Számos cikket írtunk az elmúlt években arról, hogy milyen téren kellene Magyarországnak változtatni ahhoz, hogy felzárkózhasson Nyugat-Európához. A felzárkózási nehézségekkel foglalkozó elemzések általában oda futnak ki, hogy nagyobb termelékenységre lenne szükség, amit az oktatási rendszer, az egészségügyi rendszer és a közszolgáltatások javításával és az elérhetőségük növelésével, illetve ezeken keresztül a társadalmi mobilitás fokozásával lehetne elérni.

Boda György, a Corvinus Egyetem emeritus docense most ezen túlmenően is állít valamit a Közgazdasági Szemlében megjelent tanulmányában. A közgazdász szerint a hatékonyság és a munkajövedelem kéz a kézben járnak. Ez azonban nemcsak azt jelenti, hogy a termelékenység növekedésével nőhetnek a bérek, hanem azt is, hogy ha a jelenben előállított értékekből több jutna bérekre, ezáltal a termelékenység is nőhetne. Boda arra is rámutat, hogy Magyarországon még az eleve alacsonyabb mennyiségű megtermelt értékekből is jóval kevesebb jut munkabérekre és sokkal több érték vándorol a befektetőkhöz, mint Nyugat-Európában. Márpedig, ha fel akarunk zárkózni, ezeknek az arányoknak is változniuk kell.

Mekkora tőke, mennyi munka?

„Amikor a tőke hozama jelentős mértékben meghaladja a gazdasági növekedés ütemét […], akkor a múltban felhalmozott vagyon automatikusan gyorsabban fog növekedni, mint ahogy a kibocsátás és a jövedelmek növekednek. Ahhoz, hogy a tőkéjük a gazdaság egészénél gyorsabban növekedjen, az örökösöknek csak annyit kell tenniük, hogy a tőkejövedelmeik egy biztos részét megtakarítják”

– idézi Boda a francia közgazdászt, Thomas Pikettyt. Ami a gazdaságban megtermelt javak elosztási arányát illeti, az érték egy része a tőkével rendelkezőkhöz vándorol profitként, hozamként, nyereségként, egy másik részéből pedig munkabér lesz. (Nyilván létezik állami elvonás is, de azt most az egyszerűség kedvéért vegyük ki a képből, mert az állam azt vagy a munkásokhoz és családtagjaikhoz juttatja vissza támogatásként, illetve szolgáltatásként, vagy valamilyen ösztönző tényezőként a tőkéhez irányítja.) Mint Boda írja, az elmúlt 300 évben a tőke és a munka részesedésének aránya nem igazán változott, bár voltak hullámvölgyek.

A közgazdász szerint érdemes a kapitalista országokat csoportokra bontani, mert máshogyan működnek a tekintetben, hogy ki mennyit visz haza a megtermelt javakból. Ebben a felosztásban vannak

• az állam szerepére kevésbé építő liberális piacgazdaságok, például az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság (az ábrán: LME);

• az állam szerepére jobban építő korporatív piacgazdaságok, például Németország és Ausztria (CME);

• az ezektől függő piacgazdaságok, például a visegrádi országok, így Magyarország;

• az állam által átitatott piacgazdaságok, így Kína, India és Brazília;

• és az olyan hierarchikus piacgazdaságok, mint a dél-amerikai országok (HME).

Boda a 2021-es adatokat használva ezeket az országcsoportokat elhelyezte egy koordinátarendszerben, aminek vízszintes tengelye azt mutatja, hogy hol mennyi az egy főre jutó GDP, a függőleges tengelye pedig azt, hogy a megtermelt értékből hol mekkora rész jut a munkabérekre.

Az ábrán látható, hogy a fejlett liberális és korporatív piacgazdaságokban a munka részaránya 55 százalék felett volt a megtermelt értékekből, míg a V4 országokban ez az érték csak 45 százalék körüli, a dél-amerikai országokban pedig 40 százalék alatt marad.

Persze ebből még lehetne arra a következtetésre is jutni, hogy majd a GDP növekedésével, tehát a gazdasági fejlődéssel javulnak az arányok, de Boda a mellett érvel, hogy nem ilyen egyértelmű az ok-okozati összefüggés.

A közgazdász készített egy számítást, amiben azt vizsgálta, hogy milyen képet kapunk, ha a termelékenységhez viszonyítjuk a munkabéreket.

Az ábrán nem meglepő módon az látszik, hogy az egy főre eső legmagasabb megtermelt érték a liberális piacgazdaságokban, tehát lényegében az USA-ban tapasztalható. Kicsit lemaradnak ehhez képest az úgynevezett korporatív piacgazdaságok, és jelentősen lemaradnak a V4-ek és a dél-amerikai országok. Ami azonban meglepő, az az oszlopokat összekötő vonal. Ez azt mutatja, hogy a termelékenységgel arányosított megtermelt értékből mekkora rész jut a munkabérre. Az látszik, hogy ez a legfejlettebb liberális piacgazdaságokban is kicsit kevesebb, mint a korporatív piacgazdaságokban, és mindkettőhöz képest nagyon kevés a V4 és a dél-amerikai országokban. Ha igaz lenne az állítás, ami szerint a fejlődéssel, a termelékenység növekedésével együtt nő a bérhányad, a vonal egyenes lenne.

Boda ezzel igazolja, hogy más tényezőket is figyelembe kell venni. Elméleti háttérként itt is Pikettyt idézi, aki szerint

„a vagyon elosztásának története mindig is mélyen átitatott politikával, azaz nem korlátozható tisztán gazdasági mechanizmusok működésére. […] Az egyenlőtlenségek történetét a gazdasági, politikai, társadalmi aktorok vélekedése alakítja ki arról, hogy mi igazságos, és mi nem. Fontosak az ezen aktorok között kialakuló erőviszonyok és az így megszülető kollektív döntések.”

Igen, a piaci keretekhez képest tudnak a munkások küzdeni politikai úton azért, hogy a megtermelt érték nagyobb része kerüljön hozzájuk. Egyébként a kutató azt is kimutatja, hogy az 1970-es években a fejlett liberális és korporatív piacgazdaságokban a munka részaránya még inkább a 60-65 százalékos tartományban volt, és onnan indult csökkenésnek.

Magyarországon romlik a munkások helyzete

A V4 csoporton belül számunkra külön érdekes Magyarország. Boda másokhoz hasonlóan azt mondja, hogy a régióban egy sajátos termelési-ellátási láncrendszer alakult ki, ami arra épül, hogy a visegrádi országok a fejlett piacgazdaságok magas értékű importját relatíve alacsony hozzáadottérték-tartalmú összeszerelő munkával dolgozzák fel. Ezért a V4 országok importfelhasználási hányada nagyon magas szintre nőtt, a jövedelmezőségük pedig alacsony szintre csökkent. Azaz behozzuk a tudást és az anyagot is, és itt csak az olcsónak számító munkaerőt tesszük bele az ellátási láncba. Ez pedig attól függetlenül rontotta a munkások helyzetét, hogy miként változott a tőke és a munka elosztási aránya.

Ha történetileg vizsgáljuk a magyar adatokat, azt látjuk, hogy az 1960-as években még 70 százalék körül volt a munka részaránya a megtermelt javakból, mára ez 40 százalék alá csökkent, ami a rendszerváltás miatt egyébként logikus folyamatnak tűnik.

A csökkenés azonban 2010 után is folytatódott, miközben az egy főre eső megtermelt javakban, a GDP-ben jelentős növekedés volt tapasztalható. Boda szerint ez igazolja, hogy hiába a növekedés, és ezzel párhuzamosan hiába nőnek még a munkabérek is, a tőkejövedelmek aránya egyre nagyobb Magyarországon a munkajövedelmek kárára. A közgazdász persze nem azt állítja, hogy a bérek alakulása független lenne a termelékenység alakulásától, hanem azt, hogy a termelékenységen kívül mástól is függ.

Szerinte a lényeg, hogy a termelési tényezőket együttesen kell figyelembe venni: a termelékenységhez szorosan hozzákapcsolódik a humán tőke és így a tudástőke fejlesztése is.

Ahhoz, „hogy a munkaerő a magasabb tudástőke-hordozó képességét megszerezze, vagy azt a képességet, amivel rendelkezik, megnövelhesse, előbb meg kell emelni a munkabéreket, ami szükséges a munkaerő magasabb szintű kiképzéséhez, továbbképzéséhez, illetve elvándorlásának megakadályozásához. Ez a logika épp a termelékenység emelése érdekében feltételezi, hogy előbb béreket kell emelni ahhoz, hogy a termelékenység nőjön.”

– írja a közgazdász.

Ez ráadásul nemzetgazdasági és vállalati szinten is befektetés: a tudástőkébe és tágabb értelemben a munkaerő minőségébe (oktatásba, egészségügybe, közösségi közlekedésbe, kultúrába, stb.) fektetett pénz kockázatvállalás, ami hosszú távon az állam és egy-egy vállalat számára is megtérülhet. Tehát ha a tőkejövedelmek rovására javulna a munkajövedelmek részaránya, az tulajdonképpen olyan befektetés lenne, ami a későbbiekben növeli a termelékenységet, és így végső soron azt a tortát, amit közösen készítünk.

„2000 és 2015 között a magyarországi kormányzatok azzal próbálták növelni a tőke részarányát a hozzáadott értéken belül, hogy a munka közterheit csökkentették. Formálisan tehát a tőke részaránya nőtt. Közben az ellátórendszerek fejlesztése és fenntartása megnehezült, és azt egyre több tőkét terhelő különadóval kellett biztosítani”

- írja Boda, aki arra a következtetésre jut, hogy a termelékenység mellett a tőke és a munka részarányra is érdemes figyelni, mert az visszahat a termelékenységre. Szerinte ez a részarány valójában a nemzeti stratégiától függ, és azon belül is attól, hogy az állam és a vállalatok miként fejlesztik a termelési tényezőket, az emberek tudását.