grosley francia utazó szerint 1765-ben az angol kocsmákban kapható portói nem is bor, hanem valamilyen sörből, bogyókból, ólomoxidból és répaléből kotyvasztott valami volt.

A bordeaux-i hordó

A tárolási mizéria ugyan használt a borospalack elterjedésének, de ez még nem magyarázza, hogy miért lett pont akkora, amekkora. A titok a hordóméretekben rejlik, amelyek régiónként különbözőek voltak, de az angol kereskedők a legtöbb bort Bordeaux-ból importálták, ahol történetesen 225 literes hordókat használtak, így egy hordó 50 birodalmi gallonnak (4,54609 liter) felelt meg, amiből éppen 300 palack 0,75 literes bor jött ki. Erre a számításra hivatkozik Jean Marc Bahans és Jean-Robert Pitte is a La bouteille de vin – Historie d’une revolution című könyvben, legalábbis a Redditen található idézet szerint.

Ez megmagyarázná azt is, hogy miért hatos kartonokban árulják a bort: így épp kitelik belőle egy gallon, a méret, ami (véletlenül vagy sem) majdnem megfelelt a korábban használt borosüvegekének, így kiválóan megfelelt a francia és angol mértékegységek átváltására is. Annyira megfelelt, hogy egy 1866-os francia törvényben, amely szintén az áruba bocsátható kiszerelések méretét határozta meg, a bordeaux-i bornál éppenséggel a 75 centilitert adták meg minimális kiszerelésként, eltérően a champagne-i vagy a maconne-i boroktól, ahol 80 centiliterrel számoltak egy palackot.

A kvart

Az elmélet szép, és Olive R. Jones palacktörténész is ezt tartja a legvalószínűbbnek (a Cylindrical English Wine and Beer Bottles – 1735-1855 című kimerítő tanulmányából mindent meg lehet tudni, amit az angol palackokról egyáltalán érdemes). Az űrtartalomról szóló részben azt írja, hogy a 18. században és a 19. század első felében az angol palackgyártók többek között félpintes, pintes, kvartos, gallonos kiszereléseket gyártottak, de hiába volt ez az üveg neve, nem biztos, hogy annyi is fért bele, mint ahogyan árulták.

A hét és fél deci miatt itt a kvartos üveg a legérdekesebb: egy nem hitelesített kvartosüveg (angolul reputed quart; a reputed pint többé-kevésbé egy pintet jelent) szinte pontosan 0,75 liter folyadékot volt képes befogadni (a birodalmi gallon egyhatodát, egyészen pontosan 0,7576816 litert). Jones szerint addigra, mire megjelentek az uniformizált üvegek, ez a kvart számított bevettnek, vagyis a mai űrtartalmat egyszerre köszönhetjük a bordeaux-i hordók méretének és annak, hogy az angol kereskedők nem akartak túl sokat bajlódni az átváltással. Jó hír, hogy hiába nem volt teljes az egyetértés az üvegek méretében, a franciák nem véletlenül szabták meg a minimális űrtartalmat: Jones az Ashmolean Múzeum 1660 és 1817 közötti palackjai között csak olyanokat talált, amelyek a seprőt is beleszámítva alkalmasak arra, hogy beléjük férjen egy teljes üveg bor. Ez egy kisebb csoda, ha azt nézzük, hogy később mire jutott, de lehet, hogy a túl kicsi üvegeket a gazdáik inkább a falhoz vágták, így már nem lehetett vizsgálni őket.

Az angyalok jussa

A mértékegység nem csak az angoloknak, hanem egész Európának ismerős lehetett: a Jones által idézett források szerint a kontinensen is használták a hét és fél decis üvegeket, amelyeknek elméletileg cseppre pontosan 757,7 millilitert kellett volna tartalmazniuk. Ez persze ritkán jött össze: az egymás után készült üvegek között egy korabeli szemlélő 10, 30, sőt, 60 milliliteres eltéréseket is talált, bár az jobban aggasztotta, hogy mi kerül az üvegbe, mint az, hogy mennyi.

Ez viszont a kereskedőket már jobban érdekelte: Jones szerint az angol exportra szánt palackok szűkebbre szabott űrtartalmával sikerült megspórolni egy kis bort, miközben az üveg ára, főleg az automatizált palackgyártás után, csökkent. Arról, hogy pontosan ki és mit trükközött, természetesen nem maradtak fenn írásos feljegyzések, de sajnos arról sem, hogy pontosan hogyan alakulhatott ki a bevett méret, ami az Egyesült Államok Egészségügyi és Szociális Minisztériuma szerint öt pohár bornak felel meg. Az, hogy az iránymutatás egy 7 és fél decis üvegre vonatkozik, nem véletlen: 1979-ben az Egyesült Államok is ezt fogadta el sztenderd kiszerelésként, hiszen az európai és az angol vagy amerikai átváltásban még mindig ez áll a legközelebb egymáshoz – arról nem is beszélve, hogy egy hét és fél decis üvegnek milyen hagyományai vannak. Arról meg pláne, hogy a jó Dom Pérignon szerint ennyi kell is egy vacsorához, a maradék fél deci pedig, ahogy a whiskey esetében a lepárlásnál elvesztett mennyiség, bizonyára az angyalok jussának számít.