Jordan Peterson: röhejes troll, veszélyes próféta vagy az igazság bajnoka?

Ha létezik manapság előadó, akinek még a csillárján is lógnak az érdeklődők, az Jordan Peterson: több száz dolláros belépő mellett tart teltházas előadásokat, milliók követik a YouTubeon, második megjelent könyve eladási rekordokat döntöget, és minél többen támadják, annál népszerűbbé válik. 

Bármilyen meglepő legyen is, a kanadai pszichológusprofesszorra nem annyira a jungiánus alapokon nyugvó valláspszichológiai elmélete miatt kíváncsiak ennyire, bár időről időre ez is előkerül a beszélgetésekben, hanem azért, mert még 2016-ban megtagadta, hogy a Kanadában bevezetett szabályok értelmében transzneműekre vonatkozó névmásokat alkalmazza.

Fotó: Gage Skidmore/Wikimedia Commons

Az első botrány óta eltelt két évben a kifejezetten intelligens és művelt, az amerikai Harvardon végzett, Marxszal, Tolsztojjal és Foucault-val egyaránt magabiztosan dobálózó, az ideológiai értelemben vett jobboldalt a renddel, a baloldalt a káosszal azonosító, emellé lehengerlő módon érvelő Peterson ismeretlen professzorból tömegek megmondóemberévé, és félig-meddig akaratán kívül, később a szerepbe belehelyezkedve, de a függetlenség és tárgyszerűség látszatára kínosan ügyelve az új jobboldal, az alt-right kabalafigurájává vált. 

De mit állít pontosan Jordan Peterson, és mennyi benne az igazság?

Professzor a polkorrektség ellen

Peterson a névmásügy által szerzett népszerűségét kihasználva még 2016-ban indította el a Professor Against Political Correctness (professzor a politikai korrektség ellen) névre hallgató előadássorozatát, ennek első részében pedig kifejezetten az ellen tiltakozik, hogy felelősségre vonhassák, esetleg börtönbe is zárhassák azért, ha az előadásain nem használja a megfelelő névmásokat. Brenda Cossman, a Torontói Egyetem jogászprofesszora szerint ebben az esetben legalábbis félreértésről lehet szó, ő ugyanis nem tartja életszerűnek, hogy egy helytelen névmás használata miatt lecsukhassanak valakit bárhol Kanadában, a törvény ugyanis elsősorban a gyűlöletbeszéd és az uszítás esetében tesz lehetővé ilyen szigorú büntetést. 

Az alapvető problémája a szóhasználattal nem csupán az, hogy Peterson összesen két biológiai nemet fogad el (amellett, hogy pszichológusként elsősorban egyénekkel foglalkozik, és azt állítja, képes belátni, ha valaki a szokásostól eltérően határozza meg akár a nemi szerepét is), hanem az, hogy az eltérő szóhasználatot elrendelő törvény a szólásszabadságot csorbítja (ennek a kiemelt szerepére Peterson elméletében a későbbiekben még visszatérünk). A videó címének megfelelően Peterson emellett kritizálja a politikai korrektség gyakorlatát, és kifejti, hogy véleménye szerint a szólásszabadság veszélybe került Kanadában.

Posztmodern veszedelem

Peterson úgy általában azt gondolja, hogy a fejlett világ egyetemein mostanra túlsúlyba kerültek a „poszt-marxista”, a „posztmodern” és a „szocialista” oktatók és hallgatók, ez pedig fenyegető légkört teremt az intézményekben, ezért korábban listázni szerette volna az általa károsnak (posztmodernnek) tartott szakokat és oktatókat. A Torontói Egyetem Női- és Gender-tanszéke szerint viszont éppen ez szítana feszültséget, sőt, zaklatásokhoz vezetne (a tanszék munkatársai Peterson 2016-os belépője után több fenyegetést is kaptak), így végül elállt a tervétől, amelyről több rajongója is úgy vélte, hogy több kárt okozna, mint amennyi hasznot hajtana. 

A pszichológiaprofesszor szerint a bölcsész- és társadalomtudományok java részét „megfertőzte” a Jacques Derrida és Michel Foucault nevével fémjelzett posztmodern, a célja pedig az, hogy ezekre a szakokra idővel 75 százalékkal kevesebb diák járjon (ezt felvilágosítókampánnyal kívánja elérni: fel akarja hívni a figyelmet a bennük rejlő veszélyekre, amelynek hatására a diákok eldönthetik, hogy valóban oda kívánnak-e járni, vagy „inkább kerülik őket, mint a pestist”). 

Nem ő az egyetlen, akiben a posztmodern, vagy még inkább posztstrukturalista franciák indulatokat keltettek: visszatérő vád, hogy ebben a keretrendszerben nincs helye meghatározott morálnak, mivel követői relativisták, sőt, egyesek szerint az, hogy ebben az elméletben a megszólaló szándéka is mellékes, és csak az általa kimondott szavak hatása számít, tehető felelőssé a genderhez, rasszhoz vagy szexualitáshoz kötődő nyelvi érzékenységhez. 

Foucault szerint maga az ember sem más, mint kulturális konstrukció: az identitását és minden jellemzőjét kizárólag a körülményei határozzák meg. Ebből merít többek között Judith Butler, a Berkeley Egyetem retorikaprofesszora is, amikor amellett érvel, hogy a gender sem más, mint társadalmi konstrukció – többek között ez háborítja fel Petersont, aki szerint nemhogy a nemi szerepek meghatározottak a társadalomban, hanem egy jól körülhatárolható társadalmi rendre való törekvés is belénk van kódolva, és ez olyannyira ősi vonásunk, hogy még a homárokkal is osztozunk benne.

Homárhierarchia

Peterson szerint az, hogy a homárok számára is kellemes, ha több szerotoninhoz jutnak, és az, hogy egyre feljebb kerülnek a tengermély hierarchiájában, azt jelenti, hogy a dolgok természetes állapota egy bizonyos társadalmi rend, és az embernek is erre kellene törekednie. Az általa hivatkozott kutatásban arra jöttek rá, hogy ha több szerotonint (a köznyelvben boldogsághormonként számon tartott neurotranszmittert) juttatnak a rákok szervezetébe, az állatok hajlamosabbak a domináns viselkedésre – vagyis valószínűleg eleve több szerotonin szabadul fel bennük, ha hatalmi helyzetbe kerülnek (igaz, a homárok idegrendszere nem egészen úgy működik, mint a miénk – olyannyira nem, hogy valójában agyuk sincsen). 

A kanadai pszichológus szerint a homár(nem)agy és az emberi agy közötti analógiát bizonyítja az is, hogy a rákoknál működik ugyanaz az antidepresszáns, mint az embereknél (igaz, az emberek a szerotonin hatására épp hogy nyugodtabbak lesznek, míg a homárok feldühödnek). Peterson szerint elkerülhetetlen, hogy az állati és az emberi struktúrák között legyen valamiféle folytatólagosság – bár a bírálatok szerint ezzel el kéne fogadnunk, hogy ha vannak szerencsétlen homárok, vannak olyan emberek is, akik egész egyszerűen alsóbbrendűek, mint mások. 

Peterson szerint az intelligenciahányados, az IQ értéke kiváló, objektív mércét adhat az ember társadalomban betöltött szerepéhez, sőt, a teszt olyan megbízható eredményt ad, hogy szerinte ha ezt elvetjük, „akár az egész pszichológiát is” elvethetjük. Ira Wells, a Torontói Egyetem angolprofesszora szerint ugyanakkor ezzel az elképzeléssel több probléma is van, többek között az, hogy mindkét kutatás eredményei, amelyekre Peterson empirikus bizonyítékként hivatkozik, vitathatóak, ráadásul Wells azzal is vádolja kollégáját, hogy ezt szándékosan elhallgatja a diákjai elől. Az agyunk ráadásul alkalmazkodik is a környezet változásaihoz, így akár az is alakíthatja, ha egy olyan társadalomban hiszünk, amelyben mindenki egyenlő – a családi hasonlóság ráadásul nem is jelenti azt, hogy azonos vonásokat mutatnának egy-egy egyed leszármazottai. 

Már a nagyszüleinkkel sem mutatunk feltétlenül sok azonos vonást, állítja egy a Conversationon megjelent kritika, az utolsó közös ősünk a homárokkal pedig az első bélrendszerrel rendelkező állat volt 350 millió évvel ezelőtt, így ha van olyan szervünk, amelyet össze lehet hasonlítani, az nem az idegrendszer lesz, hanem éppenséggel a bél.

Fotó: Pierre Hussenot/foodcollection

Nők a társadalomban

Az elhíresült genderügy egyik szála éppen a nők szerepéről szól az emberi életben: Peterson szerint a természet adta rendnek a párkapcsolatokban is érvényesülnie kell, ennek az alapja pedig megint csak a természet: a férfiak általában testesebbek és erősebbek, így egy vita során is inkább a fizikai konfliktus felé haladnak, de a mai világban kevésbé verekszünk, nőket pedig nem szokás megütni – ezért is nem tud mit kezdeni egy férfi egy „bolond nővel”. 

Peterson szerint a férfiak köreiben viszonylag egyszerű a képlet: ha valaki méltánytalanul bánik a másikkal, először beszélnek erről, aztán vitatkoznak, végül pedig dulakodnak vagy verekednek, nőkkel szemben azonban ezek a burkoltan agresszív technikák tiltottak. A pszichológus szerint a férfiak természetszerűleg fizikai fölénnyel bírnak és erőszakosak, de Petersonnak erre is van válasza: szerinte az erőszakra a monogám párkapcsolat, vagyis a házasság jelentheti a megoldást, különben minden nő az előnyösebb pozícióban lévő, erősebb férfiakra pályázna (ebben a forgatókönyvben a nő jelenti a káoszt, a férfi pedig a rendet). 

A „kötelező” házasságot ebben az esetben nem az állam rendeli el, hanem maga a társadalom kényszeríti ki, hiszen így Peterson szerint mindenki számára kedvezőbb körülmények alakulnak ki: csökken az erőszak, a frusztrált fiatal férfiak kevesebb gyilkosságot követnek el, a nők is megbízható férjhez jutnak, és a gyereknevelés is könnyebbé válik. Az erőszak szerinte nem kizárólag a férfiakra jellemző: azt állítja, hogy számszerűen többször fordul elő, hogy egy nő fordul a házasságon belül a férfi ellen, mint fordítva, de miután a nők jellemzően gyengébbek, ennek kevesebb nyoma marad. Álláspontja szerint a világ veszélyes hely a nők számára: fizikálisan gyengébbek, mint a férfiak, ráadásul folyamatosan fenyegeti őket az erőszak veszélye, hajlamosabbak a behódolásra és a konfliktuskerülésre, amire szükség is van, mert legalább kilenc hónapig kell gondoskodniuk egy magatehetetlen emberi lényről.

Miért probléma a genderügy?

Jordan Peterson első könyve, a Maps of Meaning: The Architecture of Belief (A jelentés térképe: a hit felépítése) jungiánus szellemben vizsgálta a hit, az agyműködés és a tudattalan kérdését, végső soron pedig az etika gyökereit kutatta: állítása szerint a mítoszok és különböző vallások vizsgálatával többet tudhatunk meg arról, hogyan is kellene élnünk (második kötete, a némileg közérthetőbb önsegítő könyv a 12 szabály az élethez – így kerüld el a káoszt (12 Rules for Life: An Antidote to Chaos) címet viseli, és kevésbé elvont témákkal foglalkozik, leginkább életszemléleti, életvezetési tanácsokat ad). 

Peterson számára az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb kérdés a szólásszabadság, méghozzá nem azért, mert ez elengedhetetlen egy demokratikus állam működéséhez, hanem azért, mert szerinte önmagában is értéket jelent, és elválaszthatatlan az alapvető emberi léttől. Peterson szerint a gondolkodás beszéd útján zajlik; lehet ugyan némán, polémia nélkül is elmélkedni, de ez fárasztó, a hétköznapi életben az ember inkább hajlamos párbeszédben megközelíteni a kérdéseket. Azt is állítja, hogy ahogy létezik egyfajta természetes hierarchia a társadalomban, úgy léteznek bizonyos etikai szabályok is, amelyeket többek között épp ezzel a párbeszéddel vagyunk képesek felszínre hozni vagy megfogalmazni. 

Az általa felhozott példa szerint hasonló a helyzet, mint amikor egy játékot játszunk: lehet, hogy a gyerekek nem értik meg a szabályokat, ha elmondjuk nekik, de ha nekiállnak játszani, ösztönösen követik őket. A helyes élet receptjét rengetegen próbálták meg megfejteni az emberiség történetében, és mindenki a maga módján próbálta megfogalmazni, hogyan is kellene élnünk. Ezek a mesék és a mítoszok, és ezt vetették papírra a Bibliában is: minden ilyen történet valamilyen morális igazságot fogalmaz meg, és az ember minden mesében a hőshöz akar hasonlítani. Ha pedig az ezekhez vezető párbeszédet bármi gátolja, az Peterson szerint nem egy alapjog elleni támadás, hanem egyenesen Isten elleni vétek. Így ha bárkinek előírják, hogy milyen új névmásokat használjon, annak nem is annyira a genderkérdéshez van köze, hanem az erkölcsi lét alapjaihoz, és mindez végső soron erkölcsi relativizmushoz, vagyis Peterson értelmezésében káoszhoz vezet.

Professzorból rocksztár

Amikor Petersnt a kritikusai Hitlerhez hasonlították, második könyvének forgalma jelentősen megugrott – pedig közvetlenül a megjelenése után az Amazonon eleve a 12 szabály vezette a slágerlistákat; Peterson YouTube-csatornája több mint negyvenmillió nézőt vonzott magához, a 18 és 35 közötti korosztályban pedig sokan valóságos messiásként tekintenek rá. A New York Times a nyugati világ legbefolyásosabb közgondolkodójának nevezte a professzort. 

A professzor különösen népszerű az amerikai alt-rightosok körében, bár ő maga inkább a klasszikus brit liberalizmus híveként határozza meg magát. Bár egyes kritikusai szerint az az elmélete, hogy az LMBTQ-mozgalom és a #metoo a nyugati világ posztmarxista megdöntésére törnek, és az, hogy jobbára csak részigazságokkal dolgozik, hiteltelenné teszik, mégis mindig telt házzal tartja meg az előadásait. Két évvel ezelőtt hétköznapi egyetemi tanárként kezdte, most már csaknem annyi ellentüntető fogadja egy-egy fellépésén, mint ahány rajongó. Saját bevallása szerint 2016-ban mindössze 15 perc hírnévre számított, a lendület azonban máig tart (bár hozzáteszi, hogy egy normális világban nem keltett volna ekkora feltűnést). 

Van, aki veszélyesnek tartja, van, aki röhejesnek, mások szerint csak trollkodik; egyesek szerint nem is tanítványai vannak, hanem hívei, akik a zaklatástól és az erőszaktól sem riadnak vissza egy-egy kritikusával szemben. Rengetegen esküsznek rá, hogy Peterson tanácsai megváltoztatták az életüket. Van, aki szerint hiba politikát látni a politikai korrektség kritikusába – direkt, közvetlen politikai témát valóban alig érint az előadásai során. Egy biztos: milliók figyelnek rá.