Így lett a kezemben drága hobbi a világ legegyszerűbb tevékenységéből, a kötésből
Amikor támad egy ötletem, hogy mit szeretnék kötni, három dolgot kell választanom hozzá: mintát, ami alapján dolgozni fogok, fonalat, ami megfelel a mintának és a saját igényeimnek is; végül, de egyáltalán nem utolsósorban meg kell találnom az ezekhez legjobban passzoló kötőtűt. A választás kimerülhetne annyiban, hogy az ajánlott méretnek megfelelőt előkapom egy sima műanyag vagy fém készletből, esetleg, ha korábban még nem volt rá szükségem, 1000-1500 forintért vehetnék egy egyszerű, de jó minőségű tűvéget és hozzá passzoló damilt vagy egyben egy fix körkötőtűt (a variálható és fix tűkre még visszatérünk). De nem. A kötést lehet úgy is csinálni, hogy időt és energiát nem sajnálva napokig keressük a mintát, a gyapjút – és lehetőleg a nyájig visszakövethető, etikus gazdálkodásból, kíméletesen feldolgozott fonalat választunk –, aztán pedig elveszünk a kötőtűk nyúlüregében, és további hosszú órákig keressük azt a tűpárt, amivel szívesen kötnénk meg az adott darabot.
Ez a cikk nem születhetett volna meg, ha nem az utóbbi csoportba tartoznék.
Nem lenne muszáj ennek drágának lennie
Tulajdonképpen egyetlen hobbinak sem kellene feltétlenül drágának lennie, de a szerkesztőségben szoktuk vigasztalni egymást azzal, hogy ha valamiben igazán elmerül az ember, annak bizony súlyos ára lesz. A fényképezés mellett azt gondoltam, hogy mindenképpen jó lenne valami olcsóbb hobbi is, lehetőleg olyan, aminek kézzelfogható eredménye van, de eddig bármiben merültem el, az nemcsak idő- és energiaigényessé vált (idáig normális is lenne a dolog), de a rengeteg utánajárás eredményeképp általában költségessé is.
Ha jól emlékszem, 3 évvel ezelőtt karácsonykor lepett meg anyukám egy pár 6-os fém körkötőtűvel és egy sálra elég akrilfonallal. Még aznap este megtanította a szemfelszedést és a sima szemek kötését, és rövid időn belül megszületett az első kézműves sálam. Hamar rádöbbentem, hogy amilyen egyszerű a kötés, olyan lassan épül fel belőle a vágyott darab, úgyhogy beszereztem egy fém horgolótűkészletet is, amivel soha nem tanultam meg bánni. Néhány hét kínlódás után nemcsak a horgolást adtam fel, de a kötés is kikopott a mindennapokból, pedig minden lelkesen végignézett, horgolás-alapokat tárgyaló Youtube-videó haladós alkotást ígért.
El kellett telnie úgy 2 évnek, hogy újra megpróbáljam a horgolást: a kapudrog egy előre összeállított amigurumi (apró horgolt figura) készlet volt. Ez a pingvin azóta sem készült el, de horgolni megtanultam, és már egy éve szinte mindegy, hová megyek, van a táskámban egy gombolyag fonal és egy horgolótű. Ha mást nem, kis takarót bármikor horgolhatok.
A horgolás sem olcsó mulatság, ha rákattan az ember. Miután kipróbáltam egy Tulip Etimo tűt, soha többé nem akartam sima markolat nélküli fém tűvel dolgozni. Kosarakat ergonomikus műanyag tűkkel szoktam készíteni, nemrég pedig megtaláltam a Knitpro cserélhető fejű horogkészletét is, amihez ébenfa markolat van, úgyhogy néhány hétnyi vívódás után már ez is a gyűjteményemet gazdagítja.
A kézimunkák területén viszont mégis a kötés lett a pénznyelőm.
Van ébenfa? Akkor az kell!
Mielőtt rátérünk a már emlegetett ébenfa tűpárokra, gyorsan vegyük végig az utat, amin eljutottam hozzájuk. Az „újkori“ első tűm egy Addi Lace fix fém kötőtű volt, ezt kaptuk azon a tanfolyamon, amit október elején kezdtem el. Ez sem rossz, de úgy éreztem, hogy ha már van bambusz meg fa tű, akkor én azt is igazán kipróbálnám, úgyhogy hamar beszereztem a Knitpro laminált nyírfából készülő Symphonie 2-es sorozatából egy cserélhető damilos tűpárt. Ez azt jelenti, hogy a munkához szükséges hosszúságú damilt ki lehet választani az adott tűhöz a készletből, tehát nem kell megvenni egy 5 mm-es tűből a 40, a 60, a 80, és a 100 mm hosszúságú fix damilos választékot. Elég, ha cserélhető damilokból van méretsor, meg tűből, és tetszőlegesen kombinálhatók. Ezeket csodálatos készletekben is meg lehet venni viszonylag jó áron, vagy össze is lehet vásárolni azokat a méreteket, amik kellenek. Vagy nem kellenek, de egyszer jók lesznek még.
Ez eddig elég költséghatékonynak hangzik, de azért megállnék itt is egy pillanatra. Maga a tűvégpár, illetve egy sima műanyag damil tényleg nem drága. De akkor már ott van a csapágyas damil, ami nem gubancolódik, mert elfordul a tűvéghez rögzített damilvégben. Illetve, bár damilként hivatkozunk rá, nemcsak a csapágyasra lehet többet költeni, hanem a bevont fém sodronyokból készült damilokra, amik aztán tényleg nem törnek meg, vagy ahhoz már tényleg nagyon kíméletlennek kell lenni velük.
Haladjunk tovább a fatűvégvonalon! Nem mertem meglépni a készletvásárlást, az emlegetett nyírfa tűvégszettből tartalomtól függően akár 50 ezer Ft-ért is vásárolhatunk. Hamar eldöntöttem, hogy inkább többféle tűből építem fel a saját szettemet, hogy kipróbáljam, nekem melyik jön be igazán. Ez volt a hiba: így mindig van okom nézelődni, keresgélni, Youtube-videókból tájékozódni a felhozatalról.
Így találtam meg a Knitpro további szettjeit, és szerencsére ennek az egyébként piacvezető márkának elég jó cuccai vannak, úgyhogy nem nagyon mentem tovább, már csak azért sem, mert az ugyancsak ünnepelt és kedvelt ChiaGoo szettek még drágábbak, de legalább fémből vannak, amiket egyelőre kerülök. Mivel a cserélhető damilos tűk sorát a Knitpro univerzumban kezdtem, az Addi Click tűkkel is csak szemezek egyelőre, ahogy a Tulip darabokra sem csábultam el.
Viszont a Knitpro sorozatokkal bajban vagyok.
A Symphonie volt a kapudrogom, utána jött az első j’Adore rendelésem – ez a sorozat nemesfából készül, a tűvégek pedig négyzetalapú hasáb alakúak. A színükre is érdemes kitérni: a Symphonie többszínű csíkos laminált fa, a j’Adore pedig nagyon jól eltalált lila színű. Utóbbiból a 4 mm-est viszont nem találtam kényelmesnek, úgyhogy most várom, hogy a Knitpro Cubics sorozat 6 mm-es tűje megérkezzen, hogy tovább kísérletezzek a formával.
És ezzel meg is érkeztünk ahhoz a darabhoz, ami elindított a lejtőn: három hete megrendeltem az első ébenfa tűvégeimet a Lantern Moon sorozatból. Ezek a tűk gyönyörűek, fekete ébenfából készülnek, 24 karátos aranybevonatú foglalattal, „folyékony selyemmel” bevonva. A hozzájuk tartozó csapágyas forgós damilok bevonatos fémből készülnek. A lényeg azonban tényleg a tűvég, amivel álom gyapjút kötni. Pont jól siklik a fonal, nem akad, de nem is csúszik. A pénztárcámra nézve persze problémás, hogy pont ezek a tűk ennyire kényelmesek, ugyanis legalább kétszer annyiba kerülnek, mint a laminált nyírfa vagy a bambusz tűk.
Az ébenfa keresgélése közben ráadásul rábukkantam még egy ígéretes sorozatra: a szénszállal erősített fém tűkre (KnitPro Karbonz), amik a mérnöki agyamat csiklandozták meg. Az a szerencse, hogy ezek is fémből vannak, úgyhogy amíg várom az előző rendelésem, előre azzal hűtöm magam, hogy ez biztos nem lenne nekem kényelmes. Meg azon töprengek, hogy vajon milyen igénybevételre tervezték, van-e funkciója itt a szénszálas erősítésnek, vagy egyszerű parasztvakítás, ami engem is elbűvölt.
Ha kötés, akkor gyapjú
A kötéssel az elmúlt pár hónapban a gyapjún keresztül kezdtem megismerkedni. Egyébként is sokunknak jutnak eszébe a kötött mintás gyapjúpulcsik a kötésről, amiknek ráadásul tombol a szezonja, de az a jó a gyapjúban, hogy gyakorlatilag zoknitól kezdve felsőruházaton át kiegészítőket, lényegében bármit lehet belőle kötni. Kell hozzá egy jó minta, egy jó fonal és jó sok türelem.
A jó fonal alatt azt értem, hogy az anyagot a darabhoz és a mintához kell igazítani, de a legtöbb kötővel állítólag előfordul, hogy előbb van meg a fonala, mint az elképzelése arról, hogy mi lesz belőle. (Itt gyorsan tennék egy kitérőt: a kötős-horgolós kézimunka-közösségnek a Redditen és a Facebook-csoportokon túl is létezik egy globális fóruma. A Ravelry egyszerre kötésnapló, mintagyűjtemény, fonalajánló és közösségi háló, ahol még fonalakat is lehet cserélgetni.)
Tehát nekem ha kötés, akkor gyapjú. Míg horgoláshoz használok kevert szálas, műszálas vagy pamutfonalakat, addig a kötéseimet szinte kizárólag gyapjúból tudom elképzelni. Azon belül is általában kezeletlen fonalat választok, olyat, amivel egy-egy darabnak nemcsak az előállítása hosszadalmas és fáradtságos, hanem az ápolása is, mert ezeket kézzel kell mosni, fektetve szárítani, szellőztetni, óvatosan tárolni, adott esetben újrablokkolni (formára igazítani száradás közben). De gyapjúval dolgozni számomra nemcsak kényelmes, hanem elbűvölő is; eddigi kedvenceim a Wooldreamerstől a Mota (spanyol fonalak) és a Retrosaria Rosa Pomartól a Matiz (portugál fonalak). A magyar gyapjúuniverzumban most nem merülök el, már csak azért sem, mert a magyar gyapjú feldolgozása egyelőre túlnyomó részben külföldön zajlik, leggyakrabban Lengyelországban, Csehországban és Olaszországban.
Egy-egy gyapjúholmit évtizedekig lehet hordani, elég jól javítható, és akár gyerekruhaként is jól működik, mert a jó minőségű gyapjú könnyen tisztítható. A kezelt, úgynevezett superwash fonalak pedig olyan kémiai eljáráson esnek át, ami a szálak bevonásával lehetővé teszi, hogy gépben mossák a belőlük készült darabokat. Talán a 2026-os életritmushoz ezek még jobban passzolnak.
Ha jó gyapjúfonalat keresünk, előbb-utóbb kilyukadunk a 4-6 vagy akár 7-10 ezer forintos motringoknál és gombolyagoknál (ezek 25-50 vagy 100 grammos kiszerelések, vastagságtól függően kb. 100-400 méter hosszban). Léteznek jóval olcsóbbak is, de elég egyszer megtaperolni a kezeletlen gyapjút ahhoz, hogy a hozzám hasonló taktilisélmény-keresők átnyergeljenek rá az olcsóbb kevert szálas poliamid és akrilfonalakról.
Jöhet a minta
Visszafelé haladtam eddig , és általában így is szoktam mostanában a kötéseimet tervezni – nemcsak a tanulás, hanem a kísérletezés fázisában vagyok, és várhatóan a következő években is, amikor kötök, ebben leszek. Viszont amikor mintát keresek, gyakran kérek tanácsot a körülöttem lévő profiktól, meg a már említett Ravelry is szuper kiindulási pont, ahol lehet szűrni anyagra és nehézségre is. A mintavásárlásba is óriási összegeket lehet ölni, de az online válogatás helyett engem inkább a könyvek vonzanak, amikből rengeteg gyönyörű kötet létezik. Az, hogy a kötés és a horgolás teljesen nemzetközi hobbi, együtt jár azzal, hogy a kortárs mintatervezők munkái, a legtöbb jó oktatóvideó és könyv általában angol nyelven érhető el, és azok közül sem mindegy, hogy angolszász (brit és amerikai) vagy kontinentális (európai) rendszerűt választunk. A kötésben már a tűhasználatban is komoly eltérés van akét stílus között, a horgolásban pedig nagyon könnyű eltéveszteni az öltéseket, ha nem nézünk utána, hogy melyik rendszer alapján készült a mintaleírás (legjobb példa erre a double crochet, ami tényleg teljesen eltérő a két területen). Most, hogy tanulom ezt az új világot, rádöbbentem, hogy sokkal egyszerűbb, ha már elve angolul tanulom meg a rövidítéseket, és csak utána olvasom el a magyar elnevezéseket is; ebben viszont nagy segítség, hogy a Youtube-on tényleg bárki megtanulhat horgolni vagy kötni magyar nyelvű videókból. Így az, aki tanfolyamra nem akar költeni, megúszhat egy csomó kiadást.
Hova tegyem?
A cikk írása közben majdnem megfeledkeztem arról, hogy a drága kötőtűk és fonalak mellett szerint lehet vásárolni projekttáskákat is. Ezekben lehet rendszerezni a tűket és a kiegészítőket, illetve az adott projekthez szükséges fonalaknak is van hely. Ez az egyetlen olyan dolog, amire még én is azt mondtam, hogy (egyelőre) nincs rá szükségem. Helyette a lakás különböző pontjain taktikusan elhelyeztem a megkezdett sálakat, sapkákat, a gyakorlófonalamat és a projektre váró gombolyagokat. A tűket egy egyszerű dobozban tárolom, amikor használaton kívül vannak, de már hetek óta nézegetem a tűrendszerező táskákat, amikből legalább annyi féle van, mint ahány tűfajta. (Egy hete meginogtam, és eldöntöttem, hogy majd én varrok magamnak egy tűrendszerezőt, de ez pont úgy hangzik, mint amikor bő tíz éve beneveztem egy hosszútávú triatlonversenyre, és utána tanultam meg úszni, amihez, meg úgy általában a felkészüléshez, ugyancsak rengeteg pénzt kellett befektetnem. Ha szerencsém van, egy pár hét múlva még nem lesz varrógép is a lakásban.)
A kötés egyébként is viszonylag helyigényes hobbi, egy pulóverhez eleve 10-12 gombolyag fonalra van szükség, ami már több kilométer fonal is lehet, úgyhogy vannak profik, akik zsúrkocsin tologatják magukkal a kötésüket a lakásban. Egy zsúrkocsi még nem is olyan drága, de vannak olyan szerencsések is, akik komplett kézimunka-sarkot alakítanak ki otthon, ahol minden egy helyen van, a fonalaikat meg polcokon látványosan rendezik el.
Nekem egyelőre egy hatalmas ikeás ládám van, dobozaim a különböző fajta fonalaknak, külön a maradékoknak, az eszközöknek, és persze így is elő vannak még készítve a nappaliban a várakozó projektek. Mentségemre szóljon, hogy nemcsak az ébenfa kötőtűk gyönyörűek, hanem a gyapjúfonalak is!
Még mindig nincs vége
Újabb szerzeményeim, amiknek nem tudtam ellenállni, a fém barikás szemjelölők. Ez már tényleg, még én is beismerem, az a szint, amikor az apróságok között is megtalálom az indokolatlanul drága alternatívákat. De van egy csodálatos japán mérőkeretem is a kötéspróbákhoz, illetve tűméretezőm. Igaz, eddig csupa olyan kötőtűt szereztem be, amiken teljesen egyértelműen szerepel a méretjelölés – ezeket általában gravírozzák.
Ugyancsak szükséges, de indokolatlanul drága mérőszalagom van, amit a Knitpro Oasis készletébe csomagoltak. És a sorszámlálóknak sem tudtam ellenállni, beszereztem egyet, amit az ujjamon rögzíthetek, és egy olyat is, amit kattogtathatok minden sor végén. Ezek nélkül nyilván lehet kötni, de sajnos muszáj volt tennem velük egy-egy próbát. Az összevarró tűket csak megemlítem – legyen elég annyi, hogy létezik ébenfa gyapjúelvarró tű, és valószínűtlennek tartom, hogy soha nem lesz majd ilyenem.
Egyszerre megnyugtató és baromi idegesítő
A kötésben (és a horgolásban) szerintem az a legjobb, hogy teljesen testre szabható, és mindig van helye a saját elképzeléseknek, mert a minták tekinthetők csak kiindulópontnak, az pedig megnyugtató, hogy a kötést vagy a horgolást vissza lehet bontani. Egyébként az angol kötésszlengben (ilyen is van!), a visszabontást froggingnak nevezik, ami a kötős mémek univerzumában külön műfaj.
Ez persze rettenetesen bosszantó tud lenni; kezdőként kimondottan frusztráló visszabontani egy fél sálat egy későn felfedezett hiba miatt. Stresszes egy leesett szem is, de tényleg megnyugtató, hogy mindig lehet javítani.
Hogy jó hobbi-e a kötés, azt nem tudom megmondani, de praktikusnak praktikus, és preferenciáktól függően lehet irtózatosan drága is. Semmiképpen nem mondanám unalmasnak, még akkor sem, ha egy nagyobb darabnál monoton maga a munka. Az viszont bizonyított, hogy a kézimunkázás jó hatással van az agyra, a mentális és kognitív egészségre, hatékony lehet a demencia megelőzésében, az éppen zajló reneszánsznak köszönhetően pedig kitűnő társasági élmény is. Az külön jó benne, hogy az ingázás közben doomscrollozás helyett lehet művelni, és nekem a koncentrálásban is segít a megbeszélések alatt.
A tanulság pedig talán az, hogy ha eléggé utánamegyünk, a legegyszerűbbnek tűnő szabadidős elfoglaltságra is rámehet a havi fizetésünk. Ezen a ponton el is árulnám, hogy mire elkészültem ezzel a cikkel, rátaláltam a tuniszi horgolás számomra eddig misztikusnak hangzó technikájára, ami egyfajta kötés-horgolás hibrid. Ki nem találná az olvasó, hogy mit lehet ehhez a technikához méregdrágán vásároln!
Úgyhogy az egyetlen univerzális tanácsom az lenne, hogy a fent említett finomságoknak csak akkor olvasson utána bárki, ha van elég önuralma a válogatás során megállni egy komolyabb beruházást, vagy teljesen immunis a csodálatos tűkre. Ha bátor, és úgy olvas utána, hogy a vége egy új (költséges) hobbi lesz, szeretettel üdvözlöm a drága hobbit művelők klubjában!