A Westworld az eddigieknél is erőszakosabb, és végre van tétje
A 2016-ban bemutatott Westworld, az HBO-n futó sorozat az elejétől fogva egy sokismeretlenes egyenlet, ami egy rejtélyekre épülő sorozatnál rendben lenne, de az alkotók (egy Nolan és J.J. Abrams, Isten irgalmazzon) közben annyira beleszerettek az x-ekbe, hogy elfelejtették azokat behelyettesítgetni. Így a Westworld a legfogyaszthatóbb pillanatokban túlbonyolítja magát, többször ütközik önellentmondásokba, és csak nagyon nagy vonalakban lehet körülírni, miről szól.
Az első évad, amely egyébként pont az említett komplexitása miatt teljesen érthetetlen módon minden idők HBO-sorozatainak legnézettebb első évadja volt, beszippantott a westernes-sci-fis hibrid világával, az izgalmasnak tűnő karaktereivel, de hiába haladt elég sok szálon a cselekmény, a világ túl távoli maradt, a karakterek többségéről pedig kiderült, hogy csak jól eladott klisék. Egy idő után pedig már a rejtélyek sem érdekeltek annyira.
Mégis, Jonathan Nolan és Lisa Joy egy olyan gazdag játszóteret építettek fel Michael Crichton tervrajza alapján (Crichton az az ember volt, aki sosem tudta megírni normálisan az egyébként zseniális ötleteit), ahova érdemes néha visszanézni, hátha épp jó játék megy.
A második évadban például végre elkezdtek tévésorozatosdit játszani.
Hogy miért lett izgalmasabb a Westworld a folytatásra? A főszereplő androidokkal addig nehéz volt azonosulni, amíg hétről hétre benne volt a pakliban, hogy törlik a memóriájukat, és egész más személyiséget kapnak. A szabad akarat igazi game changer: nemcsak az angyali parasztlányból bosszút szomjazó harcossá vált Dolores (Evan Rachel Wood) vagy a könyörtelen madámból a lányát kereső anyukává alakult Maeve (Thandie Newton) sorsa érdekel jobban, de a kalandparkban kitört lázadás után még összetettebbé vált az is, hogy most akkor kinek kell/lehet itt drukkolni.
Van egy jelenet az évadpremierben, amikor Dolores a nagy aprítás közben megáll egy pillanatra, és három, a legrosszabbkor időpontot foglalt látogatót készül akasztani, miközben olyasmiket kérdezget az egyiküktől, hogy „Gondolkodtál már a létezésed természetén?”. A három ember a halálfélelemtől remegve könyörög az öntudatra ébredt androidnak, és nem tudjuk róluk, hogy ők is a szexuális és gyilkos fantáziájuk legális kiélése miatt látogatták meg Westworldöt, vagy csak kíváncsiságból. És ha az előbbi, akkor megérdemlik-e a halált? A jelenet során ráadásul többször nem egyértelmű, mi lesz a vége, gyakorlatilag tökéletes összefoglalása a sorozatnak, négy percben.
Ebből az is következik, hogy ha az első évad megosztó volt a néző arcába tolt véres erőszak miatt, akkor a második miatt tüntetni fognak – amíg az embereket bántani képtelen androidok másnap mindig „újraéledtek”, addig itt már tétje van minden egyes agyvelőloccsantásnak.
Robert Ford (az első évadban Anthony Hopkins) halálával és az eluralkodó káosszal egyre nagyobb szerepet kap a sorozatban a Westworldöt üzemeltető vállalat, a Delos, és ez már az első epizódban felkavarja az állóvizet: a Gustaf Skarsgard (Stellan, hány gyereked van még?) által játszott ellenszenves vezéralak például úgy masírozgat fel-alá fegyveres csapataival, mint ahogy a Lost 4. évadjában Keamy zsoldosai bevonultak a szigetre. Bár valódi főszereplője eddig sem nagyon volt a sorozatnak, azért Hopkins vitte a főarc szerepét, ez mostantól (mivel Ed Harris önismétlő fekete ruhás emberéről nem érdemes sokat beszélni) teljes joggal Jeffrey Wrightot illeti, aki emberként (Arnold) és androidként (Bernard) is óriásit játszik.
Vizuálisan eddig sem volt gond a sorozattal (vagy inkább audiovizuálisan, Ramin Djawadi még mindig egy zeneszerzőisten), de tény, hogy kezdett már kicsit fáradni a futurisztikus irányítóterem vs. poros westernfalu koncepciója, ezért üdvözlendő a folytatásban látott kísérletezgetés. Aki követte a széria körüli felhajtást, az tudhatja, hogy a Delos összesen hat kalandparkot üzemeltet, és a második évad első öt részében ebből többet meg is mutatnak, és a már beharangozott Shogunworld elképesztő látványa (Rinko Kikuchi sem ront az összképen) még csak a kezdet.
Ha mindez nem lenne elég, még egy olyan dologgal is megpróbálkozik a második évad, ami eddig egyetlen Nolannek sem volt az erőssége: a humorral. Ennek egy jelentős része természetesen a show metaimádatának megtestesítőjén, Lee Sizemore-on csattan, aki a Westworld (mármint a sorozatbeli park) legfőbb írója, narratív igazgatója, ezért elég sok minden ismerős neki, amit az egyre fenyegetőbb, ezzel együtt egyre kreatívabban sértegető androidok szájából hall.
De attól továbbra sem szabadulunk, hogy minden apró javulás ellenére az egész olyan, mintha Elon Musk felkérte volna William Shakespeare-t és Stephen Kinget egy regény hosszúságú találós kérdés megírására. Most már csak azt remélhetjük, hogy ezúttal nem csapják össze a választ.