Megtanulhatjuk másképp látni a természetet?

Az ember és a természet kapcsolatáról többnyire azt kérdezzük, hogy mit tesz velünk a természet: csökkenti-e a stresszt, javítja-e a mentális egészségünket, segít-e megbirkózni az ökológiai válság következményeivel? Ritkábban tesszük fel az ennél alapvetőbb kérdést: mit veszünk észre egyáltalán abból az élő rendszerből, amelynek magunk is részei vagyunk? És megtanulhatunk-e másképp észlelni?

Ha kimegyünk egy erdőbe, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mindannyian nagyjából ugyanazt látjuk: fákat, bokrokat, madarakat, esetleg egy patakot, szép vagy kevésbé hangulatos tájat. Csakhogy ugyanaz a fizikai környezet egészen különböző észleleti világokat jelenthet. Valaki egy fát lát, más felismeri benne a kocsánytalan tölgyet, és észreveszi a rajta táplálkozó rovarokat is. Megint más azt is észleli, hogy a fa nem önmagában áll, hanem a talajjal, gombákkal, mikroorganizmusokkal, más növényekkel és állatokkal kapcsolatban létező élőlény, egy folyamatosan változó életközösség része. A különbség a tudásunk mellett abban is megmutatkozik, hogyan szerveződik az észlelésük. Ennek nagyobb jelentősége lehet, mint elsőre gondolnánk.

A természet nem absztrakt háttér vagy díszlet a mindennapi életünkhöz

Az ökopszichológia az 1990-es évek elején kezdett önálló területként formálódni, bár előzményei az 1960-as évekig nyúlnak vissza. A pszichológia, az ökológiai gondolkodás és a környezetfilozófia találkozásából kibontakozó irányzat egyik alapvető kérdése, hogy milyen pszichológiai és kulturális folyamatok járulnak hozzá az ökológiai válság kialakulásához és fennmaradásához. Theodore Roszak 1992-es The voice of the earth című könyve, majd az 1995-ben Mary E. Gomesszal és Allen D. Kannerrel közösen szerkesztett Ecopsychology: Restoring the earth, healing the mind kötete meghatározó szerepet játszott a terület elnevezésében és korai programjának megfogalmazásában.

Az ökopszichológia kiindulópontja, hogy az ember maga is ökológiai rendszerek része, folyamatos kölcsönhatásban áll más élőlényekkel, életközösségekkel és a fizikai környezettel. Ez radikálisabb kiindulópont annál, mint hogy a természet jót tesz a mentális egészségünknek. Pszichológiai szempontból ugyanis alapvető kérdés, hogy milyen hatással van észlelésünkre, érzelmeinkre, önmagunkról alkotott képünkre és viselkedésünkre, hogy egy olyan kultúrában élünk, amelyben nagyrészt elkülönültnek tekintjük magunkat attól az élő rendszertől, amelynek biológiai értelemben elválaszthatatlan részei vagyunk. David Abram amerikai filozófus már egy 1988-as tanulmányában felvetette, hogy az ökológiai válság mögött egyfajta kollektív perceptuális zavar is állhat: miközben egyre többet tudunk az ökológiai rendszerekről, közvetlen érzékszervi tapasztalatainkban egyre kevésbé észleljük magunkat e rendszerek részeként.

Amit nem észlelünk, ahhoz nehéz kapcsolódni

Észlelésünket figyelmünk, korábbi tapasztalataink, tudásunk és megtanult kategóriáink is alakítják. Ezek befolyásolják, hogy mit veszünk észre a környezetből és minek tulajdonítunk jelentőséget. Mit látunk például, amikor ránézünk egy tájra? Elkülönült dolgokat, vagy a közöttük zajló kölcsönhatásokat is?

Laura Sewall amerikai ökopszichológus az ökológiai észlelés fogalmával közelítette meg ezt a kérdést. Értelmezésében a nyugati kultúrában megszokott észlelési módok hajlamosak az elkülönült objektumokat előtérbe helyezni, miközben a közöttük lévő kapcsolatok, a kontextus és a dinamikus folyamatok kevésbé válnak hangsúlyossá. Sewall ezért olyan észlelési mód kialakítását szorgalmazza, amely érzékenyebb a kölcsönös függésekre, a mintázatokra és a változásokra. Felvetése szerint a figyelem tudatos irányításával és gyakorlásával az észlelési szokásaink is alakíthatók.

Az észlelés kulturális különbségeit pszichológiai kutatások is vizsgálták. Richard Nisbett és Yuri Miyamoto 2005-ös áttekintő tanulmányukban olyan vizsgálatokat összegeztek, amelyek szerint a nyugati résztvevők átlagosan nagyobb figyelmet fordítottak a vizuális jelenetek kiemelkedő tárgyaira, míg a kelet-ázsiai résztvevők érzékenyebbek voltak a kontextusra és a tárgyak környezetükhöz való viszonyára. Bár ezek a vizsgálatok más kérdésre irányultak, jól érzékeltetik a kulturális tapasztalatok szerepét a figyelem és az észlelés alakulásában.

Az ökológiai rendszerek megértéséhez az alkotóelemek mellett a közöttük zajló folyamatokat is ismernünk kell. A növekedés, a lebomlás, a táplálkozás, az anyagkörforgás vagy a különböző élőlények közötti kölcsönhatások legalább ilyen fontosak. Egy erdő nem pusztán fák, bokrok, madarak és gombák gyűjteménye, hanem folyamatok és kapcsolatok révén működő rendszer. Kérdés, hogy mindebből mi jelenik meg közvetlen tapasztalatainkban.

Megtanulható az ökológiai észlelés?

Perceptuális tanulásnak nevezzük, amikor a tapasztalat és gyakorlás hatására tartósan megváltozik, finomodik az észlelésünk. Egy madarász idővel olyan különbségeket hall meg két madárhang között, amelyek a laikus számára kezdetben szinte észrevehetetlenek. Egy botanikus olyan növényi sajátosságokat, apró részleteket lát meg, amelyek mellett más gond nélkül elmegy. Egy gyakorlott zenész másként hallgat egy zeneművet, mint az, aki nem rendelkezik ilyen tapasztalattal. Vagy gondoljunk csak azokra a homályos foltoknak tűnő röntgenfelvételekre, amelyeket egy szakember magabiztosan olvas”. A radiológiai szakértelemmel foglalkozó kutatások szerint a képzés és a tapasztalat során sajátos perceptuális készségek alakulnak ki: a szakértők hatékonyabban keresik és azonosítják a releváns vizuális mintázatokat, és megtanulnak differenciáltabban észlelni.

Felmerül tehát a kérdés: megtanulható-e hasonló módon az ökológiai valóság észlelése is? Gyakorlással érzékenyebbé válhatunk-e az ökológiai kapcsolatokra és folyamatokra? Képesek lehetünk-e a különálló élőlények mellett a sokszereplős, dinamikus rendszert is észlelni?

A részvételi séta: az észlelés mint gyakorlat

Az Ökopszichológiai Intézetben az elmúlt években ennek a kérdésnek a gyakorlati oldalával foglalkoztunk. A 2018-tól fejlesztett részvételi séta strukturált, facilitált terepi módszer, amelynek elsődleges célja nem a természetben zajló rekreáció, hanem az életközösségekre irányuló figyelem differenciálása, az ökológiai folyamatok és kapcsolatok megtapasztalásának elősegítése.

A séta során a résztvevők különböző figyelmi fókuszokon keresztül fordulnak környezetük felé. Megfigyelhetik például az éppen zajló folyamatokat, a korábbi történések nyomait vagy az élőlények közötti kölcsönhatásokat. A közvetlen érzékszervi tapasztalatot ökológiai ismeretek, perspektívaváltást segítő gyakorlatok és közös reflexió egészíti ki. A részvételi séta módszertana az Ökopszichológiai Intézet képzéseinek is fontos részévé vált. A természetkapcsolat-facilitátor képzésben a résztvevők többek között azt sajátítják el, hogyan támogathatják mások figyelmének és észlelésének alakulását a közvetlen tapasztalatszerzés, az ökológiai tudás és a közös reflexió segítségével.

Tíz év után más kérdést teszünk fel

Az Ökopszichológiai Intézet 2026. szeptember 13-án ünnepelte fennállásának tizedik évfordulóját. Amikor 2016-ban elkezdtük a munkát, az egyik legfontosabb feladat még maga az ökopszichológiai szemlélet magyarországi megismertetése volt. Az elmúlt tíz évben ebből képzések, terepi módszertanok, felsőoktatási programok és publikációk nőttek ki.

A jubileumi szakmai nap egyik központi témája a paradigmaváltás volt. A Pataki György által moderált kerekasztal-beszélgetésen Köves Alexandra, Gálhidy László, Balogh Péter és jómagam különböző szakmai nézőpontokból közelítettünk ahhoz a kérdéshez, hogy mi szükséges az ember és természet viszonyának alapvető újragondolásához. Az ökopszichológiai megközelítésben a paradigmaváltás nem egyszerűen azt jelenti, hogy „jobban szeretjük a természetet”, vagy gyakrabban megyünk ki az erdőbe. Az ember és természet kettéválasztása maga válik kérdésessé. Biológiai értelemben eleve anyag- és energiaáramlások, életközösségek és ökológiai folyamatok résztvevői vagyunk. Ennek belátása azonban önmagában kevés a szemléletváltáshoz. Tudhatjuk elméletben, hogy az élő rendszerek kölcsönös függések hálózatai, miközben a hétköznapi tapasztalatunkban továbbra is elkülönült dolgokat látunk: egy fát, egy madarat, egy embert. Innen nézve a paradigmaváltásnak perceptuális dimenziója is van: lehet, hogy másképp kell megtanulnunk látni is.

A természetismeret is szükséges

Az utóbbi évek természetkapcsolati diskurzusaiban időnként mintha egymással szembe kerülne a tudás és a közvetlen tapasztalat. Mintha a fajok ismerete, az ökológiai tudás vagy a természettudományos megértés eltávolítana a közvetlen élménytől. Biológusként és pszichológusként én inkább azt tartom fontosnak, hogy a kettő miként tudja kölcsönösen alakítani egymást, és a részvételi séták pontosan erre épülnek.

A perceptuális tanulást vizsgáló kutatások szerint a tapasztalat és a gyakorlás hatására olyan különbségeket és mintázatokat is megtanulhatunk felismerni, amelyek korábban észrevétlenek maradtak. Az ökológiai tudás hasonlóképpen új megfigyelési szempontokat kínálhat. Ha megismerem egy élőlény életmódját, kapcsolatait vagy egy ökológiai folyamat működését, olyasmit is észrevehetek, ami addig differenciálatlan háttér volt. A táj többé nem ugyanaz a táj.

A természtehez persze taxonómiai szakértelem nélkül is kapcsolódhatunk. Az ökológiai műveltség ugyanakkor a lexikális tudáson túl az észlelésünket is formálhatja: befolyásolhatja azt, hogy mit veszünk észre magunk körül.

Nem az a kérdés, hogy szeretjük-e a természetet

A környezeti válságra adott társadalmi válaszokat gyakran attitűdök és viselkedés felől próbáljuk megérteni. Hogyan lehet a környezettudatosabb viselkedést elősegíteni? Hogyan növelhető a természet iránti kötődés? Hogyan kommunikáljunk hatékonyabban a klímaváltozásról? Ezek fontos kérdések, de lehet, hogy van előttük egy másik is: milyen világot észlel az az ember, akit változásra szeretnénk ösztönözni?

Ha a természet többnyire háttér, ha az élőlények elszigetelt objektumokként jelennek meg a szemünk előtt, az ökológiai kapcsolatok és folyamatok pedig nagyrészt kívül maradnak az észlelésen, akkor nem pusztán információhiánnyal van dolgunk, hiszen a világ egy része perceptuálisan nincs igazán jelen.

Az Ökopszichológiai Intézet tízéves munkája során ezért vált egyre fontosabbá számunkra, hogy a természethez való viszony mellett magával az észleléssel is dolgozzunk. A részvételi séták és az ezekre épülő képzési folyamatok ennek gyakorlati lehetőségeit keresik, az elmúlt években pedig az empirikus visszgálatuk is elindult.

Az ökopszichológia számára ezért a következő évek egyik fontos kérdése nemcsak az lehet, hogy hogyan hozzuk közelebb az embereket a természethez, hanem az is, hogy megtanulhatjuk-e pontosabban észlelni azt a valóságot, amelynek mindig is a részei voltunk.

A szerző biológus, ökológus, pszichológus, az Ökopszichológiai Intézet társalapítója és vezetője, az ELTE Pszichológiai Doktori Iskola doktorandusza.