Halott mestereim

Camilo Erlichmannak

Hogy immár tagadhatatlanul középkorú történész lettem, arra az ébresztett rá tragikus hirtelenséggel, hogy néhány éven belül három mesterem is eltávozott.

Épp az a három történész, akik gondolkozásomra és történelemértelmezésemre doktorim 2011-es megvédése óta a legnagyobb hatással voltak: a lengyel Włodzimierz Borodziej (1956–2021), a német Lutz Niethammer (1939–2025) és a holland Mathieu Segers (1976–2023). Róluk szeretnék most szubjektív portrét festeni, bemutatni inspiratív személyiségüket, és talán Európa közelmúltjáról is sikerül néhány meglátással szolgálnom.

Włodzimierz Borodziej

Włodzimierz Borodziej elsősorban diplomáciával, háborúkkal és társadalomtörténeti kérdésekkel foglalkozó történészprofesszor volt, aki jénai intézetem, a Kertész Imre Kolleg aligazgatójaként 2010 és 2015 között közvetlen felettesemnek számított. Nagyrészt Ausztriában és Németországban nevelkedett lengyel családban; németül a legszebb – bécsi – akcentussal beszélt. Eközben nyilvánvaló módon volt varsói. Sőt, varsói lengyel és zsidó volt, bár utóbbit titkolta (és én erről, bevallom, csak halálát követően értesültem). Utóbbi már csak azért is figyelemreméltó tény, mert Borodziej Németországban éppenséggel sztártörténésznek számított: éveken át alighanem ő volt a legelismertebb lengyel történész, épp mikor Lengyelország Németország egyik kulcspartnerévé avanzsált.

Metszően okos, módfelett zárkózott, komoly diplomáciai képességekkel rendelkező, ugyanakkor gyakran éles ítéleteket hozó személyiségként ismertem meg őt. Két-három, gyakran egyszerűnek hangzó, de roppant találó megjegyzéssel rendszeresen képes volt komoly tudósokat könyvkézirataik és nagytanulmányaik érdemi újragondolására késztetni. Számtalanszor meglepett azzal, hogy a kávészünetben vagy az irodai folyosón kurta mondatokat közölt velem. Többször előfordult, hogy csak évekkel később ébredtem rá, hogy mennyire élesen látott – és mennyire kevéssé láttam én át azt, amit ő jóval távolabbról is mélyebben. Talán épp e távolságtartás általi rálátás volt a legfőbb erénye éleslátó gondolkodásának.

Mindenesetre ő volt leghatékonyabb tanárom, bár sajnos sosem voltam jó diákja, és sosem voltunk igazán jóban sem. Nem is ezért dicsérem, hanem mert nagy formátumú ember és gondolkodó volt, amit még esküdt ellenfelei és irigyei (ilyenek ugyanis szemlátomást szintén akadtak) is kénytelenek voltak elismerni.

Írt többek között egy bátor (ma azt mondanánk: mítoszromboló) könyvet az 1944-es varsói felkelésről, egy nagyon alapos áttekintést Lengyelország huszadik századáról németül, Maciej Górnyval közösen pedig megírta az első világháború óriási jelentőségű, sok szempontból mégis elhanyagolt kelet-európai össztörténetét. Utóbbi során élénken foglalkoztatták többek között a civil lakosság ellátásának alapkérdései. Jól emlékszem, hogy az egyik konferencián szokatlan módon szinte ráförmedt egyik kritikusára, aki azt firtatta, hogy e kérdések miért is oly fontosak: „miért is oly fontos az, hogy az emberek ne haljanak éhen?” – kérdezett vissza maró iróniával.

Nemzetközi presztízsét kiválóan érzékelteti, hogy a brüsszeli Európai Történelem Háza – az Európai Parlament kiemelt történelmi múzeuma – akadémiai bizottságának épp ő volt az első elnöke. Európa-párti lengyel patrióta, a nacionalizmus heves ellenfele volt, aki az erőszak elszabadulásától és különösen Oroszországtól nagyon félt (a kortárs Magyarországot emiatt, továbbá a második világháború emlékezetéhez való ambivalens viszonya miatt bizony megvetette). A brüsszeli bürokrácia útvesztőiről privát beszélgetéseink során eközben rendszerint letargikus hangnemben szólt.

Előszeretettel hangoztatta, hogy az Európai Történelem Háza biztosan bukásnak fog tűnni, mert nem is lehet több egy legelső kísérletnél, amelyet jobbaknak kell majd követnie.

Túl fiatalon, hatvanas évei középen hagyott itt minket – alig néhány évvel az Európai Történelem Házának sokéves huzavonát lezáró megnyitása után.

Lutz Niethammer

Lutz Niethammerről könnyebb írnom, mert ismeretségünk évei alatt róla alapvető konszenzus uralkodott: ő volt a balos német történetírás nagy öregje, akinek szaktudása párját ritkította – a nyugat-német történelem egyfajta élő enciklopédiájának számított. Sőt, szinte minden jénai történész még idős korában is kifejezetten kreatív, már-már zseniális történeti gondolkodónak tartotta.

Apámmal volt csaknem egyidős, apja évekig szovjet táborokban sínylődött, épp mint az én anyai nagyapám. Furán hangozhat az összevetés, de igaz és nem is lényegtelen: hatéves volt a náci Németország összeomlásakor, én pedig csak eggyel voltam több 1989-ben. Ily módon a komoly korkülönbség ellenére is kifejezetten könnyű volt érdemi kapcsolatba kerülnöm vele.

Niethammer számos jelentős művet írt, de leginkább talán az oral history területén végzett munkássága tette híressé (nyolcvanas évekbeli NDK-beli kutatásai körül igazi legendárium épült, teljes joggal). Alighanem ezt a szaktudását kamatoztatta kollégái érzékeny megfigyelésekor is: szokatlanul éles szemmel volt képes rávilágítani a történészkollégák egyedi vonásaira, és megkapóan elemezte az érdeklődésük, kutatásaik, gesztusaik, hanghordozásuk közötti mély összefüggéseket.

Niethammer fiatal kora óta határozottan jobboldal- és náciellenes volt, de még a nyugat-német kultúra náciellenes fordulata előtt vált érett történésszé, így tudta nélkül egykori befolyásos náciknál is tanult – a kor naiv sztereotípiáival összhangban ugyanis nem feltételezte, hogy művelt és kifinomult emberek is lehettek náci bűnözők. A háború utáni korai évek tapasztalatainak fényében pedig a zsidók iránti feltétlen tisztelet kortárs németországi kultúráját is távolságtartással szemlélte, aus der Judenessentialisierung kommt man nicht heraus alapon.

Fiatal történészi éveim egyik legmerészebb döntése volt, hogy őt, intézetem akkori főtanácsadóját meginvitáltam egy életútinterjúra, amiből – bár hosszabban és mélyebben kellett volna készülnöm – szerencsére életem egyik legérdekfeszítőbb és legszórakoztatóbb sokórás beszélgetése kerekedett. Az már az első percek során világossá vált, hogy az oral history egyik igazi mesterével, ugyanakkor módfelett önfejű emberrel ültem le: Niethammer szinte minden lényeges témáról részletesen beszélni kívánt, de határozottan ragaszkodott ahhoz, hogy a legtöbb kérdést – az „erről éppenséggel sokkal több mondanivalóm van” elve alapján – az ő kedve szerint alakítsuk.

Kísérletező szellem volt, aki sok maradandót alkotott, bár – saját, módfelett szerény bevallása szerint – próbálkozásainak többsége félresikerült. Amiben alapvetően különbözött a későbbi generációk jellemzően kevésbé eredeti, de profibb történészeitől, az nem más volt, mint hogy őt még elsősorban az emberek és az általuk megélt történelem, nem pedig a történettudomány aktuális trendjei és vitái izgatták.

Szellemes, kritikus, mélyen történelmi gondolkodása, úgy gondolom, a német kultúra humanizálódásához is komoly hozzájárulást tett.

Az idén nyáron halálozott el, mikor már kicsit kezdtem hinni abban, hogy sosem fog.

Mathieu Segers

Mathieu Segers jóval szerencsésebb helyen és időben született: 1976-ban a dél-hollandiai Maastrichtban, ahol mintegy másfél évtizeddel később az úgynevezett világtörténelem, vagy legalábbis amit akkoriban annak hittek – értsd: a maastrichti szerződés aláírása, az Európai Unió létrehozása körüli felhajtás – gyakorlatilag az utcájába érkezett. A helyi srác mégsem volt képes fizikailag megközelíteni az európai történelem korszakos döntéseket hozó főszereplőit, ugyanis a világ és benne a liberális demokratikus rész szekuritizációja szemlátomást már akkoriban előrehaladott stádiumában járt.

Segers mintegy negyedszázaddal később lett kollégám a Maastrichti Egyetemen. Bár néhány évvel idősebb volt nálam, sokakhoz hasonlóan alapvetően én is aranyifjúként tekintettem rá: magas, elegáns, intelligens, sármos, meglepően világi tudósként (kiváló focista hírében is állt), aki a helyi szokásokkal ellentétben úgy volt képes történettudományos, társadalomtudományos és közéleti sikert elérni, sőt közéleti befolyásra szert tenni Hollandiában, hogy rendszeresen nagyregényeket bújt, és népszerű esszéit gyakran irodalmi referenciák köré építette. Egy alapvetően technokrata országban, a STEM által dominált korban vált a kultúra és a történelem ügyének nagybecsű szóvivőjévé.

A tágabb kulturális és politikai kontextusok finom megfestésével Segers már fiatalon népszerűvé vált. Olyannyira, hogy Hollandiában éveken át ő számított „Európa hangjának,” aki az európai integráció történetét holland szemszögből és általánosabb módon – mondhatni a négy fő észak-nyugati nyelven keresztül is – kiválóan ismerte és akinek meglátásaira és javaslataira az állami apparátus tagjai is érdemben odafigyeltek.

Alighanem a mély megértés intellektuális empátiából fakadó képessége volt legfőbb erénye: kiválóan tudott figyelni mások mondanivalójára, gyakran meghökkentően gyorsan tudott építeni megjegyzéseikre és érdemben továbbgondolni azokat, mégpedig anélkül, hogy az eredeti gondolatokat bármily módon lekicsinyelte volna.

Élete egyszerre volt románc és sorstragédia: a közkedvelt aranyifjú negyvenes éveinek elején hirtelen súlyos beteg lett. Éveken át szívósan küzdött, de végül csak 47 évet élt.

Mindhárman komoly hatással voltak rám: Borodziej leginkább talán metsző intelligenciájával és humanista realizmusával, Niethammer mélyen historizáló látásmódjával, melyet az emberek egyedisége iránti elemzői csodálattal párosított, Segers pedig empatikus figyelmével és nagyvilágias erudíciójával.

Talán túl könnyű lenne Borodziej intelligenciáját és humanista realizmusát a kelet-európai egzisztenciális fenyegetettség tudatára adott éles intellektuális reakciónak betudni; Niethammer historizáló látásmódját és az emberek egyedisége iránti csodálatát a szellemi nyitás és a demokratizáció háború utáni nyugat-német átalakulás produktumaként láttatni; Segers empátiájára és laza erudíciójára pedig a huszadik század végi nyugat-európai jólétben felnőtt generáció otthonosságérzésének jeleként tekinteni. Az effajta történeti összefüggések jelentőségét ugyanakkor kár volna tagadni. Az egyéni élet persze furcsa, gyakran meghökkentő, nem ritkán tragikus véletlenek sora, amit már csak az is jelez, hogy Lutz Niethammer, aki a náci Németországban, épp a második világháború kitörésének évében született, végül túlélte a desztálinizációs folyamat éveiben cseperedő Włodzimierz Borodziejt és a holland hetvenes évek békés jólétébe és az európai integráció magterületébe beleszülető Mathieu Segerst.

Az igazi kérdés azonban az – mint azt Niethammer gyakran hangsúlyozta jénai éveim során – hogy a véletlenszerű találkozások és fejlemények hogyan alakítanak át bennünket, és hogy mi mit kezdünk velük.

A szerző történész, a Maastrichti Egyetem docense.