Miért van sötét? Bizonyára haragszanak az istenek. Hova lett a Nap? Ugyanez. Miért döglött meg a tehenem? Egész biztos, hogy a szomszéd tehet róla, aki cimborált az ördöggel, esetleg maga az ördög, aki cimborált a szomszéddal. Az ember évezredek óta keresi a magyarázatot a különböző természeti jelenségekre, és általában meg is találja őket – az már más kérdés, hogy ezekhez valószínűleg sem a szomszédnak, sem az isteneknek nincs túl sok közük. Ennek megfelelően a modern természettudomány már nem a Bibliához fordul, ha a földtani korszakokról van szó, a sárkányok már csak a fantasy-szerzőket érdeklik, a biológusokat kevésbé, a világ nagy részében pedig már nem legendákat költenek egy-egy cunamiról vagy vulkánkitörésről, hanem híreket írnak róluk.

Ez viszont nem mindig volt így, és az így felhalmozott tudást az emberiség hosszú időn keresztül teljesen figyelmen kívül hagyta, és a mesék birodalmába száműzte – legalábbis ezt állította Dorothy B. Vitaliano amerikai geológus, amikor 1968-ban publikálta a geomitológia tudományát megalapozó tanulmányát, amivel egy új tudományterület alapjait vetette meg. A tanulmány javarészt az Atlantiszról szóló történeteket vizsgálja, de ez részletkérdés: Vitaliano az elmúlt évtizedekben számos követőre is lelt, de ez önmagában még nem elég ahhoz, hogy a geomitológiát komolyabban lehessen venni, mint mondjuk az auraelemzést vagy a galaktikus cserépgyógyászatot. Hát azért fejlődött töretlenül az elmúlt évszázadban a tudomány, hogy visszatérjünk a babonákhoz? Galilei után most már a klímatudósokat fogják máglyahalállal fenyegetni, ha elfogadjuk ezt a gyanús új tudományt? A tektonikus lemezek mozgása helyett ülhetünk vissza a Biblia elé, hogy kiszámoljuk, hány ezer éves lehet a Föld, és hogy mekkora bárkát kellett építenie Noénak, hogy biztosan beleférjen az összes állat? Egyáltalán, mi az a geomitológia?

Amire nem jó

Ami már Vitaliano tanulmányából is kiderült, nem valami gyanús kuruzslás – még akkor sem, ha az amerikai geológus éppen Atlantisz esetét hozza fel példának, amiről a mai napig számtalan elmélet kering, de tudni éppenséggel szinte semmit sem lehet róla. A konteógyártás veszélyeire egyébként maga Vitaliano felhívja a figyelmet, méghozzá Angelosz Galanopoulosz görög szeizmológus elméletén keresztül: a szerző szerint Atlantisz szigetét egy hatalmas vulkanikus robbanás törölte el a Föld színéről, erre pedig nemcsak földrajzi nyomok, hanem különböző történetek is emlékeztetnek. Amikor Galanopoulosz igazán belelendül, már alig akad valami, amit ne tudna összekötni az elméletével – az egyiptomi tíz csapást például egy az egyben a hatalmas kitöréssel magyarázza.

Sötétség? Vulkáni hamu. Vérré változó víz? Vörös színű vulkáni hamu. Békaeső? A robbanást akár ilyesmi is követheti. A szeizmológus még a Vörös-tenger szétválasztására is talált magyarázatot: a robbanást követő cunami miatt a víz visszahúzódott, ezt kihasználva a zsidók átkelhettek rajta, de mire az egyiptomiak utánuk eredtek, a cunami elsöpörte őket. Ehhez persze nem volt megfelelő a valódi Vörös-tenger helyszínnek, ezért Galanopoulosz az eseményeket egy öbölbe helyezte, amit szerinte annak idején szintén Vörös-tengerként emlegettek – igaz, ez még nem teszi hitelesebbé vagy valószínűbbé a többi feltevését, de így legalább nem is teljesen lehetetlen az egész elmélet. Persze csak akkor, ha elég sok kivételt teszünk, és némileg megerőltetjük magunkat.

Némileg hasonló a helyzet a szintén Vitaliano által említett Heinrich Schliemannal is: ő 1870-ben látott neki Trója feltárásának (legalábbis ő annak hitte), méghozzá azért, mert hétévesen lenyűgözte egy kép, amit egy gyerekkönyvben látott az égő városról, onnantól fogva pedig nagyjából az egész életét a felfedezésének szentelte. Kitérőkkel: volt aranyásó, kalandor és még a jó ég tudja, hogy mi is. A kortársai álmodozónak tartották, amiben volt is valami: néhány kalandos kitérő után 1868-ban az Iliásszal a hóna alatt járta be Törökországot, és megpróbálta megtalálni, hogy hol állhatott az egykori város, aminek meggyőződése szerint legalább a falai megmaradtak.