Ha adakozásról van szó, még mindig olyanok vagyunk, mint vadászó-gyűjtögető elődeink

„A kedvencem a családi tábor, amikor nemcsak a gyerekek, hanem a szülők is ott vannak velünk és részt vesznek a programokban, a játékokban. Ilyenkor láthatjuk, hogy lesz egy vezérigazgatóból jelmezes tigris úgy, hogy még élvezi is” – meséli Mokos Judit elméleti evolúcióbiológus, a Datapao munkatársa és a Bátor Tábor egyik játszócimborája arról, hogy mit élvez a legjobban az élményprogramokban. Mokos azonban nemcsak játszik a gyerekekkel és a szülőkkel, hanem már a mesterszakos diplomamunkájában, később pedig a doktori disszertációjában is azt vizsgálta, hogy miért segítenek az emberek idegeneknek.

„A kulcsszó az, hogy idegeneknek – ilyen faj ugyanis nincs még egy az ember mellett” – mondja Scheuring István, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont munkatársa, a Kooperáció és Evolúciós Ökológia Kutatócsoport vezetője. Mokos és Scheuring pedig nemcsak a Bátor Táborban önkénteskedik együtt, hanem közös kutatásaikból is jelentek már meg publikációk. Ezekben rendre azt vizsgálják, hogy miért vállalják az emberek, hogy az idejüket, az energiájukat vagy a pénzüket áldozzák idegen emberekre, mi jó származik nekik az adakozásból vagy a jótékonykodásból.

Ősi igényeket elégít ki az önkéntesség

Korábbi kutatások már megállapították, hogy az önkéntes segítség vállalása mögött általában belső késztetés áll, és nem tudatos motiváció. Nem aktívan születik meg az emberek fejében, hogy adakozni akarnak, általában a tenni akarás vágya áll mögötte. Annyi viszont bizonyos, hogy az önkénteskedés különleges dolog, és már önmagában igazán emberi, más fajoknál csak az ismert fajtársak támogatása figyelhető meg – korábban pedig az emberek is csak a velük egy csoportban élőknek segítettek.

Pólya Bella és Martos Tamás 2012-es cikkét idézi Scheuring, amely az önkéntesség és az élettel való elégedettség kapcsolatát vizsgálja. Ez a kutatás megállapította, hogy az emberek elégedettségéhez az önkéntesség jobban hozzájárul, mint a mindennapokban végzett munka. Az evolúcióbiológus, aki saját bevallása szerint mindenben a diszciplínát keresi, az önvezérelt cél és a pszichológiai alapszükségletek funkcióját hangsúlyozza. Az előbbi egyértelműen megtalálható az önkéntességben, „a pszichológiai alapszükségletek pedig az autonómia, a kompetencia és a valahova tartozás érzése, és ezek gyakorlatilag változatlanok az elmúlt 300 ezer évben”, mondja Scheuring. Közben viszont a társadalmak átalakultak, és jelentősen eltávolodtunk attól a berendezkedéstől, amelyben az emberi közösségek akkor éltek, amikor ezek a szükségletek kialakultak, alkalmazkodva a vadászó-gyűjtögetők életmódjához.

A ma munkája már egészen máshogy viszonyul ezekhez, és nem is feltétlenül elégítik ki a mindennapos tevékenységek ezeket a szükségleteinket. Az önkéntesség viszont egy önként vállalt feladat, amiben kompetensnek érezhetjük magunkat, és ahogy a szakemberek megfogalmazták a Bátor Táborban töltött önkéntes tevékenységeikkel kapcsolatban, mindezt egy jól szervezett közösségben tehetik meg.

Ezek rámutatnak arra, hogy amikor egy ember önkéntességre adja a fejét, az emberi lét gyökereihez nyúlik vissza. És mivel kielégülnek ezek a szükségletek, a felmérések azt mutatják, hogy az önkénteskedő emberek az egész életükkel is elégedettebbek.

Scheuring szerint az agyunk, amely a felsorolt pszichológiai alapszükségletek kielégítésére vágyik, több százezer éve fejlődik. Csakhogy azt, hogy kb. 5-6 ezer éve elszakadtunk a vadászó-gyűjtögető életmódtól, az agyunk nem tudta tökéletesen lekövetni, így továbbra is azt keresi bizonyos helyzetekben, amit az őseink kerestek volna. „Ezekben a korai társadalmakban még mindenki egyenlő volt, nem volt jellemző a hierarchia, és a csoportban mindenki önálló lehetett. Döntést hozhattak arról, hogy aznap mit fognak tenni, és számíthattak egymásra” – mondja a kutató.

Ez ma már csak apró közösségekben valósul meg, a hierarchia a mezőgazdaság megjelenésével kezdett épülni, vagyoni különbségek alakultak ki, és szükség lett vezetőkre is. De a táborokban igyekeznek minél inkább visszanyúlni a gyökerekhez: nem hierarchikus rendszerben gondolkodnak, egyenlőségre törekednek és kompetenciaalapú feladatmegosztásra, annak ellenére, hogy természetesen vannak középvezetők és vezetők, akik koordinálnak és segítik az egész tábor olajozott működését.

Taktikáznak-e az önkéntesek?

A Bátor Tábor önkéntes közösségét speciális szemmel vizsgálta a két kutató. „Arra voltunk kíváncsiak, hogy miért segítik egymást az emberek, mi lehet emögött a motiváció, és mi ennek az evolúciós alapja” – mondja Mokos. Tehát evolúciós szempontból az a kérdés, hogy miért éri meg időt, energiát vagy pénzt áldozni egy idegenre. Ettől ugyanis – gondolhatjuk első ránézésre – nem remélhetjük a saját génállományunk továbbörökítését, vagy közvetlenül a családunk boldogulását.

Kis, zárt közösségekben a segítségnyújtás általában kölcsönös, ezt hívják reciprocitásnak, ahol a segítségért cserébe a segítségnyújtó fél is várhat támogatást. Mégis, az embereknél ,kultúrától függetlenül megfigyelhető, ahogy idegeneknek segítenek, illetve önkéntes munkát vállalnak, amiért látszólag nem kapnak semmit”.

Ennek kulcsa valószínűleg ismét az ősi életmódunkban keresendő. Kis, zárt közösségben a segítőket nagyra értékelik, szívesen választják leendő partnernek - mind együttműködéshez, mind utódnemzéshez. A segítségnyújtás tehát segíthet a jó baráti kapcsolatok fenntartásában, megbecsülést jelent, és ráadásul szexi is, így ha ez a viselkedés öröklődik, akkor terjedni is fog. A terjedését nagyszerűen elősegíti, ha a segítőt belső vágy hajtja arra, hogy segítsen – ahogy a szomjúság is arra késztet, hogy igyunk. Közben a társadalom megváltozott, és már nagy, laza közösségekben élünk, de az az önmagunkról kialakított képet pozitívan befolyásolja, ha elmondhatjuk magunkról, hogy önkénteskedünk, azaz segítünk másokat. Nyilván, ha ezt közvetlen környezetünk is tudja rólunk, az ugyanúgy növeli a jóhírünket, mint őseinknél, ami a modern társadalmakban is előnyös. Az önkénteskedés tehát, mondhatni, menővé tesz.

Tulajdonképpen senki nem akar kilógni

Mokos és Scheuring kutatásai azonban tovább mennek a motiváció kérdésénél, és egy egészen speciális területen végeztek adatelemzést. Az Élménykülönítmény (ez a Bátor Tábor adománygyűjtő közössége) önkéntes futóinak kommunikációját, az adományozási hajlandóságot és az adományozók viselkedését vizsgálták. „A futók röviden bemutatkoznak, futásuk célját és fényképüket közzéteszik az oldalon. Futásukkal vállalnak egy kihívást, és ezzel együtt felhívják ismerőseik, rokonaik figyelmét, hogy rajta keresztül támogassák az alapítványt. Ezért a legtöbb támogató ismeri az adott futót” – magyarázza Mokos.

A honlap úgy van kialakítva, hogy az adományozók dönthetnek arról, hogy az adományuk összege és a nevük fel legyen-e tüntetve az oldalon. Vagyis négy lehetséges eset van: vagy névvel és összeggel, vagy névvel, de összeg nélkül, vagy összeggel és név nélkül, vagy teljesen anonim formában mutatkoznak meg. Mokos és Scheuring összefüggést mutatott ki az adományozott összeg és a név vállalása között. „Azok, akik átlagos összeggel, tehát körülbelül két mozijegy árával támogattak egy futót, általában az összeget és a nevüket is vállalták. Azok, akik kevesebbet utaltak, általában csak a nevüket jelenítették meg, míg az átlagon felül adakozók viszonylag gyakran a nevük titkosítását kérték” – foglalja össze Mokos a kutatás megállapításait.

Scheuring ezt kiegészíti azzal, hogy az emberek jobbára az átlagos adomány körüli összeggel járulnak hozzá egy-egy gyűjtéshez. Ez a viselkedés pedig a legtöbb hasonló helyzetben megfigyelhető: alapvetően az emberek szeretnek nem kilógni a sorból. Korábbi kutatások már rámutattak arra, hogy az adományozók meg is nézik, hogy mások korábban mennyit adományoztak, és csak utána hoznak döntést.

Érdekes kérdés, mutatnak rá a kutatók, hogy amennyiben az önkéntesség, az adományozás és általában az altruista viselkedés pozitív megítélésű a közösségben, akkor azok, akik nagy összeggel járulnak hozzá egy-egy gyűjtéshez, miért hajlamosak a nevük elrejtésére. Erre a leginkább kézenfekvő magyarázat Scheuring szerint, hogy nem akarnak kérkedni, ezt ugyanis az ősi társadalmak szigorúan elutasították, így viselkedésünk ehhez is alkalmazkodott – a kérkedés elutasítása továbbra is nagyon alapvető emberi viselkedés.

Ebből a szempontból tehát a mai ember meglehetősen hasonlít a több százezer évvel ezelőtti őseihez: ugyanúgy autonómiát, a kompetencia érzését és egy stabil közösséghez tartozás élményét keresi, miközben követi is a közösség normarendszerét – ezt pedig sokan az önkéntességben találják meg igazán.