Veteránok

Direkt a rossz kezem nyomom rá a kapunyitóra, egymás után négyszer, hogy jelezzen ismeretlen behatolót a rendszer, hogy megszólaljon bent a vészjelző, hogy megjelenjen a falon a képem, ahogy dühösen a nyitólapnak feszülök.

Ma megint korábban hazaengedtek a gyárból, kint túl hideg és túl sötét és túl veszélyes, nem akarok a rendes munkaidő végéig az utcán maradni, de semmiképpen sem szeretném rajtakapni Károlyt.

Nem tudom, hogy tudja-e, hogy tudom, de ezzel mindenképpen megadom neki az esélyt, hogy fenntarthassuk a látszatot.

Ritmikusan nyomkodom a nyitólapot, semmi se történik, kezdek aggódni, hogy valami mégsincs rendben, mert máskor ilyenkor már rég ki szokta nyitni az ablakot, hogy lekiabáljon, hogy szokjam már meg, legyek olyan kedves, hogy az ellőtt kezemmel nem fogom rábírni a kaput a megnyílásra, mert a rekonstrukció során megváltozott benne a csontszerkezet.

Nem mintha el tudnám felejteni, hogy milyen volt, amikor leszakadt a karom, vagyis nem leszakadt, hanem letépték, máig érzem a rántást és a szakító fájdalmat, az émelyítő, hersenő reccsenést is hallom, vagyis nem hallom, hanem a részem, ott pattog és visszhangzik a mellkasomban, az új karom hiába majdnem olyan, mint a régi, ettől, a roppanó fájdalom éles emlékétől nem lesz mégsem soha ugyanolyan, mondhatnak akármit a terapeuták, és hozhatnak bármilyen törvényt, én igenis láttam a szuperlánctalp alatt szétzúzódni a karomat, és hiába minden tiltás vagy terápia, nem fogom tudni soha elfelejteni, se a karomat, se az elvesztett háborút.

Jól van, most már nem fogok tovább várni, Károlynak hallania kellett, hogy itt vagyok, hallania kellett, hogy jövök, ráteszem a rendes tenyerem a nyitóra, az ajtó szisszenve kinyílik, ahogy beérek a lépcsőházba, olyan hangosan kezdek felfele dobogni a lépcsőn, amilyen hangosan csak lehet, legszívesebben valamelyik indulónkat is üvölteném hozzá, de azt persze nem szabad, az azért több mint életveszélyes volna.

Felérek a lépcsőfordulóba, megállok az ajtó előtt, jó hangosan megzörgetem, mielőtt kinyitnám, megjöttem, Ezredes bajtárs, ezt kéne kiáltanom, de ezt persze nem lehet, szervusz Károly, kiáltom helyette, Károly, megjöttem.

Kinyitom az ajtót és belépek a szobába, és a csendből már tudom, hogy valami baj van. Az ezredes soha nincsen csendben, nem tudja elviselni a csendet, éppúgy, ahogy én sem tudom, a csend a veszteséget jelenti, a mozdulatlan ürességet, a halált.

Megyek végig a rongyszőnyegen, a nappali ajtaja nyitva, Károlyra gondolok, arra, hogy milyen volt, amikor rajtakaptam, a kis asztal előtt guggolt a sámlin, az asztalon tejesdobozok, könyvkupacokra támasztott fürdőszobatükör, pár régi karóra, zsebszámológépek, egy civil nem értette volna, mi történik, de én azonnal felismertem a tézéezerhuszonhetes pilótafülkéjét, a csatainterfészt, tudtam, hogy a kezében tartott két csődarab igazából a két nehézgépágyú elsütőkarja.

Még be se érek a nappaliba, már megérzem a kiömlött tej savanyú szagát, Károly a földön fekszik, körülötte a szétgurult konzervek, a törött falióra, a fürdőszobatükör cserepei, két kettévágott tejesdoboz. A tej körbefolyta, kicsit olyan, mintha hóban feküdne, oda kéne térdelnem mellé, meg kéne ráznom, úgy kéne tennem, mintha nem a nappaliban lennénk, hanem kint a fagyott behavazott síkságon, a téezerhuszonhetes füstölgő roncsai mellett.

Fájdalom hasít a vállamba, képzelem csak, a látóteremben megjelenik a csatainterfész, persze képzelem ezt is, de hiába tudom, hogy nem vagyok az ülésbe szíjazva, akkor is azt érzem, hogy ott vagyok, hogy otthon vagyok. Interfészhonvágy. Ismeri mindenki, akinek marketing okokból, vagy mit tudom én miért, lecserélték a megszokott grafikus felületét, de amit mi érzünk, az elvesztett Nagyháború veteránjai, az százszor, ezerszer fájdalmasabb.

Szegény Károlyt nézem, ahogy ott fekszik a tej áztatta kopott perzsaszőnyegen, elképzelem, hogy mit érezhetett, amikor összeszedte a házban a tárgyakat, amikor körberakta magát velük, amikor méretre vágta a sámli lábait, meg az asztal lábait, hogy az illúzió minél pontosabb legyen, hogy azt érezhesse: ott van megint, még akkor is, ha persze tudnia kellett végig, hogy nincs ott, hogy nem lehet ott, hogy nem lesz ott soha.

Szép álmokat, ezredes bajtárs, suttogom, annyira halkan, amennyire csak bírom, a látóteremben már nincs ott az interfész, csak a viszketős, fájdalmas hiánya van ott, egyelőre még nem halálos, pár napig, pár hétig, pár hónapig, pár évig még biztos, hogy kibírom.