Az őzek voltaképpen szarvasok, miközben a szarvasok általában nem őzek
A szarvasfélék (Cervidae) rendszertani családját a kérődzők alrendje alá, a párosujjú patások rendjébe sorolja a taxonómia. A szerteágazó família az őz- és szarvasformák alcsaládjának fajairól ismert. Magyarországon az európai őz (Capreolus capreolus) és a gímszarvas (Cervus elaphus) a legelterjedtebb. Az utóbbi bikáinak agancskoronája irigyelt vadásztrófea, a bőgésük pedig köztudottan az őszi lombhullató erdők csöndjéböl tör elő. Hovatovább e nemes vad (és nomád totemállat) után vetődött a Kárpát-medencébe Hunor és Magor, a két dalia.
A gím anyaállatot magyarul szarvastehén, a még nem termékenyült (miszerint szűz) nőivarú egyedet ünő, a kicsinyeket pedig ünő-, illetve bikaborjakként illik emlegetni.
Na de hogyan különböztethetjük meg az őzet a szarvastól? És a szarvast az őztől?
A skót felföldtől a Kaukázusig több mint féltucat alfajjal rendelkező gímeket képviseli a 2018-ban Oscar-díjra jelölt Enyedi Ildikó rendezte Testről és lélekről állati főszereplője. A himívarú egyedek rendszertani azonosítása még a laikusoknak sem okoz gondot: a harci eszközként is bevethető, de leginkább a rivális elriasztását szolgáló csontos képződmény (úgynevezett agancs) az őzekkel összetéveszthetetlenné teszi az ivarérett bikákat. Kivéve kora tavasszal, amikor az agancsot – szemben más, egyébként szintén párosujjú patás kérődzőfajok által növesztett szarvval vagy tülökkel – elhullajtják a hímek, hogy aztán pár hét alatt még szebbet és nagyobbat fejlesszenek maguknak.
A szarvastehenek nem hordanak agancsot – vagy csak nagyon ritkán, de akkor is csak csökevényeset. (Kivételt a rénszarvasok jelentik, bár a nőstények csontképződményének mérete ritkán közelíti a hímekét.) Ennek ellenére, a küllem alapján némi gyakorlattal szarvasként azonosíthatóak a gímtehén-egyedek is. Méghozzá, az erőteljes, oldalról nézve csaknem négyzetes alkat alapján. Íme:
A párzás jogáért nagy hanggal és szükség esetén véres párbajsorozattal megküzdő bikák és a tehenek találkozása pedig semmi mással össze nem téveszthető, bár az egyszeri turista által ritkán megpillantott látvány.
A szarvasfélék népes táborához tartozó európai őzek ugyan eredetileg szintén erdei állatok voltak, de jobban alkalmazkodtak az emberi környezethez – pontosabban a deforesztációnak is nevezett erdőpusztítás után létrejött „kultúrtájhoz”. Ennek és kisebb termetüknek köszönhetően lehettek az Öreg néne őzikéje (írta: Fazekas Anna) vagy a Walt Disney által tömegkultúrális ikonná avatott, Felix Salten-féle Bambi ihletői.
Az utóbbi, 1923-ban Bécsben – Eine Lebensgeschichte aus dem Walde alcímmel – megjelent mű szerzőjét Siegmund Salzmannként anyakönyvezték Budapesten. A felnőtteknek szóló fejlődésregényt a népszerű fordítások avatták gyermekmesévé, no és a sztorit celluloidra rajzoló Walt Disney. Az 1942-ben bemutatott animációs örökzöld (a 2006-os remake korántsem ütött akkorát) főszereplőjét azonban nem az európai őzről, hanem a fehérfarkú vagy virginai szarvasról (Odocoileus virginianus) mintázta alkotója. Csakhogy e faj a nevével ellentétben az őzformák alcsaládjához tartozik. Vagyis ugyanúgy őz, mint az ős-Bambi – bár, mint a fenti képen látható, külleme alapján az őzgida szarvasborjú is lehetne, vagy fordítva. (A két alcsalád fajai azonban véletlenül sem állnak párba, még mesterséges körülmények között sem.)
A baknak nevezett őzhímek télen hagyják el nyársszerű agancsukat, amelyet, ha végszükségben vannak, nemcsak a territóriumukat és az üzekedési (párzási) időszakban kiszemelt sutákat (nőstény őzeket) veszélyeztető vetélytársak, de az ember ellen is fordíthatnak.
A suták a tehenekhez hasonlóan szinte sosem növesztenek agancsot, a két faj nőstényeit ezért sokszor összekeverik. A fenti kép jól példázza az alapvető jegyeket, amelyek alapján megkülönböztethetők egymástól a fajok: a leglényegesebb ezek közül, hogy az őzek filigránabbak és jóval kisebb termetűek rokonaiknál.
Jól figyelt? Jöhet a teszt? Jöjjön a teszt!