Több kárt okoznak a nyugati országokból érkező önkéntesek a harmadik világban, mint amennyi hasznot hoznak

Nem a szüleik elvesztése, hanem az egójukat fényezni kívánó nyugati turisták miatt kényszerülnek árvaházakba gyerekek hatalmas tömegei sok fejlődő országban. A sokkoló állítás csak azért tűnhet újszerűnek, mert a szélesebb közönséghez többnyire el sem jutottak azok az adatok, amelyekre a gyermekmentő szervezetek már egy évtizede felhívták a figyelmet. Kambodzsában például a khmer népirtás után negyven évvel is gombamód szaporodnak az újabbnál újabb árvaházak. Ennek pedig a legfőbb oka az, hogy a segítő szándékkal érkező nyugati önkéntes turisták, a volunteer (önkéntes) és a tourist (turista) szavakból képzett közkeletű nevükön a volunturisták fizetni is hajlandók azért, hogy azt érezhessék: tettek valamit a világ igazságtalanságának a felszámolásáért.

A UNICEF nemzetközi gyermekvédő szervezet felmérései szerint azonban a harmadik világban árvaházakban élő gyerekek túlnyomó többségének legalább egy vér szerinti szülője köszöni, nagyon is jól van. Egyes országokban, például Libériában még az is előfordul, hogy az árvaházakban élők 97-98 százaléka nem is árva.

Hasonló tapasztalatokról számolt be egy több szerzős, a napokban megjelent kötetben az amerikai Daniela Papi-Thornton, aki első önkéntes kalandtúrája után több mint egy évtizedet élt Kambodzsában. „Az árvaházi önkéntesmunka jó érzéssel töltheti el a kalandvágyó utazókat, de a kambodzsai családok számára mérhetetlenül káros gyakorlatot tart életben. Aki jót akar a gyerekeknek, nem vállal efféle önkénteskedést” – írja Papi-Thornton egy friss UNICEF-felmérésre hivatkozva. Utóbbi szerint a kambodzsai árvaházakban élő gyerekek több mint háromnegyedét azért szakítják el a szüleiktől, hogy az országba direkt ezzel a céllal érkező önkéntesek minél jobban érezhessék magukat saját jótetteiktől.

Nem fejlődnek rendesen

Közben azokban az országokban, ahonnan az önkéntesek útnak indulnak, régóta tudják, hogy a bentlakók nemcsak azokban az intézményekben nem fejlődnek megfelelően, ahol gyakran válogatott eszközökkel bántalmazzák őket, hanem a legetikusabban működtetett árvaházakban sem. Magyarországon a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló XXXI. törvény 1997 óta azt írja elő, hogy a nagy létszámú otthonokat fel kell számolni, és az állami gondozásba vett gyerekeket nevelőszülőknél vagy lakásotthonokban kell elhelyezni – írta 2004-es tanulmányában a hazai gyermekotthonokat vizsgáló Rácz Andrea és Szombathelyi Szilvia. A törvényalkotók nyugat-európai mintára úgy gondolták, hogy a családias környezetet biztosító lakásotthonok jobban szolgálják a bentlakók társadalomba illeszkedését és felnőtté válását.

Miközben az iparilag fejlett országokban az árvaházakat a gyermekek védelme érdekében jóformán mindenhol felváltotta a nevelőszülői rendszer, a nyugati ökoturisták gond nélkül finanszírozzák az ázsiai és afrikai árvaházakat. Pedig az ENSZ 2009-es kimutatása szerint a sok férőhelyes gyermekotthonokban nevelkedő gyerekeknek gyakrabban vannak magatartászavaraik, és az IQ-juk is elmarad a nevelőcsaládokban élő társaikétól.

A fejlődő országokban a volunturistákat fogadó, gyermekotthonokat üzemeltető szervezetek a gyerekek nagyon is élő szüleit sokszor azzal hitegetik, hogy a kicsiknek jobb taníttatásban lehet részük a bentlakásos intézményekben. Csakhogy a valóságban ez a legritkább esetben sincs így. A családjuktól elszakított, intézetekben nevelkedő gyerekek taníttatásában nemcsak a hivatalos tanrendet nem tartják be, de az önkéntes munkára érkező nyugati fiatalok túlnyomó többségének tanári képesítése sincs, sőt, többnyire egyetlen alkalmassági vizsgán sem kell átesniük.

Azoktól is elveszik a munkát, akik el tudnák azt végezni

Nem a tanári pálya az egyetlen, amelyen a kevésbé szerencsés országokba érkező nyugati volunturisták a legkisebb előképzettség nélkül próbálhatják ki magukat. Sok szervezet kínál lehetőséget arra, hogy a kalandvágyból segíteni igyekvő fiatalok kétkezi munka révén érezhessék hasznosabbnak magukat. Arról viszont már kevesebb szó esik, hogy a nyugati turisták olyan térségekbe érkeznek két-háromheti idénymunkára, ahol a helyieknek rendszerint komoly problémát jelent az állandó munkanélküliség. Pedig nemigen kérdés, hogy ha választaniuk kell, hogy fizetésért foglalkoztassanak egy helyi lakost, vagy még pénzt is kapnak azért, hogy dolgoztassanak egy idénymunkást, a beruházók akkor is az utóbbi mellett fognak dönteni, ha az csapnivaló munkát végez. A tinédzser kora óta a szociális szektorban dolgozó, önkéntesként a világ több eldugott zugát is megjárt Pippa Biddle még egy olyan esetet is felidéz, amikor Tanzániában a helyiek az éj leple alatt csak azért bontották vissza és húzták fel szakszerűen, viszont ingyen és bérmentve az épülő közösségi könyvtár falait, hogy az önkéntesek elégedettek lehessenek önmagukkal és a munkával, amit elvileg az ő feladatuk lett volna nappal jól elvégezni.

Nem olyan fenntartható, mint gondolták

A volunturizmus az 1990-es években kibontakozó ökoturizmus egyik mellékága, és arra épül, hogy a nyugati turisták hiteles élményeket keresnek, amiért még fizetni is hajlandók. Számos nyugati országban egész iparág épült az önkéntes turistákra, akik így nemcsak egzotikus helyszínekre utazhattak, de közben még a saját egójukat is fényezhették.

Daniel Guttentag, a kanadai Waterloo Egyetem idegenforgalomra és turizmusra specializálódott adjunktusa azt is az önkéntes turisták okozta károk között sorolja, hogy a helyi társadalmi struktúrákban sokszor jóvátehetetlen károkat okoznak. A feladatokat mindenféle szakképesítés hiányában végző önkéntesek gyakran csapnivaló munkát végeznek, ráadásul még a helybéliek munkalehetőségeit is jelentősen csökkentik.

A volunturizmusra szakosodott alapítványok sokszor a helyiek megkérdezése, valós igényeik felmérése nélkül, az önkéntesek számára maximális jóérzést nyújtó projekteket támogatják. Az ebben a bizniszben utazók mégis azzal utasítják el a kritikát, hogy az efféle vakációknak valójában nem a befogadó országok nehézségeinek a megoldása a célja. Inkább a szerencsésebb sorsú fiatalok érzékenyítését, szemléletmódjuk megváltoztatását célozzák.

Jószándékkal van kikövezve

Nemcsak az önkénteskedéssel, a segélyezés több mint 60 éve berögzült klasszikus formáinak mindegyikével komoly gondok vannak egy húsz éve a nemzetközi filantrópiabizniszben utazó magyar szakértő szerint. A nagy államközi segélyprogramokban manapság – épp a fent említett okokból – már fel sem merül, hogy önkéntes munkaerőt közvetítsenek, pláne nyugati szervezeteken keresztül. A segélyezés hatékonyságát növelni hivatott 2005-ös párizsi egyezményben a segítséget nyújtó államok és a legnagyobb segélyszervezetek vállalták, hogy közvetlenül a fogadó országok államkasszájába juttatják az anyagi támogatást, amit a helyiek a saját belátásuk szerint használhatnak föl.

Csakhogy még ez is a több száz éve megszokott gyarmatosító beidegződéseket hívja elő a Qubit által kérdezett, két évtizede a globális együttműködésnek dedikált németországi GIZ (Deutsche Gesellschaft für Internationale Zusammenarbeit) tanácsadó cégnél foglalkoztatott szakértő szerint. A rendszeresen támogatott országokban, érvel a szakember, hozzászoknak az évente érkező juttatásokhoz, és meg sem próbálnak önerőből javítani a saját helyzetükön. Évtizedekre bebetonozott függőség alakul ki a pénzt utaló államok és a kedvezményezettek között.

A klasszikus nemzetközi segélyezési formák éppen ezért hosszú távon inkább rontanak a megsegíteni kívánt államok helyzetén. Nem épülnek ki a problémák felszámolására alkalmas állami és gazdasági struktúrák, nem beszélve arról, hogy a vissza nem térítendő összegként érkező segélyek gyakran a már amúgy is nagy mértékű korrupció melegágyaként szolgálnak. Nem véletlen, mondja a szakértő, aki Etiópiában maga is önkénteskedett, hogy hat évtizednyi nemzetközi segélyezési gyakorlat jóformán semmit nem változtatott a rászorulók számán vagy a szükségállapot súlyosságán.

A rászorulók hasznot is hajthatnak

A legnagyobb és legsikeresebb pénzügyi szervezetek az utóbbi néhány évben épp ezért stratégiát váltottak. Persze nemcsak az motiválta őket, hogy kiderült, az eddigi segélyezési formák csak bebetonozták a fejlett és a fejlődő országok közti különbségeket. A befektetők, elsősorban a délkelet-ázsiai kistigrisek, Malajzia, Thaiföld és Vietnam által követett, inkább a piaci befektetőkre, semmint a segélyekre építkező gyakorlat révén arra is rájöttek, hogy a filantrópia nekik is anyagilag kifizetődő lehet. A legújabb jótékonykodási trendben egyenesen elvárás, hogy az elmaradott régiók vagy társadalmi csoportok megsegítésére szánt tőke végül profitot termeljen. Az „impact investing”, vagyis a hatásbefektetés hosszú távon a rászorulóknak és a beruházóknak egyaránt kifizetődik.

A mindössze öt-tíz éve terjedő trend születésénél a világ legismertebb pénzügyi intézményei bábáskodtak. A Goldman Sachs befektetési bank és a Morgan Stanley tanácsadó cég 2013 őszén, a Deutsche Bank pedig már egy évvel korábban olyan pénzügyi alapokat hozott létre, amelyek arra teremtenek lehetőséget, hogy tehetős befektetők jelentős tőkeinjekcióval támogassanak és finanszírozzanak egy-egy általuk jónak ítélt közösségi projektet.

A hatásbefektetésben utazó alapok általános szerződési feltételei nemcsak azt rögzítik, hogy a pénzt mire lehet fordítani, hanem azt is, hogy a beinduláshoz szükséges tőkét mennyi idő után, milyen haszonnal kell a kedvezményezetteknek visszafizetni. Ha valakinek Philadelphiában megtetszik, hogy vállalkozó kedvű vietnámiak a Mekong-deltában új, fenntartható módszerekkel próbálnak javítani az ivóvíz minőségén, a bank közreműködésével átutalhatja az ehhez szükséges összeget. Megszabhatja, hogy a pénzét kizárólag az általa támogatott projektre lehet költeni, majd a tőkét 3-5 éven belül, 3-5 százalékos haszonnal milyen bankszámlaszámra kell visszautalni.

Az így befektető nyugati üzletemberek partnerként tekintenek a kedvezményezettre. A hozzáértők szerint a nemzetközi segélyezési trendeket az tenné sikeressé, ha a tehetős államok is gazdasági, és nem politikai befektetésként tekintenének a rászorulók támogatására.