Fiorei Joachimtól a szárazbabhívőkig: így készülj az apokalipszisre!
Világszerte egyre népszerűbb a prepperkedés, vagyis a felkészülés arra, amit a túlélő körökben csak SHTF-ként emlegetnek (when Shit Hits The Fan, szabad fordításban az a helyzet, amikor a szar már a plafonig ér). Ez sokféleképpen bekövetkezhet, van, aki csak egy hosszabb áramszünetre vagy hóviharra gondol, de akadnak olyan prepperek is, akik egy Mad Max-szerű posztapokaliptikus forgatókönyvre készülnek, ahol a paracord karkötő csak a jéghegy csúcsa: ők rendszerint irtózatos mennyiségű lőszert és fegyvert halmoznak fel. A prepperek jellemzően republikánusok, kritikusak a kormánnyal szemben, nem bíznak benne, hogy valami váratlan esemény esetén bízhatnának az állami segítségben, így alapvetően önellátásra készülnek, de ez sem szentírás: a kanadai kormány például kifejezetten buzdítja az állampolgárokat a túlélésre való felkészülésre. Ennek persze praktikus okai vannak, egy jó nagy hóvihar esetén ugyanis nem árt, ha van otthon néhány napra elegendő élelem, gyógyszer, víz és tüzelő.
Hétköznapi prepperek
A mérsékelt prepper ennek megfelelően annyival készül, amennyit a környezete megenged számára, és ez nagyjából annak felel meg, mint amit a kanadaiaknak javasolnak: élelmiszer, víz, konzervnyitó, elemlámpa, rádió, elsősegélydoboz, pótkulcsok és igazolványok. Egy kanadai prepperellátó cég szerint ennek megfelelően a vásárlóik sem valami apokalipszishívő őrültek, hanem teljesen hétköznapi emberek, akik nem szeretnének egy hétig élelem nélkül behavazva ülni otthon (bizonyos szempontból ők nem is prepperek, legalábbis gyakran kerülik ezt a fajta kategorizálást). Egyébként azokat, akik egyáltalán nem készülnek a végidőkre, a prepperszleng zombiknak nevezi (mellékszál, de az SHTF egyes doomerek szerint akár egy zombiapokalipszist is jelenthet). Az alap-prepper hozzáállását jól összefoglalja a biztosítás-analógia: nem biztos, hogy ki fog gyulladni a házam, de azért nem árt, ha biztosítást kötök rá.
Irány a vadon
A prepperkedés következő szintjén az ember már nemcsak egy-két napra készül, hanem hosszabb kaotikus időszakra, szélsőséges esetben mondjuk egy polgárháborúra, ennek megfelelően a felszerelés is túlmutat a babkonzerven és a hordozható mobiltöltőn. Itt már megjelennek a törésvonalak is: komoly ellentét feszül például a szárazbabhívők és a konzervpártiak között, de az sem mindegy, hogy az ember mennyi elemet tesz félre az elemlámpájához, illetve hogy milyen fegyverekkel készül (itt a bunkósbottól az M4 gépkarabélyig minden megtalálható). Aki igazán felkészült, „megújuló” (renewable) fegyvereket használ: ilyen az íj és a nyíl, de a bot is, aki pedig hosszú káoszra készül, nyilvánvalóan maga készíti el őket, itt például megtanulhatjuk, hogy a használaton kívüli kulcsokból hogy készíthetünk nyílhegyet.
A prepperek közül a legtöbben a tartós felszerelés mellett (kés, konzervnyitó, machete, fokhagymafüzér) főként az élelmiszerre koncentrálnak. Elterjedt javaslat a mogyoróvaj felhalmozása, de a szárított hüvelyeseknek valódi rajongótábora alakult ki, ahogy a vitaminoknak is. Fontos lehet még az alapvető gyógy- és fűszernövény-ismeret is, mert bár Bear Grylls óta tudjuk, hogy minden ehető, a prepperek sem szeretnének feltétlenül gilisztapörköltön élni (pedig az rendkívül tápláló, igaz, állítólag a gilisztának borzalmas íze van).
A haladó prepper a víztisztításra és a tűzgyújtásra is felkészül, ez utóbbihoz például jó szolgálatot tesz a szikravető, aki pedig mindenre fel akar készülni, számol az atomcsapás lehetőségével is, itt kezdenek a dolgok kissé elszabadulni a vegyvédelmi ruházattól a vetőmagig, de még ők sem készültek fel mindenre – nem úgy, mint azok a doomerek (azok, akik szerint a vég már a küszöbön áll), akik golyóálló virágágyással és generátorokkal készülnek a világvégére.
Akik bunkert építenek
Ha komolyan vesszük, hogy összeomlik a ma ismert civilizáció, akkor már nem segít sem a parittya, sem a szárazbab: van, aki nem áll meg egy rakétasiló alatt, amelyben még egy atomtámadást is átvészelhet. Persze ez üzletnek sem utolsó, egy amerikai beruházó húszmillió dollárból alakított ki apokalipszis-lakásokat, amikért egyenként hárommilliót kérnek. Ehhez jár még egy túlélőtanfolyam és fejenként öt évre elegendő tartós élelmiszer is, nem beszélve arról, hogy minden lakásban van mosogatógép és internet is. Van, aki saját maga látott neki az ideális prepperotthon megteremtésének: ennek legfőbb ismérve, hogy jól védhető, a pincében elfér a bab, sőt, a kertet is úgy alakítja ki, hogy legyen benne elegendő fedezék, az pedig egyértelmű, hogy generátorral is készül a szűkös időkre (bár van, aki szerint ez semmit sem ér).
Nem véletlen, hogy egyre népszerűbb műfaj a bushcraft (a túlélés a vadonban), ahogy az sem, hogy egymást érik a különböző túlélőműsorok: Mick Broderick, az ausztrál Murdoch University médiaprofesszora szerint ezért javarészt az atomháború rémképe a felelős, a korábbi generációk ugyanis hiába várták a világvégét, ez egy nukleáris háború lehetőségével elérhető közelségbe került (ettől még nem biztos, hogy a preppereknek igazuk is van, és tényleg bekövetkezik, de legalább készülnek rá). Ezt tetézi még a klímaváltozástól való félelem is: az Egyesült Államokban sokan a 2005-ös Katrina hurrikán után döntöttek úgy, hogy érdemes felkészülniük a hasonló katasztrófákra. A jelenség nem új: az emberiség történetében valaki mindig várta a világvégét, csak nem mindenki szárazbabbal – könnyen lehet, hogy ez a várakozás teljesen természetes.
Már megint itt az Apokalipszis
Már a Biblia előtti időkben is vártuk a világvégét, a legtöbbünk számára pedig intő jel lehet, ha „a Bárány feltörte a hét pecsét közül az egyiket”. A rutinosabbak ilyenkor már gyanakodhatnak rá, hogy közeleg a vég, de akik lassabban kapcsolnak, legkésőbb a lovasoknál már sejthetik, hogy mi következik ezután.
Paul S. Boyer amerikai történész szerint ez az eszkatologikus várakozás az emberi természetben gyökeredzik: az, hogy a világnak vége lesz, azt is magában foglalja, hogy valahonnan valahová tart, van célja, így pedig végső soron a történelemnek és a mi történetünknek is van valami értelme benne. Ez a történelemszemlélet a keresztény gondolkodás szerves részét képezi, és időről időre előtérbe is kerül: koronként jelentkezik egy-egy gondolkodó, aki nem csupán azt jósolja meg, hogy vége lesz a világnak, hanem azt is, hogy mikor. Ezek közül az egyik leghíresebb Joachim de Fiore (magyarul Fiorei Joachim) 12. századi olasz szerzetes volt, akit János után a kereszténység legjelentősebb apokaliptikus gondolkodójának tartanak, a Jelenések könyvéről írt magyarázata és az ehhez kapcsolódó elmélet pedig az egész középkor világvégevárását is meghatározta. Az ő elmélete szerint a történelem három korszakra, az Atya, a Fiú és a Szentlélek korszakára tagolható, ez utóbbi pedig már a küszöbön áll: ebben az állapotban az embernek már nem kell közvetítő a Szentlélekhez, így az egyház is elveszíti a szerepét.
A szerzetes ezzel az álláspontjával nem nyerte el az egyház rokonszenvét, követői viszont aktívan készültek erre az aranykorra – olyannyira, hogy még évszázadokkal az apát halála után is akadtak még joachimiták. Karl Löwith német történelemfilozófus Világtörténelem és üdvtörténet című könyvében túllép a klasszikus eszkatologikus elképzeléseken, és azt állítja, hogy a marxizmus sem más, mint ennek a szemléletnek egy újabb megnyilvánulása: ugyanúgy egy aranykor, a megvalósult kommunizmus áll a történelem végpontján, mint ahogy Joachimnál a szentlélek kora. Joachim egész pontosan ki is számolta, mikor következik be az apokalipszis, és miután 1260-ra jósolta a világvégét, nagyon úgy tűnik, hogy nem volt igaza.
A majáknak sem jött be, pedig hogy vártuk
A maják csaknem ezer évvel későbbre lőtték be a világvégét, és a Guardian élőben közvetítette is az eseményt, de ez is elmaradt – egyébként ez 2012-re volt kiírva. A legtöbben éppen ezért megelégszenek annyival, hogy ugyan jön a világvége, sőt, a nyakunkon van, de hogy pontosan mikor következik be, azt nem tudjuk.
Ahogy már a marxizmus esetéből is kiderült (legalábbis akkor, ha Löwithnek igaza van), még vallásosnak sem kell lenni ahhoz, hogy várjuk a világvégét: Shmuel Lissek, a Minnesotai Egyetem idegkutatója szerint egész egyszerűen úgy vagyunk bedrótozva, hogy tartsunk az apokalipszistől. A vég eljön, de legalább kiszámítható. Lissek és egy kollégája, Christian Grillon szerint az, ha már számítunk egy fájdalmas esemény bekövetkeztére, például egy áramütésre, megkönnyíti az addig eltelő időt – lazábban várjuk a sokkot, mintha nem tudnánk, mikor nyomják meg a gombot. Ha tudjuk, hogy összeomlik a civilizáció, legalább készülhetünk rá, ez a célorientált viselkedés pedig segíthet feldolgozni az élet problémáit.
Steven Schlozman gyermekpszichiáter, mellesleg sci-fi-szerző szerint a posztapokaliptikus világ sokaknak még vonzónak is tűnhet – sok civilizációs problémát egész egyszerűen elfelejthetnénk, miközben bőrnadrágban űznénk a szarvast a fával benőtt egykori városokban. Lehet, hogy az ember nem szívesen élne a Mad Max univerzumában, de elég bármi, amihez ki kell tölteni egy űrlapot és három példányban lepecsételve-aláírva leadni az illetékes hivatalban, hirtelen elég vonzóvá teszi még ezt a világot is.
A sors fintora, hogy miközben a jelenleg fennálló világrend bukását jósolja, a prepper is piacgazdasági alapon készül a világvégére: több cég alapcsomagokat dobott a piacra, amelyben az utolsó szem szárazbabig mindent összekészítettek. A világvégéről szóló műsorok érezhetően megdobják a felkészülők lelkesedését, sőt, még expót is szerveznek, ahol az ember bevásárolhat apokalipszis esetére. Az alapvető válasz persze az, hogy jobb félni, mint megijedni, és az a szerencsés eset, ha sosem lesz szükség a taktikai konzervnyitóra, de jobb, ha akad belőle otthon legalább egy.