József Attila államosítása: amikor először ültük meg a költészet napját

A szovjet pártfőtitkár még szinte ki sem tette a lábát Budapestről tíznapos magyarországi látogatása után, amikor 1964. április 10-én nagyszabású ünneplés és országos rendezvénysorozat vette kezdetét. Persze nem Nyikita Szergejevics Hruscsov távozását ünnepelték a népek, noha még Záhonynál is volt díszbeszéd ebéddel, úttörőkkel és helyi párttitkárral, elvégre valamivel csak el kellett ütni az időt, amíg a Bábolnán ajándékba kapott öt shagya-arab fajtájú lovát és fogatát átrakták a vendég saját, szélesebb nyomtávú páncélvonatára.

Az ünneplés az első költészet napjának szólt, amelyet akkor rendeztek meg először hivatalosan József Attila – kerek ötvenkilencedik – születésnapján. A Művelődési Minisztérium meglehetősen lagymatag érdeklődés mellett ugyan már jó pár éve próbálkozott valamiféle „költészet napjával” a könyvhét keretében (jellemzően júniusban), de az általános irodalmi zaj elnyomta Erató, Kalliopé és Polyhymnia hangját.

Úszódaru, művház, szocbrigád és lakótelep

Az április 11-i dátum ötletét egy évvel korábban, 1963-ban a Magyar Írók Szövetségének költői szakosztálya dobta fel, mivel tagjai elérkezettnek vélték az időt, hogy József Attila emlékét és verseit végre kiszabadítsák a hivatalos mítosz halálos öleléséből. Akkoriban csupán Budapesten 13 utca viselte a költő nevét, de volt már róla elnevezett díj, mozi, színház, tudományegyetem, tér, gimnázium, nyelviskola, sportegyesület, könyvesbolt, művelődési ház, szabadegyetem, lakótelep, kollégium, sugárút, úttörőcsapat, termelőszövetkezet, szocialista brigád, raliverseny, sőt úszódaru is.

József Attila csak épp egyvalami nem volt: olvasott és pontosan idézett költő. Mert még a propagandacélokra agyonhasznált és ásításig kiüresített „dolgozni csak pontosan, szépen,/ahogy a csillag megy az égen,/ugy érdemes”-t is megcsonkítva használták, mivel a verstöredék első két sora, a „Ne légy szeles./Bár a munkádon más keres –” sehogy sem fért bele a proletárköltő imidzsébe.

Pártállamosítás

Az írószövetségi érdekérvényesítésre jellemző, hogy az állampárt, az MSZMP agitációs és propaganda osztálya (APO) szinte rögtön lenyúlta a költők „alulról jövő kezdeményezését”, mondhatni ráült az eseményre.

Az első április 11-i költészet napját mindjárt háromnapos rendezvénnyé kerekítették: 10-én, pénteken budapesti megnyitóval, költő-olvasó találkozókkal a nagyobb könyvesboltokban, extra irodalomórákkal a 7. és 8. osztályosoknak, és vetélkedőkkel meg szavalóversenyekkel a könyvtárakban, hogy lant ne maradjon parlagon. A költőt 11-én saját versei köszöntötték a Kossuth rádióban szombat reggel, este pedig a Párbeszéd József Attilával című verses pódiumműsor az Irodalmi (mai Radnóti) Színpadon. A vasárnapra egy szolnoki záróünnepséget szerveztek (csak találgatni lehet, miért pont oda), olyan élő költőkkel, mint Nagy László, Rákos Sándor, Baranyi Ferenc és Zelk Zoltán.

Az agitprop osztály semmit sem bízott a véletlenre, pláne a költőkre. Azon a héten még a lottószámokat is egy József Attila művelődési házban húzták, történetesen Baján. (A számoknak – 10, 23, 26, 45, 62 – nem volt közük a lírához.) A „felszabadulás”, azaz április negyedike előestéjén kiosztott József Attila-díjakból viszont két költőnek is jutott – Csanádi Imre és Szüdi György személyében. A párt napilapja, a 750 ezer példányban kinyomtatott Népszabadság pedig szocioriport-sorozattal támogatta meg a proletárköltő mítoszát. A Gát utca 7. gyűjtőcímű írásoknak azonban csak annyi közük volt József Attilához, hogy a ház egyik lakójának „édesanyja együtt járt mosni József Áronnéval a környék jómódú családjaihoz”. Autentikusnak talán csak József Attila szülőházában, a ferencvárosi Gát utca 3. alatt nyíló kiállítás ígérkezett, amit az idősebb pályatárs, Kassák Lajos nyitott meg.

Attrakciónak azonban minden kétséget kizáróan a költészetnapi felvezetésnek szánt nyitóműsor számított, amit április 10-én, pénteken este a televízió is közvetített az Egyetemi Színpadról. Az adást 2 millió 700 ezer magyar néző láthatta, legalábbis a Magyar Rádió és Televízió (MRT) közvélemény-kutató osztályának 1964-es felmérése szerint, amely megállapította, hogy minden családi készülékre három-öt néző jutott – a vendégeket nem számítva.

Szürkeségből rendszerváltó versmaraton

Az „élő magyar költők” körüli hivatalos csinnadrattában azonban leginkább éppen az ünnepelt, az akkor már 27 éve halott József Attila és költészete szorult háttérbe. Somlyó György, a költői szakosztály elnöke nem véletlenül szólalt fel a Magyar Írók Szövetségében, mondván, a költészet napjának valós „értelme az lenne, hogy valami spontánabb, kevésbé nagyméretű rendezvény legyen. Nem lenne olyan bürokratikus, mint a könyvnapok. Visszatérni ahhoz a módszerhez, hogy a költészet propagálását a költészetből kiindulva tennénk. Olyanná tennénk, ahogy a költők elképzelik az olvasókkal való találkozásaikat. Ha így lett volna, akkor nem kellett volna minden lényeges szervezetet erre mozgósítani.”

A későbbi években aztán kifulladt a „mozgósítás”, a költészet napja lassan, de biztosan beleszürkült az unalmas, üres és jelentéktelen állami megemlékezések sorába. József Attila hivatalosságtól mentes spontán, közvetlen és személyes ünneplésére csaknem a rendszerváltásig várni kellett.

1986-ban is csak abból lett emlékezetesebb híranyag, hogy a budapesti bölcsészhallgatók nem tudták, mikor született József Attila. „Milyen nap van ma?” – tolták a mikrofont reggel 8-kor az előadásaikra siető álmos és megszeppent egyetemisták arcába. A bágyadt „nem tudom” volt a leggyakoribb válasz, de akadt, aki tétován visszakérdezett: „csütörtök?” Persze, sokan tudták a „helyes” választ, ám ezeket zömmel kivágták az esti tévéhíradóból, ahogy azt a széles vigyorral kísért feleletet is, hogy „Márai Sándor születésnapja”.

1988-ban Galkó Balázs emelte végül József Attila-i magasságba a költészetnapi ünnepet. Arra vállalkozott, hogy délelőtt 10-től egy álltó helyben elszavalja a költő összes versét a legendás Fiatal Művészek Klubjában. Az egyszemélyes performansz tervét a kultúrpolitikusok öncélú sportteljesítménynek ítélték, de betiltani mégsem lehetett a színészt, aki József Attila-verseket szaval. Agyonhallgatni viszont igen: az esemény semmiféle reklámot nem kaphatott. Az versmaratont indító Kedves Jocó!-t még talán ha húszan hallgatták a Népköztársaság (mai Andrássy) úti teremben, ám kora estére dugig telt a helyiség, éjfél körül pedig már tömve volt a folyosó is. Írók, színészek és pályatársak érkeztek sorra, köztük Jancsó Miklós vagy az akkor már csak ritkán mutatkozó írófejedelem, Szentkuthy Miklós. Az Íme, hát megleltem hazámat utolsó szavait hosszas csend követte a taps előtt – József Attila költészete egy kis időre megszabadult ideológiai kötelékeitől.

A szerző irodalmár.