Méltóbb hely kerestetik Lugossy Mária hányattatott sorsú emlékművének, A forradalom lángjának
„Úgy éreztem, hogy a láng a fő plasztikai elem, és az egész szobrászi elképzelést ez alá kell rendelni. Ugyanakkor, ha a láng nem ég folyamatosan az év minden napján, csak október 23-a és november 4-e között, akkor is egy plasztikailag egységes műnek kell állnia a Kossuth téren”.
Lugossy Mária (1950-2012) szobrászművész mutatta be így 56-os emlékművét, A forradalom lángját a Duna TV-ben 1996. október 23-án. A művet akkor avatták föl, és 2013-ig állhatott a helyén, annak ellenére, hogy tulajdonképpen ez az alkotás lett Budapesten a forradalom első hivatalos emlékműve – Jovánovics György munkája a rákoskeresztúri köztemető 301-es parcellájában ugyan 1992-ben valósult meg, de az a mártírok emlékműve volt.
Lugossy munkája a forradalom és szabadságharc egészére emlékezik és emlékeztet, míg a temetői alkotás – komplex és megrendítő mű, Földényi F. László esztéta kifejezésével „thanatoplasztika” – kifejezetten a halottak emlékműve azon a helyen, ahol Nagy Imre és mártírtársai, illetve a megtorlások számos más áldozatának földi maradványait megtalálták, és ilyen módon nem a forradalom kitörésére, hanem annak tragikus végére emlékeztet.
Párhuzamos mementók
Kevés konszenzusos pillanatot lehet felidézni az 56-ra való közös emlékezés történetében, ez a kettő azonban – legalábbis majdnem – ilyennek tűnik. Vagyis az 1989-es szoborpályázat, amellyel a 301-es parcellába készülő emlékmű története kezdődött, illetve a Kossuth téri emlékmű, amely közadakozásból valósult meg, egy Göncz Árpád köztársasági elnök kezdeményezésére kiírt, meghívásos emlékműpályázat nyomán.
Igaz, 1996-ban egy másik emlékmű is elkészült: külföldön élő magyarok adományaiból valósult meg Ócsai Károly (1937-2011) szobrászművész – maga is ötvenhatos felkelő – obeliszkje a Tabánban. Lett később Budapesten egy újabb, hivatalos, nagy, 56-os emlékmű is, a Városliget mellett, az Ötvenhatosok terén (korábban Felvonulási tér), ahol a forradalom első napján ledöntött Sztálin-szobor állt. Itt állították fel 2006-ban az i-ypszilon alkotócsoport (Emődi-Kiss Tamás, György Katalin, Horváth Csaba, Papp Tamás) szigorú, geometrikus kompozícióját, az egyetlen éles acél-ékben összpontosuló, sok-sok különálló, rozsdás vastömböt – a 2022-ben felépült Néprajzi Múzeum óriási épülete azonban mintha kioltaná a hatását a térben. Ennek szimbolikájával és művészi megvalósításával egyébként néhány 56-os szervezet annyira nem értett egyet, hogy ők is állítottak egy párhuzamos emlékművet, Csíkszentmihályi Róbert jóval konvencionálisabb alkotását, a város másik oldalán, a Műegyetemnél. A párhuzamos emlékművek tehát hozzátartoznak 56 emlékezetéhez, hiszen éppenséggel a 301-es parcellát sem egy emlékmű jelöli, itt van ugyanis az Inconnu-csoport 301 kopjafája is. Az 1978-ban alakult, félig, majd teljesen illegalitásban működő művészeti és akcionista csoport már 1988-ban felállított egy kopjafát Nagy Imre és mártírtársai emlékére a parcellánál, de ezt a rendőrség (természetesen) elkobozta. 1989-ben aztán a csoport 301-et állított fel ugyanott – ekkor is mindenfajta engedély nélkül, de már a széteső rendszer körülményei között.
De térjünk vissza a Kossuth térre! Az itt felállított alkotás 418 cm magas, fekete, rodéziai márványtömb, felső részén – amely faragott, homokfúvott, szabálytalan, rusztikus felületben végződik – gázláng ég. Oldala tükörcsiszolt monolit, a tér tengelyére néző oldalán Kossuth címer, alatta felirat: 1956.
A művet Göncz kezdeményezése nyomán a Mécs Imre elnökölte Ötvenhatos Emlékbizottság állíttatta. A pályázatot a köztéri szoborpályázatokat lebonyolító és szakmailag felügyelő Budapest Galéria gondozta – a köztéri munkák felállítása körül jó ideje már nem léteznek ilyenfajta szakmai biztosítékok –, azon Berhidi Mária, Gáti Gábor, Lugossy Mária és Szőllőssy Enikő vettek részt.
A Képző- és Iparművészeti Lektorátus – amely ekkoriban szintén szakmai garanciákat jelentő szervezet volt, és ez sem létezik ma már – zsűrije ezt írta a győztes pályaműről: „redukált formanyelvű, túlságosan is szűkszavú, mégis nagyon hangsúlyos megoldás, agresszívan hat a térben. Ünnepélyes komorsága a forradalom napjainak évfordulóin gyújtott lánggal csak erősödik. Vitathatatlan értéke a méltóságteljes elegancia.”
A mű 2013-ig állhatott a helyén, 2016-ban a Duna túloldalán, a II. kerületi Nagy Imre téren helyezték el – most, a forradalom hetvenedik évfordulóján pedig Lugossy Mária, illetve Mécs Imre örökösei azt kezdeményezik, kerüljön végre vissza a Kossuth térre, ahová szánták, ahol méltó környezete van. Forsthoffer Ágnesnek, az Országgyűlés, illetve a Kiemelt Nemzeti Emlékhely Bizottság elnökének címzett levelüket, illetve petíciójukat már több mint hatezren aláírták. A szöveg többek között az egykori közadakozás fontosságát hangsúlyozza: „Nem egy párt vagy egy kormány emlékműve volt. A közösség emlékműve volt.”
Kő, üveg és króm
Lugossy Mária pályafutását ötvösként kezdte, készített ékszereket, fémkisplasztikákat is, dolgozott krómacéllal, fémmel, a 80-as évektől mindezt plexivel, ásványokkal, optikai üveggel egészítette ki, majd alkotói pályájának utolsó szakaszában egyre nagyobb szerephez jutott a kő. Férjével, Bohus Zoltán (1941-2017) szobrásszal együtt a nemzetközi üveg- és fémszobrászat élvonalába tartoztak, számos nemzetközi kiállítással, díjakkal.
Több köztéri munka fűződik nevéhez, és messze nem csak szobrok, mint amilyen a tatai zsinagóga Holokauszt Emlékműve, Székesfehérváron a II. világháború áldozatainak emlékműve vagy a veszprémi Időkapu. Olyan jellegzetes, majdhogynem kordokumentumot jelentő utcai munkákat is létrehozott, mint amilyen például a Nyugati tér forgó órája.
1989-ben ő is részt vett a Történelmi Igazságtétel Bizottság által a 301-es parcellába kiírt emlékműpályázaton – és itt Jovánovics György mögött második lett, egy olyan munkával, amelyben fekete, csillogóan fényes hasábból egy bronz férfialak bontakozik ki, mintha kiverekedné magát a fogságból.
A munkáról – amelyben Hámori Béla és Szász Péter is segítőtársai voltak – a zsűri így nyilatkozott: „Fő erénye, hogy a barokk művészetig visszanyúló hagyományokat, melyekkel a képzőművészet az élet és a halál drámai ellentmondásait ábrázolta, bátran és egyéni erővel eleveníti meg." Kovács Péter művészettörténész így írt erről a tervről: „Az elkészült modell középpontjába a mélyből lávaként feltörő anyag fogságából menekülő férfitestet állított. Emlékszem, amikor arról beszélt Mária, hogy 1956 és mártírjai emlékét csak így, ilyen egyértelmű kifejezési móddal tudta megközelíteni. Itt is érdemes szóvá tenni, micsoda kára az ügynek és a művészetnek, hogy azóta sem akadt egyetlen város sem az országban, amely vállalkozott volna ennek a megrendítően grandiózus tervnek a megvalósítására!”
Az Országháztól a fogházig
A forradalom lángját akkor bontották el a Kossuth térről, amikor a Fidesz-kormány nagy térátalakító projektje zajlott a Steindl Imre Program keretében. A történelmi rekonstrukciót hirdető koncepcióba, amely a tér „1944 előtti képzőművészeti arculatának” visszaállítását tűzte ki, és amelynek során a később létesült emlékműveket eltávolították a térről és a Parlament környékéről (József Attila maradhatott csak, néhány méterrel odébb helyezve), az 1956-ra emlékező munka, úgy látszik, nem fért bele. A jogutódokat nem értesítették a bontásról, a művet szétszedett állapotban elszállították a helyszínről, pontos hollétét pedig homály fedte egészen 2015-ig, amikor Mécs Imre és felesége, Magyar Fruzsina nyilvánosságra hozták, hogy a nyergesújfalui kőfaragótelepen találták meg, elemeire bontva, de korrekt állapotban megőrizve.
A művet 2016-ban újra felállították, de nem az eredeti helyén, hanem a Fő utca és a Gyorskocsi utca között – ahogy akkor a sajtó több helyen is kiemelte –, a volt Shell kút helyén, egy „kutyafuttató mellett”. Noha Nagy Imrét a Fő utcában ítélték halálra, a forradalomra emlékező mű itt egyáltalán nincs megfelelő helyen.
Amikor az elhelyezéséről szóló előterjesztés megszületett, Mécs Imre nyílt levelet is írt a Fővárosi Közgyűlésnek, felszólítva, hogy ne fogadja el az előterjesztést és követelje a kormánytól, hogy az eredeti helyére, a Kossuth térre helyezzék vissza az emlékművet.
„Az új hely annak a hírhedt börtönépületnek szomszédságában található, ahol sok százunkat vallattak, gyötörtek, halálra ítéltek – nem kímélve az abszolút legitim magyar miniszterelnököt, Nagy Imrét és társait. Ez olyan, mintha a franciák nagy forradalmuk emlékművét a Bastille helyére tennék. Ez a terv a leggyalázatosabb megcsúfolása forradalmunk és hőseink emlékének. Zárójelben jegyzem meg, hogy amikor hatod magunkat kéz-lábbilincsben odavonszoltak a bíróságra, nem gondolhattam, hogy ha életben maradunk – megérhetjük –, a forradalom emlékművét kiebrudalják a Parlament elől, és ide a szomszédba helyezik.”
A határozott hangú levél bátor kiállást látna a visszahelyezésben: „Álljon végre talpára a főváros, és ne tűrje tovább a kormányfő egyre hatalmasodó személyi diktatúráját.” Illetve a technikai gondokat is áthidalhatónak véli: „Pár méter gázcső hiánya ugyebár nem lehet akadálya a visszahelyezésnek.”
Gyertya, fáklya, mécses
Ami a gázlángot illeti, az eredeti elképzelés szerint csak október 23. és november 4. között égett volna – ez aztán úgy módosult, hogy november 4. után is lobogott, de „takarékon”. A láng szimbólum és a helyszín, a Kossuth tér összekapcsolódik, azaz, ahogy erre a mostani petíció írói is felhívják a figyelmet, a láng nem éghet akárhol:
„A helyszín a mű jelentésének elválaszthatatlan része: 1956. október 23-án itt gyűlt össze a forradalmi Budapest hatalmas tömege, és amikor kialudtak a tér fényei, az emberek újságpapírból rögtönzött fáklyákat gyújtottak.”
Boros Géza művészettörténész Emlékművek 56-nak című, 1997-es kötetében alaposan tárgyalja a láng szimbolika és az 56-os forradalom, a forradalomra való emlékezés összefüggéseit. „A történelem transzcendens tartalmának átéléséhez, a közösségi élmény előidézéséhez fontos liturgikus kellék a láng, amely kezdettől fogva jelen van az 56-os megemlékezések kelléktárában a gyertyagyújtástól a fáklyás felvonulásig, az emléktűztől az öröklángig” – írja.
1956. november 1-én, Halottak napján is gyertyákkal emlékeztek a harcok áldozataira, és mint Boros felidézi, 1986. november 4-én, harminc évvel a forradalom vérbe fojtása után ugyanígy, ablakba kitett gyertyákkal emlékezett a lakosság a Demokrata című szamizdat lapban (amely semmiben nem azonos a későbbi szélsőjobbos Demokratával, és nem is elődje annak) megjelent felhívás nyomán a forradalomra és az áldozatokra. Haraszty István szobrászművész a 301-es parcellába tervezett Emlékműmobil című kinetikus alkotásában egy különös mechanika folyamatosan fel-alá szállított égő gyertyákat. A nyugati magyar emigráció rendszeresen fáklyás felvonulásokkal emlékezett 1956-ra, gyertya és mécses tűnik föl a magyar diaszpóra számos számos forradalmi emlékművén, emlékhelyén a kanadai Vancouvertől Párizsig, de lángot szimbolizál a torontói magyarság 1966-ban, Ontarióban felállított, égbe nyúló, hegyes obeliszkje is. A dél-amerikai magyarságnak 1961-ben még egy vándor emlékfáklya-akciója is volt, Buenos Aires, Párizs, Innsbruck és Bécs érintésével jutott el az örökláng Andauba (ide sok magyar menekült érkezett 1956-ban), ahol a község templomának főoltárán helyezték el. A budapesti Batthyány-örökmécsest, azaz öröklángot 1987-ben épp ez említett Inconnu-csoport nyilvánította Batthyány Lajos-Nagy Imre Örökmécsessé.
De feltűnik a fáklya és a különös alakú, rozsdás, nagyméretű mécses Nagy Imre és mártírtársainak újratemetésén is, 1989. június 16-án, a Hősök terén, az ifj. Rajk László tervezte díszletben – Boros szerint sokakat a Molotov-koktélokkal felgyújtott, lángoló orosz tankokra emlékeztetően. Az esszé elgondolkodtató módon a demonstratív tűzhalált, mint radikális tiltakozó akciót szintén megidézi a láng szimbolika tárgyalása során: a prágai Jan Palach (1968) és a budapesti Bauer Sándor (1969) is a kommunista rendszerrel szembeni tiltakozásként gyújtotta fel önmagát, a láng ebben az elkeseredett gesztusban végletekig fokozott szabadságjelképpé válik.
„A tűz körül székek, matrac..."
A láng, a tűz motívum mostanra az 56-os szimbolika bevett elemévé vált. De talán a legerősebben Vigh Tamás (1920-2010) szobrászművész elképzelésében jelent meg. Neki tulajdonítják azt a koncepciót, amely szerint 56 szelleméhez leginkább egy performatív jellegű monumentum vagy megemlékezés illene, amely ismétlődő akció: reggelente az Országházból kijönne két ember, tüzet rakna a téren és éjszakáig táplálná, őrizné a lángot. Ameddig van, aki meggyújtja és életben tartja a tüzet, és akadnak, akik körülállják, addig él a forradalom emléke a Kossuth téren. Ez az akció ott, az Országház előtt nem valósult meg. Sugár János képzőművész azonban 2012-ben kísérletet tett rá, hogy a Kiscelli Múzeumban, a romos templomtérben megvalósítsa.
„A tűz körül székek, matrac. A tüzet adott esetben az odakészített fával táplálni lehet, el lehet égetni személyes papírokat is, de lehet csupán a székből nézni a tüzet, vagy akár szalonnát sütni" – szólt Sugár János elképzelése. A tűz őrzését önkéntesek vállalták volna is, több napon át, de végül a templomtérben sem valósulhatott meg. 2015-ben azonban az első OFF-Biennále Budapest Check Your Head! című programsorozatában, a Ráday utcai Rombusz teraszon mégiscsak létrejött: akkor 21 napon keresztül égett a tűz és őrizték megszakítás nélkül.