5 pro tipp és trükk: konferenciakalauz kezdő tudósoknak

Konferenciákra járni nem csak azért jó, mert rengeteg új dolgot lehet hallani, és az ember a saját témáját is megmérettetheti. A tárgyi tudás gyarapítása mellett a kapcsolatépítés legkellemesebb formája is ez, ráadásul sokszor összekötve egy nyaralással. Ez az írás olyan kutatóknak és művészeknek készült, akiknek előbb-utóbb szükségük lesz arra, hogy nemzetközi vagy hazai konferenciákra járjanak. Mivel én még pályám elején járok, átérzem azokat a problémákat és kételyeket, amelyek egy kezdő kutatót mardosnak a konferenciák közepette.

Láng Benedek, a BME Filozófia és Tudománytörténet Tanszékének vezetője mondta, hogy amikor egy külföldi professzor konferenciára érkezik, természetes élőhelyéről kiszakított nagyvadként kóborol a vadonban, ahol sokkal sebezhetőbb és védtelenebb. Segítségre van szüksége! Ilyen helyzetekben sokkal könnyebb kapcsolatot teremteni a nagyvadakkal, segíteni nekik eligazodni a városban, vagy meginvitálni őket az előadásunkra. De a nagyvadak mellett ott vannak a kisebbek is, akikkel a szemfüles doktorandusz már akkor jó barátságot köthet, amikor még kevésbé ismertek.

1. Légy proaktív!

A PhD-s lét elengedhetetlen eleme a proaktivitás. A konferenciaszerepléshez vezető első lépés, hogy el kell kezdeni őrült tempóban keresni azokat a lehetőségeket, ahol a kutató saját témáját vagy valami ahhoz lazábban kapcsolódó diszciplínát fognak tárgyalni. Ajánlott lépések: releváns Facebook-csoportok áttekintése, feliratkozás emaillistákra, a diszciplína kiemelt alakjainak sztalkolása a közösségi média felületein, a témavezető vegzálása. Tapasztalataim szerint ezek a hadműveletek még akkor is eredményesek, ha valami nagyon obskurus kutatási témán dolgozik a doktorandusz.

2. Kezdd el a szőnyegbombázást!

Ha akad egy bármilyen szempontból releváns felhívás, rögtön el kell kezdeni támadni! A jó absztrakt ismérve, hogy minél világosabban és egyértelműbben foglalja össze az előadás témáját, ha valami konklúzió is van, még jobb. Ha nincs, akkor a kezdő kutató találjon ki valamit, és majd az előadásig finomítja. A konferenciajelentkezésekkel kapcsolatban alapelv, hogy a kevesebb több több az több. Ajánlott olyan helyekre is beadni az absztraktot, amelyek elsőre nem tűnnek a legrelevánsabbnak, mert sokszor onnan jönnek a legjobb ötletek, ahonnan nem is várná az ember.

3. Gondoskodj magadról!

Ha már van egy elfogadott absztrakt, érdemes azon nyomban támogatási lehetőségek után nézni, mert mint azt valószínűleg mindenki sejti, utazni drága. Főleg egy PhD-hallgatónak. A támogatás intézményektől és doktori iskoláktól függően eltérő, néhol helyben is támogatják a konferenciarészvételt, vagy alapítványi lehetőségeket ajánlanak. Érdemes figyelni az állami pályázatokat, illetve az Erasmus és a Campus Mundi kutatói támogatásait is. (Ha ezzel kapcsolatban az olvasónak vannak még pro tippjei, örömmel fogadom!) Ajánlott annak is utánanézni, hogy a konferencia fenntart-e ösztöndíjas helyeket, és a szervezőket zaklatni ez ügyben. Nemrég egy svédországi konferencián így engedték el a regisztrációs díjamat, illetve ingyen szállást is biztosítottak.  A következő lépés a minél gyorsabb szállásfoglalás, hiszen ha nagyobb konferenciát rendeznek a városban, hamar elfogynak a jó helyek. Minél tovább halogatod, annál nagyobb eséllyel leszel kénytelen drága helyen megszállni.

Grafika: Tóth Róbert Jónás

4. Készülj fel!

Az a téma, hogy mi mindentől jó egy előadás, külön cikket érdemelne. Annyi azonban tudományágtól függetlenül elmondható, hogy 

  • akármilyen nehéz, időben el kell kezdeni a felkészülést, 
  • idejekorán érdemes konzultálni a témáról. 

Megoszlanak a vélemények abban a kérdésben, hogy érdemes-e megírni az előadás szövegét. Én azt vallom már egy ideje, hogy igen, mert biztonságérzetet ad, csökkenti a lámpalázat, és attól még, hogy megírja az ember, nem muszáj felolvasni, még ha sok helyen hagyományosan így is tesznek az előadók.

5. Ne juss el a depressziós akadémikus tanácsáig!

A konferenciaszerepléstől leginkább az tántoríthat el, hogy ki kell állni és előadni valamit, gyakran idegen nyelven, emellett még teljesen ismeretlen emberekkel kell szóba elegyedni. (Ha olyan kutató vagy, aki még hírből sem ismeri a szociális szorongást, az imposztorszindrómát vagy a pánikrohamot, ez a pont persze nem neked szól.)

A rossz hír, hogy az ilyen típusú szorongásra nem létezik univerzális gyógymód. Segíthet azonban a dolgok erőltetése és – bármennyire is utálom ezt leírni – a határok feszegetése. A felmerülő stresszes helyzeteket két típusba sorolom: a szakmai megnyilvánulással kapcsolatos félelmek, illetve a szociális aggodalmak.

A szakmai félelmek sajnos teljesen jogosak: könnyen előfordulhat, hogy a kezdő előadó belefut egy arra kószáló szakértőbe, aki már 40 éve kutatja azt a témát, amit az ifjú tehetség még csak 1 éve. Lehet, hogy a nagy öreg kekeckedni fog, de valószínűbb, hogy nem, sőt. Ha a kezdő kutató úgy tekint erre, mint egy lehetőségre, az előadás után odamegy, és megkérdezi a szakértő véleményét az előadásáról, nagyon udvariasan, kidomborítva, hogy mekkora megtiszteltetés, hogy ő egyáltalán megnézte a prezentációt. Szakmai félelmeket az előadások utáni kötetlen, de tudományos diszkusszió is kiválthat. Mi van, ha olyan kérdést kap az előadó, amelyre nem tud válaszolni? Semmi. Senkit se fog érdekelni. Hány olyan helyzetet tudsz felidézni konferenciáról, amikor az előadó tudta megválaszolni a kérdést? Na ugye.

A szociális szorongás akkor támadhat, ha sor kerül az előadások közti ebéd-, vacsora-, kávé- és sörszünetekre. Ilyenkor sajnos rá kell vennie magát az elveszett doktorandusznak, hogy minél több emberrel beszélgetést kezdeményezzen. Így akár már a második napon a saját kis társaságával érkezhet, és minél nagyobb ez a törzs, annál nagyobb eséllyel kerülheti el a kezdő előadó, hogy egyedül kelljen álldogálnia a kávészünetben. Ezekre az informális helyzetekre is érdemes felkészülni úgy, hogy az ember néhány kompakt mondatban fel tudja vázolni kutatási témáját. Ha pedig végképp semmi sem jut az eszébe, marad az időjárás vagy a másik fél beszéltetése. Az esti sörözés (amit sose hagyjon ki!) már könnyített terep, néhány ital után minden megoldódik.

Pro tipp: egy depressziós akadémikus blogján olvastam, hogy az egyetlen, ami segíteni szokott neki, amikor a szorongás beindul, hogy egy kis kanálnyi csiliszószt bevesz a szájába. Ennek az a célja, hogy hirtelen és erőteljesen kirángassa az embert abból az örvényből, ami egyre nehezebbé teszi a felszabadult kommunikációt. Én még nem próbáltam, de mindenesetre magamnál hordok egy mini Tabasco-szószt.

Esettanulmány

A hollandiai Enschedében július elején megrendezett Human-Technology Relations: Postphenomenology and Philosophy of Technology konferencia legjobb része az volt, hogy ott volt Andrew Feenberg kanadai filozófus, Don Ihde amerikai tudományfilozófus és Peter-Paul Verbeek Hollandiából, ugyancsak technológiával foglalkozó filozófus. Próbálok nem túl érzelgős lenni, de ha az ember olvas bizonyos szerzőket, felnéz rájuk, és utána ők ott ülnek mellette és vele kávézgatnak, az eléggé megható. Ahogyan a szeretet is, ami őket övezte, és az is, amilyen közvetlenséggel beszélgettek bárkivel bármiről, Trumptól a Brexiten át a technológiáig. Don Ihde ráadásul az én szekciómra ült be.

A prezentációm előtt békésen ültem, és azt éreztem, hogy nem lesz gond, olyan vagyok, mint egy zen mester, semmi sem zökkenthet ki. Amikor ezt éppen tudatosítottam magamban, megjelent Ihde professzor, aki annak a területnek a szakértője, amelyről én vakogni készültem, ráadásul az egyik diámon egy éppen tőle származó idézet is szerepelt. Hirtelen 200 körüli lett a pulzusom, és erőteljes izzadásba kezdtem. A prezentáció kezdetéig még volt hátra 10 percem, ami sajnos nem volt elég arra, hogy visszatérjek a zen állapotba, szóval eléggé felhevülten adtam elő, amit csak a prezentáció végére sikerült mérsékelnem. Miután befejeztem, maga Don Ihde kommentált! A szekció végén odamentem hozzá, szerencsére ő maga szólított meg, és beszélgetett velem a témámról. Úgy éreztem magam, mintha én lennék Beyoncé.

A konferencia egyetlen negatívuma a közös kocsmázás hiánya volt, ugyanis a konferenciákon mégiscsak az összejövetelek a legfontosabbak. Amikor például csecsemő méretű Wiener Schnitzel és a literes sör mellett ülve folyik a beszélgetés a plenáris előadókkal, vagy hajnali 4 körül Darmstadtban nihilistákkal black metal teóriákról cserélhet eszmét az ember, vagy Göteborgban egy digitális alkotóműhelyben művészek improvizálnak olyan hangszereken, amelyeket saját maguk találtak fel, akkor azért lehet életre szóló barátságokat kötni. Vagyis az utolsó és legfontosabb tanácsom minden konferenciára járó hallgatónak: sose hagyjátok ki a közös kiruccanásokat!

A szerző az ELTE Filozófia Doktori iskola hallgatója.