A polinéz őslakók egyáltalán nem zsigerélték ki öngyilkos módon a Húsvét-szigetet
A természeti erőforrások ökocídiumba torkolló kizsákmányolásának emblematikus példájaként szokás emlegetni a Húsvét-szigetet (Rapa Nui, spanyolul Isla de Pascua) a 17. századra gallyra vágó őslakos gyakorlatot. Ezzel a narratívával ellentétben az európaiak nem egy korábban virágzó civilizáció romjain túlélő populációt, hanem a természeti javakkal fenntartható módon sáfárkodó polinéz társadalommal találkoztak – állítják a Science Advances folyóiratban június 21-én megjelent tanulmány szerzői.
A brit Guardian ismertetője szerint a Columbia és a Binghamton Egyetem kutatói infravörös tartományban készített műholdképek elemzése és számtógépes modellszimulációk alapján úgy vélik, egyáltalán szó sem volt túlnépesedésről, így a növénytermesztés területigényével magyarázott erdőírtásokról, és a sziget talaját kizsigerelő mezőgazdasági túlhasználatról szóló teóriáknak sincs semmi valóságalapja.
Az édesburgonyára specializálódott sziklakertek nyomait mindössze 0,76 négyzetkilométernyi összterületen azonosító kutatás azt bizonyítja, hogy a sziget a legbőségesebb halászati időszakokban sem volt képes 4 ezernél több embert „eltartani”.
A kutatók szerint régészeti bizonyítékok sem támasztják alá 17-20 ezres demográfiai csúcsot, és az sem igaz, hogy az emblematikus moai-szobrokat csak egy ilyen létszámú társadalom lett volna képes megalkotni.
Az ökológiai rekonstrukció alapján a szigetre 1200-1250 között érkező polinéz telepesek kétségtelenül egy magas erdősültségű, ugyanakkor rendkívül sovány talajú szigetre érkeztek, a fákat pedig nem ők, hanem az általuk véletlenül behurcolt „magevő polinéz patkányok” irtották ki.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: