Igazán karinthysra sikeredett Karinthy Frigyes temetése

„Nem sejtettem, hogy első, hatezer évre berendezett gyermekéletemnek, a hetykeség és önérzet korszakának, ez a lépcsőház volt az utolsó stációja” – jegyzi meg Karinthy Frigyes az Utazás a koponyám körül című regényében, felidézve a napot, amikor 1936 márciusában egy szemészeti vizsgálatot követően kezébe kapta a leletét. A pangásos papilla (vagyis a szemfenéken látható megduzzadt vérerek) csalhatatlan bizonyosságot jelentett számára, hogy agydaganata van. „Gyermekéletének” második szakasza nem sokkal tovább, mint két évig tartott. 1938. augusztus 29-én meghalt egy siófoki panzióban.

Függőleges 13

A gyászhír percekkel később már Pesten volt. Akadtak, akik el sem akarták hinni, rossz viccnek, az író legújabb groteszk tréfájának tartották, hiszen még előző nap is ott szerepelt az Ujság keresztrejtvényében, hogy a függőleges 13: „közmondás és ami utána van, azt már Karinthy tette hozzá”.

Keresztrejtvény 1938. augusztus 28-án az Ujságban...
... és a függőleges 13-as

A hitetlenkedésnek volt alapja. Nem egyszer szórakoztatták el egymást Kosztolányi Dezsővel, mit is mondanának a másik „holtteste” felett. „A zöld tinta kiapadt” – kezdte például Karinthy egy alkalommal. És gyakran eljátszott azzal a gondolattal is, hogy ha majd meghal, válaszolni fog a temetésén a szónokoknak. Az Ujság nekrológja fel is emlegette, hogy az elhunyt igazságtalannak tartotta, hogy „én mozdulatlanul és némán fekszem a koporsóban, mialatt a szónokok zavartalanul beszélhetnek”. Karinthy tervei szerint egyébként a ceremónia végén egy gramofonlemezről kellett volna lejátszani mondandóját.

A hol „váratlan”, hol „tragikus” hirtelenséggel „agyvérzésben”, máshol „szívszélhűdésben” elhunyt íróról megemlékező nekrológokban ellenben egymást érték a giccsbe hajló, melodramatikus mondatok: „A magyar irodalom gyászba borult”; „Üljünk le a földre és jajgassunk, mint a törzsfő halálakor”; „Kinek jutott volna eszébe, amikor látta Karinthy Frigyest pizsamában ülni a kertben, hogy a halál már körülötte settenkedik”; „Második napja fekszik már holtan a magyar irodalom halottja (…) emlékké fagy egy kép, a költő halála pillanatának képe: siófoki panziószoba, kint őszi hangulatban szemerkél az eső, köd borítja a Balatont, a költő felül az ágyon, lábát kinyújtja, a cipőt akarja felhúzni, teste előredől, vérhullám borítja el agyát és már szegényebb a világ egy értékes élettel”.

Pizsamában Karinthy Frigyes, köntösben Salamon Béla, terpeszben Rejtő Jenő 1938 nyarán SiófokonFotó: Nagy István/PIM

Azt csak évtizedekkel később – Karinthy Márton Ördöggörcs című regényéből – tudhatta meg a nagyérdemű, hogy az agyvérzésben szinte azonnal meghalt író utolsó napja koránt sem volt olyan idilli, amiként a lapok tálalták, mert délután veszekedett a feleségével, Böhm Arankával. Ami nem változtat a tényen, hogy Karinthy „váratlan” halála a két évvel korábbi agyműtétje óta a levegőben volt, vagy ahogy a Pesti Napló riportja idézi az özvegyet: „Olivecronától kapott ajándékba két évet” – utalva a svéd agysebész által Karinthyn végzett, 1936. májusi sikeres műtétre. (Radnóti Fanni Naplója szerint a Nyugat szerzői is úgy tudták, hogy Karinthy halálát „hirtelen agynyomás okozta”.)

Böhm Arankával Siófokon 1932-benFotó: Minden másképpen van – Karinthy Frigyes összes fényképe

Gyászol a BNV és az Ál-Nemecsek

A temetést evangélikus szertartás szerint, de a zsidó hagyománynak megfelelően, három nappal később, szeptember 1-én tartották a Kerepesi úti temetőben. A lapok szerint több száz, sőt akár ezer ember kísérte utolsó útjára Karinthyt. A halottaskocsi mögött lépkedő özvegyet – jobbján Kosztolányi Dezsőnével, balján Karinthy Ferenccel, azaz Cinivel – az író első házasságából származó fia, a költő, Karinthy Gábor követte. A Pesti Napló tudósítója részletes beszámolójában kissé profánul hat, hogy Karinthy „egyik legjobb barátja, Kosztolányi Dezső – hiába ígérgette annyit – nem jöhetett el, a szomszédságban fekszik. ’Frici’ és ’Desiré’, a két nagyszerű barát most már örökké szomszédok”.

Frici és Desiré Palicsfürdőn az 1910-es évek közepénFotó: Minden másképpen van – Karinthy Frigyes összes fényképe

Koszorúzott és táviratot küldött, aki élt és mozgott. Még a Budapesti Nemzetközi Vásártól is érkezett gyásztávirat, amiért „meggyőződéssel és szeretettel foglalkozott színes tolla mindig a vásár ügyével”. 

A 32-es Bajtársak koszorúztak is. Hogy a budapesti Harminckettesek terének nevet adó, még Mária Terézia által alapított gyalogezred veteránjai kondoleáltak, annak korántsem az az oka, hogy Karinthy náluk szolgált volna. Az elhunyt ugyanis egyetlen percet sem volt katona. Annyira nem, hogy az első világháború vége felé, amikor elrendelték az általános mozgósítást, a legendásan pacifista Karinthy habozás nélkül kivetette egyébként egészséges vakbelét – írja életrajzában Halász László –, csak hogy megússza a bevonulást. A katonás főhajtásra az lehet a magyarázat, hogy a megboldogult a mai stand up-osoknál is többet haknizott. A már említett Ujsag 1929. április 3-án számolt be arról, hogy a népszerű író a „budapesti 32-es gyalogezred kötelékében szolgált bajtársak nagyszerűen sikerült ünnepélyt tartottak husvétvasárnapján Irányi-u. 17. számú helyiségükben. Karinthy Frigyes megnyitója után Bobrovinczky Tamás tábornok ünnepi beszédében kegyeletes szavakkal emlékezett meg úgy a boszniai okkupáció idejében, mint a világháborúban elesett 32-es hősökről.”

További karinthys adalék, hogy a 32-es Bajtársak nevében az egyik koszorúzó az a Józsika-Jezsek Ferenc papucskészítő-bedolgozó volt, aki az 1960-as évek elején Nemecsek Ernőnek adva ki magát dedikálta A Pál utcai fiúk című Molnár Ferenc-regényt az Úttörő áruházban. (A sötét hajú, nagydarab és kifejezetten arrogáns szélhámos sajtópere egészen a Legfelsőbb Bíróságig jutott, míg végre lelepleződött, de az egy másik történet.)

És mégis mozog?

A sírnál az Est-lapok és az Athenaeum kiadóvállalat nevében Móricz Zsigmond búcsúztatta pályatársát. A Karinthyval eltűnő „szellemi fölény és függetlenség” fölötti fájdalmában hosszan idézett tőle az év április 15-én megjelent Kopernikánusok és peripatetikusok című cikkéből. Például azt, hogy 

„(…) az uralkodó hatalom úgy vette észre, hogy a kopernikánus gondolatok veszélyeztetik és gyöngítik a fikciókat, melyeken hatalmuk nyugszik. Aristoteles hívei, a peripatetikusok, összefogtak az egyházzal s Galilei, vénségére az inkvizíció elé került. Ott azonban győzött az életvágy — Galilei nem született vértanúnak, mint Giordano Brunó, visszavonta kárhozatos tanait, s az egyház abban a naiv feltevésben, hogy az egyszer felfedezett igazságokat meg lehet semmisíteni azzal, ha a felfedező visszavonja őket, elengedte Galileinek a máglyahalált. Az ekként alakult helyzet ma már világos és áttekinthető. Egy ideig a paripatétikusok büszkén élvezték győzelmüket s maguk is meg voltak győződve róla, hogy a »tévtanok« destruktív mételyétől megszabadult a civilizált Európa s innenfogva semmi sem áll többé útjában a nagy tömegek testi-lelki üdvéért és jólétéért felelős, ezt a jólétet mindenek elé és mindenek fölé helyező tekintélyuralom érvényesülésének. Azonban a nap és a föld nem vették tudomásul Galilei kompromisszumát, tovább is úgy forogtak, mint eddig, egész nyíltan és szemérmetlenül, s az egyszer kimondott gyanú többé nem aludt el (...) A valóságot, amit egyszer megértett az ember, mégse lehet többé eltemetni. Ez a valóság pedig, mint a szabadesés immár örök törvénye, örökidőkre nyilvánvalóvá tette, hogy csak a tömeg tehetetlen mechanizmus – az emberi lelkiismeret szabad és független: nem is lehet hát, hogy utóbbi forogjon előbbi körül, csak a vakösztön szalmaszálába kapaszkodó Rémület vacogó képzeletében.”

Karinthys slusszpoén, hogy a gyászbeszédről tovább lapozva az alábbi mínuszos hír volt olvasható: „Karinthy Frigyes temetésén, csütörtökön délután, a Kerepesi temetőben elveszett gróf Bethlen Istvánné töltőtolla. Az urat vagy hölgyet, aki megtalálta, kérjük juttassa el a Pesti Napló szerkesztőségébe.”