Nem felgyorsította, hanem 500 évvel eltolta a Szahara elsivatagosodását az emberi beavatkozás

Ma már a világ legnagyobb sivatagaként ismerjük a Szaharát, de annak kiszáradása csak körülbelül 5500 évvel ezelőtt kezdődött. Addig füves puszták, folyók, mocsarak és gazdag állatvilág jellemezte az észak-afrikai területet, amely teljes mértékben kiszolgálta a vadászó-gyűjtögető életmódot folytató lakosok és a halászó népesség igényeit.

A Föld pályájának változása, a csapadékmennyiség csökkenése és a vegetáció pusztulása miatt végbement elsivatagosodásért eddig a területen a kiszáradás kezdete előtt nagyjából ezer évvel megjelent, legeltetéses állattenyésztést folytató nomádokat tartották felelősnek. A Nature Communicationsben megjelent friss tanulmány szerint azonban a vándorló pásztorok alkalmazkodtak a már változás alatt álló természeti körülményekhez, ezzel késleltették az élővilág elkerülhetetlen pusztulását.

A kutatást két londoni egyetem, a University College és King's College földrajztudósai és régészei végezték, akik egy új éghajlati-vegetációs modell segítségével vezették le, hogy a környezeti mutatók (vegetáció, csapadék, napenergia, a légkör széndioxid-szintje) alapján sokkal korábban véget kellet volna érnie a Zöld Szahara korszakának. Ez azt jelenti, hogy a nomád pásztorok hosszabb ideig éltek a területen, mint azt várni lehetett, vagyis a tevékenységük hozzájárult a természeti katasztrófák késleltetéséhez.

„Azt az általános narratívát vitatjuk, hogy az emberi beavatkozás a természetbe mindig kizsákmányolással és környezetrombolással jár. Az a tény, hogy a legeltetéses állattenyésztést folytató társadalmak ilyen hosszú ideig fennmaradtak ebben a régióban, valamint hogy ökonómiailag és ideológiailag is befektettek a helyi környezetbe, ellentmondanak a kizsákmányolós forgatókönyvnek. Tanulmányunk azt mutatja, hogy a növekvő emberi populáció és a fenntartható legeltetéses állattenyésztés nemhogy felgyorsította, de valószínűleg késleltette a Zöld Szahara hanyatlását” – mondta Chris Brierley, a University College földrajztudósa az egyetem közleménye szerint.

A vadászó-gyűjtögető-halászó lakosság 10 500 éve népesítette be a Szaharát, a populáció szintje pedig körülbelül 8000 éve volt a csúcson. Az ekkor kezdődő száraz időszak miatt Észak-Afrika népessége csökkenni kezdett, míg 7000-6500 évvel ezelőtt megérkeztek a marha-, juh- és kecskepásztorok, akik egy újabb, nagyjából ezer évig tartó népességnövekedést indítottak el. A kutatók által kiszámított, legalább 500 éves késedelem a terület elsivatagosodásában így emberi beavatkozásra enged következtetni.

Mivel a füves területek ugyanúgy szenvedhetnek a túlzott legeléstől, ahogy az alullegeléstől, a nomád pásztorok elsősorban azzal segítettek a környezetnek, hogy vándorlásukkal ideálisan gazdálkodtak a természeti erőforrásokkal. A vándorlás során nemcsak a füves területek egyensúlyát vették figyelembe a pásztorok, hanem a növényzetnek szükséges állati ürülék és vizelet elosztását is.

„Most azon kell dolgoznunk, hogy megnézzük, mit tanulhatunk a nomád pásztoroktól, például a szezonális vándorlás vagy a szelektív legeltetési stratégiák tekintetében, amit alkalmazhatunk a klímaváltozás során várható elsivatagosodáshoz való alkalmazkodás során is” – tette hozzá Brierley.