Honnan tudod, hogy meghaltál?
Biológiai halált szenved, aki az élettel összeegyeztethetetlen sérülést szerez, „például hiányzik a feje” – szembesít honlapján a pőre valósággal az Országos Mentőszolgálat. A tájékoztató anyagból kiderül még, hogy halálra kell gyanakodni, ha „a törzs darabokban van”, de a hullamerevség, illetve a testen megjelenő elszíneződés, vagyis a hullafoltok is egyértelműen jelzik a visszavonhatatlan véget. Még ha mindez megmosolyogtatónak tűnik is, időről időre még a szakemberek közt is heves vitákat szül, hogy pontosan mi is jelenti a földi lét végső állomását.
A halál beálltát alapesetben néhány egyszerű orvosi vizsgálattal, kevesebb, mint 5 perc alatt meg lehet állapítani, hullafoltok és hullamerevség hiányában is. Mindössze ellenőrizni kell a nyaki ütőéren, a csuklón, esetleg a lágyéki vagy a hónaljban tapintható verőéren a pulzust, vagyis a vérkeringést. Egyértelműen jelzi az élet elmúlását a légzés megszűnése is. Ennek vizsgálatához a szakemberek a mellkas mozgásának (vagy mozdulatlanságának) a nagyjából egy percig tartó megfigyelését javasolják. A klinikai halál, vagyis a keringés és a légzés leállásának a bizonyosságát tovább lehet még fokozni néhány alapvető reflex vizsgálatával. A külső ingerre adott legismertebb önkéntelen reakció a pupillareflex, vagyis a pupilla hirtelen fényre történő összeszűkülése.
A reflexekre adott válaszreakció kiértékelése azonban nem mindig ennyire egyszerű. Agysérüléseknél esetenként előfordulhat a kómának olyan mély változata, amelyben a pupilla- és egyéb reflexek úgy is elmaradhatnak, hogy a légzés és a keringés jóformán zavartalan. Nem szólva arról, hogy egy-egy ilyen állapot súlyosbodásával a szív dobogása és a levegő tüdőbe áramlása mesterségesen is fenntartható. Az intenzív terápiás osztályokon bekövetkező halálesetek diagnosztikai kritériumai éppen ezért eltérnek a szokványos menetrendtől. A lélegeztetőgépekre és egyéb létfenntartó berendezésekre kapcsolt betegek esetében simán előfordulhat, hogy miközben sérülésük a legkevésbé sem összeegyeztethető az élettel, mégis dobog a szívük, emelkedik a mellkasuk.
Az agyhalottak önkéntelenül nem reagálnak
Az agyhalált az agytörzsi reflexek vizsgálatával lehet (és kell) diagnosztizálni. Az agyból kilépő fő idegpályák ingerlése révén kiderülhet, mennyire visszafordíthatatlan az agy károsodása. Ha az agytörzs a szóban forgó reflexekre nem reagál, az arról tanúskodik, hogy az agy teljes állománya visszafordíthatatlanul bomlásnak indult. A már említett pupillareflex mellett mindkét szemen elvégzik az úgynevezett szaruhártyareflexet. Vattában végződő pálcikával közelítenek a szemek szaruhártyájához: az orvosi értelemben élők szemhéja ilyenkor automatikusan lecsukódik. Az arc fájdalomreceptorainak ingerlése, például a bőr megcsípése vagy megszúrása a mimikai izmok összehúzódását kell, hogy kiváltsa. A fülekbe fröcskölt hideg, jeges víz hatására az élőknél a szemgolyók reflexszerű, adott oldali fül irányába való elmozdulása figyelhető meg, amit a hallójáratokban található egyensúlyi szerv ingerlése okoz. Végül pedig a légutak – légcsőbe helyezett tubuson keresztüli – ingerlésének reflexszerű köhögést kell okoznia.
Ha a vizsgálatok mindegyike azt jelzi, hogy a halál beállt, a lélegeztetőgép rövid ideig tartó lekapcsolásával (a vér széndioxid-szintjének monitorozása mellett) ellenőrzik, hogy a spontán légzés beindul-e. A vizsgálatokat az előírás szerint két orvosnak kell egymástól függetlenül elvégeznie – avat a folyamat részleteibe a hivatását korábban Debrecenben, jó ideje viszont a Birminghami Egyetemi Kórházban gyakorló Vincze Balázs aneszteziológus. Ha valakinél a szóban forgó reflexvizsgálatok agyhalált jeleznek, az a gépek nélkül, vérkeringés és spontán légzés hiányában, néhány percen belül „rendes” halált szenved.
Az agyhalál diagnosztizálását követően a gépeket rendszerint 1-3 nap múlva kapcsolják le. A protokoll szerint ennyi idő áll rendelkezésre, hogy a halottnak nyilvánított agy, ha még tud, magához térjen. Ezt követően legfeljebb a szervdonorok „életbentartó” gépét hagyják bekapcsolva, hogy a szerveket a test vérkeringésének a mesterséges fenntartásával életben tartsák.
Magyarországon nagyon kevesen rendelkeznek a szerveik átültethetőségéről. Angliában jobb a helyzet, ezért miután agyhalottnak nyilvánítanak valakit – így az intenzív terápiás orvos –, sok kórházban egy harmadik alkalommal, a hozzátartozók jelenlétében is elvégzik az agytörzs, és ezzel a teljes központi idegrendszer halálát biztosan jelző vizsgálatokat. A donorlistákon nem szereplők esetében pedig a gépek leállításával az agyhalál megállapítása után rendszerint egyáltalán nem várnak, az elhunytat a hagyományos módon, szívhalállal is hagyják meghalni.
Van viszont, aki évekig haldoklik
Ez az a pont, ahol – általában a család nyomására – előfordul, hogy a halott mégsem távozhat. Ez rendszerint olyan esetekben fordul elő, amikor a halál lehetősége előre nem is merül fel. Ilyenkor a gyászolók sokszor műhibákat sejtenek a háttérben. Az amerikai Jahi McMath esetében, 2013-ban például egy előre tervezett rutin mandulaműtét torkollott tragédiába. Az akkor 13 éves lányt a műtét harmadnapján agyhalottnak nyilvánították. A kórházi dolgozók kitartanak amellett, hogy nem követtek el hibát, a család és néhány független szakértő szerint viszont a tinédzser vérveszteségét a műtét közben felsértett, majd ellátatlanul hagyott verőér sérülése okozta.
Akárhogyan is, a szülők a halál diagnózisát nem fogadták el és nem törődtek bele, hogy gyermeküket az életbentartó gépekről lekapcsolják. Jahi szívét a gépek még ma is működtetik. Sőt, hónapokkal a kómába esése után kezdett el menstruálni, majd a szülők egy gyermekneurológust is meggyőztek, hogy a lányuk orvosilag is életben van. Most a kamasznak öt éve kiállított halotti bizonyítvány jogi úton való visszavonását szeretnék elérni.
Halál az íróasztalnál
Az agyhalál koncepciójának az alapjait a Harvard Orvosi Egyetem 13 tagú bizottsága dolgozta ki, idén épp fél évszázada. Az „új halálnem” bevezetését elsősorban az agyi működés vizsgálatát célzó orvosi eszközök és módszerek tárházának a robbanásszerű gyarapodása tette lehetővé. Szükségessé viszont inkább az, hogy 1968-ra teljesen bevett eljárássá vált az úgynevezett „oxigénkezelés”, vagyis a szívműködés és a légzés gépekkel való mesterséges fenntartása. Mint azt Henry Beecher harvardi bioetikus és aneszteziológus egy szakmai szimpóziumon a kollégáinak kifejtette, a tartós kómában gépekkel életben tartott „emberek megállíthatatlanul növekvő száma országszerte jelentős problémákat okoz az orvosi ellátásban”. Feljegyzésében Beecher futólag azt is említette, hogy „a halálmegállapítás elavult módszerei kibékíthetetlen ellentétben állnak” az átültethető szervekre várók érdekeivel.
A haláldiagnózis modernizálására vállalkozó harvardi orvosok egyike, Daniel Wikler a végül elfogadottnál lényegesen kevésbé szigorú javaslat elfogadása mellett kardoskodott. A klinikumba végül bevonult gyakorlat kizárja, hogy olyanokat is agyhalottnak nyilvánítsanak, aki még képes lenne önállóan levegőt venni. Wikler a vita során viszont úgy vélte, hogy a halál már akkor is megállapítható, amikor a beteg „elveszíti a személyiségét", önmaga lényegét. Ez akkor fordul elő, ha kiterjedt és visszafordíthatatlan sérüléseket szenvedtek az agykérgi (tehát nem a reflexszerű működésért felelős agytörzsi) központjai. Utóbbiak felelősek a személyiséget meghatározó tudatosság, az érzések és a gondolatok kialakulásáért és fenntartásáért. Csakhogy a kérgi központok olykor úgy is visszafordíthatatlanul sérülhetnek, amikor a beteg amúgy még önállóan lélegzik. Az agyhaláldiagnózis protokolljába beépített „lélegeztetőgép-próba", szakszóval az apnoé-teszt viszont garantálja, hogy az érintettek a gépekről lekapcsolva, vagyis levegő hiányában szívhalált szenvednének.
A rettegett „új halál”
Az „új halálnemnek” még így is szép számmal akadtak nem kívánt mellékhatásai, pedig az agyhalál a teljes lakosság nagyjából legfeljebb egy százalékát érinti. A Jahi McMath-éhez hasonló esetek rendszeresen korbácsolják fel a laikusok félelmét, hogy olyanokat is halottnak nyilváníthatnak, akik esetleg mégis élnek. Alig egy évtizede a BBC számolt be öt tévesen halálként elkönyvelt esetről. Egy évvel korábban pedig egy olyan venezuelai férfi történetével borzolták a kedélyeket, aki a saját boncolása közben tért magához, miután egy autóbalesetben az élettel összeegyeztethetetlennek tűnő módon sérült meg és így a helyszínen halottnak nyilvánították.
A BBC sztorijában példaként szereplők egyikénél sem merült fel az agyhalál diagnózisa, Jahiról pedig nem tudni, mi történne vele a gépek nélkül. A témát 2012 októberében különszámban körüljáró New Scientist brit hetilap szerzői ennek ellenére nem kevesebbet állítanak, mint hogy manapság rutinszerűen tárnak fel „dobogó szívű, 1968 előtt nagyon is élőnek tekintett embereket a boncasztalon a szerveikért”. A kiadványban kevés szó esik arról, hogy ha 1968 előtt léteztek is, sem túl elterjedtek, sem túl hatékonyak nem voltak azok a berendezések, amelyekkel az agyhalottak szívdobogását manapság akár már évekig is fenn lehet tartani.
Az élvetemetéstől már az ókori görögök is féltek
A helytelen haláldiagnózistól, vagy ahogy korábban hívták, a tetszhaláltól viszont már jóval az agyhalál „feltalálása” előtt is rettegtek. Franciaországban például 1937-ben két nappal az elföldelése után találták életben az akkor 18 éves Angelo Hays-t. Noha a fiatal férfit egy súlyos, motorbalesetben elszenvedett fejsérülés következtében nyilvánították halottnak, a temetése után felmerült a gyilkosság gyanúja. Az exhumálás után vették észre, hogy a mély kómában lévő férfinek –van légzése, még ha nagyon gyenge is. Végletekig lelassult légzése miatt, szerencséjére, épp csak annyi levegőt használt, amennyi a fellazított földben még bejutott a koporsóba. Hays teljesen felépült és idős koráig élt. Az eset mindenesetre eléggé megviselhette, mert 60 évesen megalkotta saját biztonsági koporsóját, amelybe oxigénpalackot és vészcsengőket tervezett.
A tézis, miszerint a légzés és a keringés megszűnése egyértelműen jelzi a halál beálltát, magától az orvoslás atyjától, Hippokratésztól származik. Más kérdés, hogy ennek csak a kereszténység terjedésével lett jelentősége, a holttestől való gyors megszabadulás divatja ugyanis csak akkor kezdett általánossá válni. Szkeptikusok persze az ókori görögöknél még úgy is akadtak, hogy az akkoriban szokásos hamvasztás előtt rendszerint bőven volt idő, hogy a test bomlása elkezdődjön. Kortársa, a filozófus Platón és később, a Római Birodalomban például a történetíró idősebb Plinius sokat tett annak elterjedéséért, hogy „a holttest máglyára helyezése előtt levágják annak egy ujjpercét, hátha a fájdalomtól magához tér” – említ orvostörténeti állomásokat Horányi Ildikó történész. De a test felélesztésének eszköztárába tartozott a halott nevének többszöri kiáltása, a hangos sírás és kiabálás is. Tudományos igénnyel először egy dán anatómus, Jaques Winslow kérdőjelezte meg a hippokratészi alapvetést az 1740-es években. Ő amellett kardoskodott, hogy előfordulhat, hogy olyanoknál sem lehet külső szemlélőként szívverést vagy légzést felfedezni, akik pedig valójában még élnek.
„A 18. századtól aztán Európa-szerte egyre gyakrabban merült fel, hogy temetés előtt 48-72 órát kellene várni. Ekkoriban terjedtek azok a nézetek, hogy a halott szíve tájékára hideg vizet csöpögtetve vagy a füle mellett puskát elsütve, esetleg a végbélnyílásába fecskendőszerű eszközzel dohányfüstöt pumpálva olyan irritációt lehet kelteni, amire csak a halottak nem reagálnak” – hoz példákat a korabeli diagnosztikai kritériumokra a történész. Az általános gyakorlat ugyanakkor az volt, hogy miután a csuklón kitapintott pulzust vagy az orr alá tartott tollpihe mozgása hiányában a légzést nem észlelték, a holtakat – ekkor már nemcsak vallási, hanem higiéniai és járványügyi okokból – 24 órán belül elföldelték. Más kérdés, hogy Niccolò Massa olasz anatómus a maga részéről már két évszázaddal korábban is úgy rendelkezett, hogy halálakor két napig ne érjenek hozzá, hogy minden hibalehetőséget ki lehessen zárni.
A tetszhalál-teória Jézust sem kímélte
A halált idéző kóma lehetősége a 19. században még a teológusokat sem hagyta hidegen. Heinrich Paulus német teológus és Friedrich Schleiermacher vallásfilozófus egyaránt támogatták az elképzelést, miszerint Jézus valójában nem halt meg a Golgotán. A kereszten olyan mély kómába esett, hogy amikor leemelték, nem vették észre, hogy még él. A sziklasírban magához tért, és elmenekült. Harmadnapon ezért találták a sírját üresen.
Az elképzelést Gary Habermas filozófus és feltámadáskutató orvosi alapon cáfolta. Mint azt videóban kifejti, a római hóhérok a kereszthalálra ítéltek bokáját kettős célból törték el. A műfogás nemcsak felgyorsította a kivégzést, hanem a súlyát így megtartani képtelen test helyzete alapján azt is elárulta, mikor halt meg az elítélt. Jézus bokáját nem törték el, mert úgy látták, már meghalt. A második „halálpróbát” viszont rajta is elvégezték: lándzsájukkal oldalba, a korabeli szokásokat kutatók szerint szíven szúrták. Ha egy elítélt minden mást túlélt is, ebbe biztosan belehalt.
A tetszhalál a magyar országos politikát is tematizálta
A tetszhalál hátborzongató kérdéskörét Magyarországon a 19. század két legnagyobb államférfije – A látszatos halál című 2003-as kötet szerint – a saját programja népszerűsítésére használta. Egy beregi táblabíró állítólagos esetére hivatkozva, miszerint az a saját sírhelyén magához tért, majd éhhalált halt tetemét jóval később fedezték fel a családi kripta lezárt bejáratánál, Kossuth Lajos a Pesti Hírlap egyik 1841-es vezércikkében azzal kampányolt a halottasházak felhúzása mellett, hogy „az orvosi tudomány általában kénytelen megvallani, hogy a halálnak más csalhatatlan jele nincs, mint a rothadás”.
Széchenyi István Kossuth hangulatkeltő modorát kifogásolva azzal replikázott A Kelet népében, hogy „ezen czikk miatt alkalmasint egyetlen egy eleven emberrel sem fog kevesb ezentul eltemettetni Magyarországban. (...) Kár is volt ez okbúl azon lap vezérczikkében illy aránylag csekély érdekű tárgyat felhozni, melly laptul Magyarország ujjászületését várja sok magyar.” A Batthyányi-kormány későbbi közmunka- és közlekedésügyi minisztere leginkább azt kifogásolta, hogy Kossuth az anyagi források hiányában megvalósíthatatlan megoldásokat igyekszik népszerűsíteni.
Az anyagi korlátokkal persze Kossuth is tisztában volt, ezért is szögezte le a már idézett vezércikkben, hogy „nem annyira tudományos, mint jó lelkiösmeretű, becsületes emberre van szükség a szemlélőben, (...) sőt, kisebb községekben ezt is elmellőzhetni, s a halott őrzést a rokonokra bizhatni, minthogy a dolog veleje csupán abban áll, hogy a halottszemlélő naponkint több izben megtekintse a halottat, s temetni mindaddig ne engedje, mig a halál csalhatatlan jelét, a rothadást észre nem veszi”.
Az így felkorbácsolt hangulatban viszont mások is beszálltak a vitába. Bugát Pál orvos például egy évvel később arról szónokolt, hogy nem kéne annál alább adni, mint hogy „minden falunak, vagy legalább több, egymáshoz közel esőnek meg lenne a maga orvosa, ki egyszersmind természetes halottkém is volna, mert ha pap nélkül még az utolsó falut, pusztát sem hagjyuk, úgy orvos nélkül sem kellene egy falunak lenni”. Mindezt azonban még közel harminc évvel később sem sikerült keresztülvinni. A temetések és temetők című kötetében Kubinyi Ágoston művelődésszervező, muzeológus még 1869-ben is arról panaszkodik, hogy „sok helyen a 48 órát, s a halott vizsgálatot mellőzvén, sietnek a temetkezésekkel. Halotti kamarák, melyekben a halottak megfigyeltetnének, nem léteznek.”
A vérkeringés és a légzés megszűnését az elmúlás gondolatától rettegő laikusok csak több száz év után fogadták el a halál – a test bomlásával egyenrangú – jeleként. Ha ez alapján kell értékelni, az agyhalál koncepciója egész jól áll. Még akkor is, ha az amerikai bennszülöttek nagy része, a muszlim és az ortodox zsidó hitűek következetesen elutasítják az elképzelést, miszerint még akár a szíve is doboghat egy halottnak.
A halál előrejelzéséről korábbi cikkünket itt olvashatják: