Üvegemberek között: test, hatalom, egészség a Szentpétervári Higiéniai Múzeumban

Az elmúlt időszakban a közép-kelet-európai régióban egyre több egészséggel, az egészséges és a beteg test kulturális reprezentációjával foglalkozó kortárs művészeti eseményt, kiállítást rendeztek. Most mégsem a kortárs művészeti intézményrendszernek az egészség politikuma iránti fokozott érdeklődése a témánk, hanem olyan intézmények és gyűjtemények, amelyek régóta egészségpropagandával foglalkoznak – ezeken belül is kiemelten a Szentpéterváron található múzeum. Milyen gyűjteményről van szó, hogyan változott a kiállítások retorikája, és egyáltalán: mikor és miért hoztak létre ilyesmit?

Európában négy üvegembert láttam múzeumban kiállítva, testük áttetsző, csontjaik, belső szerveik és erezetük pedig színes anyagból készült, mely így pontosan megfigyelhetővé vált az üveghúson és bőrön keresztül. Az üvegnép egy párja Drezdában, a Higiéniai Múzeumban, egy másik pár pedig Szentpéterváron látható. Furcsa érzés ezekkel az üvegtestekkel egy térben tartózkodni. 

A Szentpétervári Higiéniai Múzeum üvegembereFotó: Őze Eszter

Kis emelvényen állnak a múzeumokban, karjukat fejük felé emelve vicsorognak a világra: ebben a pózban ritkán látni emberi testet (üvegből). A Szentpétervári Higiéniai Múzeumban (Музей гигиены Городского центра медицинской профилактики, szó szerint: az Orvosi Megelőzés Városi Központjának Higiéniai Múzeuma) nemcsak üvegember, hanem Pavlov preparált kutyája, több (állítólag 1930 körüli) formaldehidbe áztatott szerv, tárgy és termék mutatja be az egészséges testért és társadalomért folytatott heroikus küzdelmet. 

Pavlov kutyájaFotó: Facebook / Vladimir Dogadaev

A múzeum könnyen leírható volna úgy, mint borzongást keltő tárgyak és valaha élő szervek gondosan válogatott gyűjteménye, azonban a beteg szervek konzerválásának és kiállításának, illetve a Szentpétervári Higiéniai Múzeum létrehozásának célja messze nem merült ki ennyiben. Ha nem egészségügyi wunderkammerként, hanem a standardizált szabályok szerinti gyógyítás és a közhigiénia bemutatásának tereként értelmezzük a múzeumot, akkor a politikai hatalom gondoskodó-szabályozó eszközeként is olvasható az orosz gyűjtemény. Így létrehozásának és folyamatos fenntartásának okai is többféleképp magyarázhatók.

A 19. század végén több népegészségüggyel, higiéniával és az egészséghez kapcsolódó közjóléti intézkedésekkel foglalkozó múzeumot alapítottak Európában (pl. társadalmi múzeumok hálózata: Budapest, Frankfurt am Main, Párizs, higiéniai múzeumok, orvostörténeti múzeumok). Jelenleg két intézmény működik a 19. század végén alapított higiéniai múzeumok közül ma is a higiénia propagandájával foglalkozva – bár eltérő szempontrendszer alapján: a drezdai és a szentpétervári.

A szentpétervárit az 1893-as Első Összorosz Higiéniai kiállítás után hozták létre, 1912-ben. Mindvégig állami fenntartású intézményként működött, története így a cárizmushoz, a forradalomhoz, illetve a szovjet test kialakításához is kötődik. Az intézményt minden hatalmi váltáskor átformálták, de továbbra is fenntartották, tehát – úgy tűnik – téttel bírt, hogy a nyilvános múzeumi térben ki fogalmazhat meg állításokat a népesség egészséges testével kapcsolatban. Az állami felügyelet alatt álló múzeum emancipatorikus céllal jött létre (egészségügyi nevelés) és a fennálló hatalom reprezentálásának eszközeként is működött az új testhasználatok és az egészséghez kapcsolódó normák megfelelő befogadó tereként működve.

A múzeum története szorosan összefonódik a világkiállításokkal, minthogy az ipari termelés produktumait és fejlesztéseit mutatták be a higiéniai kiállításokon is, összekapcsolva a termeléshez tartozó egészséges és beteg testtel.[5] A betegségek bemutatása, majd később a beteg szervek konzerválása és prezentálása is ehhez a történethez tartozik. Ahogy a világkiállításokon az ipari termelés eszközei a haladás szimbólumaiként jelentek meg, úgy a beteg szervek és az azokhoz kapcsolódó higiéniai irányelvek azt az üzenetet hordozták, hogy amennyiben a látogató betartja a testéhez kapcsolódó elvárásokat, úgy egy egészséges jövő részesévé válhat, ahol a technológia és a fejlődés jótéteményit minden egészséges állampolgár közösen élvezheti majd. Vagyis – ha ismét visszakanyarodunk a formaldehidbe áztatott beteg szervek kiállításának miértjéhez – azt mondhatjuk, hogy e múzeum a közösséget mint egészséges testek halmazát láttatta, az egyén felelőssége ezzel kapcsolatban pedig korszakonként változott. A múzeumban a különböző betegségek mellett többnyire a munkavédelemhez és állami gondoskodáshoz kapcsolódó intézményeket, valamint a népesség általános vizsgálatához és leírásához tartozó statisztikákat és demográfiai számításokat mutattak be. A múzeum retorikája szerint a mindenféle elkülönülés (pl. betegségek, betegek) szelekciója és az ilyen formán egységesített társadalom egészségének a gondoskodó intézményrendszeren keresztüli megőrzése volt az „egészséges társadalom” megszervezésének elve.

A jelenlegi orosz intézmény kivételesen érdekes hely: Szentpétervár belvárosában áll egy több szintes palotában, és bár szinte állandóan tele van (főként gyerekcsoportokkal), mégis, mintha a múzeum kiállítóterei az orvostudomány új eredményeivel nem tudnának lépést tartani. A folyosón a falat a szovjet egészségpropaganda plakátjai tarkítják, de nem világos, hogy miért nem látunk újabb plakátokat, vagy, hogy ezek a plakátok miért vannak elválasztva a történeti plakátgyűjteménytől, amely szintén része a múzeumnak.

Ebben a múzeumban a bemutatott táplálkozási piramis alapján a legtöbbet szénhidrátból kellene fogyasztanunk, az emberi testre és népességre leselkedő legnagyobb veszély pedig még mindig leginkább az AIDS volna. Pedig eközben az orosz közegészségügyi ellátás rengeteg változáson (és benne mélyponton) ment keresztül, az idők során számos egymásnak is ellentmondó irányelvet alakított ki, miközben a várható élettartam csak 2012-ben érte el a 70 éves kort.

Jelenleg a múzeumnak egy nagy állandó kiállítása látogatható, leginkább vezetéssel. A kiállításnak jól megszabott haladási iránya van, mely gyakorlatilag eltéveszthetetlen: az intézmény alapításának első gondolatatától (1893) vezet a történet a leghíresebb orosz biológusok és orvosok olajfestményeinek és találmányainak termén át a különböző veszedelmes kórokat és népbetegségeket (kolera, tbc, vérhas, alkoholizmus, cukorbetegség) sorba rendező szobákon át a nemi betegségeket és fejlődési zavarokat bemutató (és 16 év alatt zárt) állomásig. A múzeum terei, bár láthatóan tematikusan rendezettek, mégis  elég rendszertelenül keverednek egymással itt az egészségpropaganda múltjának egyes korszakai, de vegyülnek a jelennel is – amely jelen sokkal inkább hasonlít az 1980-es évek végére, mintsem a tényleges mostra. Az első termek a múzeum múltjáról szólnak, elsősorban archív anyagokat (fotókat, és pl. emlékérmeket) látunk pl. az Összorosz Higiéniai Kiállításról (1893), vagy a múzeum felavatásáról (1912), de itt láthatjuk a szovjet egészségpropaganda emblematikus plakátjait is az 1970-es 80-as évekből.

Tovább haladva az orosz orvostudomány történetének apoteózisához asszisztálhat a néző: tekintélyes férfiak portréi alatt ismerhetjük meg a 19. századtól kezdve az orvostudományhoz kötődő legjelentősebb eredményeket. A múzeum többi termében még láthatunk festményeket, plakátokat és oktató füzeteket különböző fertőző betegségekről, és ezek megfékezéséről,“társadalmi betegségekhez” (mint az alkoholizmus) és nemi betegségekhez kapcsolódó elrettentő moulage-okat, azaz maketteket és beteg szerveket. S bár az első termekben kifejezetten elkülönítették az orvostudomány-történetet, a dicső orvosok és eredményeik minden teremben feltűnnek, emlékeztetve a múlt sikereire.

Ez a mai kiállítás legfőbb állítása: az egészséges testekről az orosz orvostudomány fejlődésének történeti keretében lehet állításokat megfogalmazni. Ugyanakkor mégis furcsa a haladásról szóló elbeszélés, mert nem mutat a jövőbe, sőt még a jelen feldolgozásával is adós. Mintha a múzeum narratívájából kiveszett volna a társadalomszervezés utópiája, ám az ehhez kapcsolt progresszió-központú retorika megmaradt. De miért zavarba ejtő a haladás nélküli jövő víziója a testekre vonatkoztatva?

Az alkoholizmus mint népbetegségFotó: Őze Eszter

Általában a Szentpétervári Higiéniai Múzeum tereiben ma diákcsoportok közlekednek tanárokkal, vagy kisgyerekek szüleikkel, akik saját magukon, illetve gyerekeiken mutatják be a szervek helyes működését, vagy a betegség keletkezésének forrását. Mintha a térbe lépő test automatikusan ugyanúgy bemutató felületté[7] válna, ahogyan a kiállított szemléltető szervek és makettek, ugyanakkor a saját maga belső szerveire mutogató anyuka mégiscsak zavarba jön, ha nincs teljesen összhangban az ő jól karbantartott tudása az egészségről a múzeum kicsit elavult szerveivel és állításaival.

A biotechnológia korszakában már egy új látogató lép a múzeum terébe, ám ott még azoknak az állampolgároknak a létrehozásáról szóló narratíva él, akiknek saját nemzeti hovatartozásukat biológiai fogalmak mentén kell értelmezniük. Ráadásul eközben – ahogy arra Nikolas Rose rámutat – a testhez, higiéniához és egészséghez kötődő mindenfajta állampolgársági gyakorlat fontosabbá vált mint valaha, sőt az egyéni identitásképzés fontos részévé vált. Mindehhez pedig szorosan kapcsolódik a remény a még egészségesebb jövőben, a gyógyulásban, a jobb ellátásban, a tudomány áttörő eredményeiben.

A remény folyamatos újratermelésében mind a betegek, mind a szakmai fejlődésükért és a hírnévért dolgozó tudósok és orvosok, mind a profitban érdekelt gyógyszeripari cégek részt vesznek, így sokak vágyainak instrumentalizálásából kialakul a remény politikai gazdaságtana, mely a rendszert lényegében működésben tartja.[10] A higiéniai- és egészség propagandával foglalkozó múzeumban a zavart elsősorban nem az okozza, hogy elavultak a múzeumi prezentáció eszközei, hanem, hogy nem a reménytechnológiák reprezentációjával foglalkozik és nem a kor fejlődésbe vetett reményét reprezentálja. Sőt, itt maga a fejlődés is csak a múlthoz kapcsolódhat. Feltételezhetnénk, hogy ez a kilépés a reményiparból, a múzeum részéről egy állásfoglalás, mely a testek reprezentációjának átgondolt értelmezésén nyugszik. Bár valószínűleg sokkal inkább a reprezentáció fontos intézményeként számontartott múzeum szerepe változott meg, vagy legalábbis olyan korszakba értünk, ahol a biologikum reprezentációja elsősorban nem a múzeumi terekben zajlik.

Az írás Őze Eszter munkája, eredetileg az Artportalon jelent meg május 14-én. A szerző  művészettörténész, az ELTE PhD-hallgatója és a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület vezetőségi tagja. Kutatási területe a muzeológia, az egészségügyi múzeumok kultúrtörténete.

Felhasznált irodalom:

Hutchinson, John F.: Politics and Public Health in Revolutionary Russia, 1890-1918. Baltimore-London, John Hopkins Universty Press. 1990.

Startks, Tricia: The Body Soviet. Propaganda, Hygiene and the Revolutionary State. Madison, The University of Wisconsin Press, 2008.

A múzeum 20. század eleji történetéről részletesen: Őze Eszter: Modernizmus, higiénia és a kiállítási komplexum. In: Sic Itur ad astra. Budapest, 2018. 67. 87-107.

A világkiállítások a termels és a múzeum kapcsolatáról lásd: Bennett, Toy: A kiállítási komplexum. In: A gyakorlattól a diskurzusig. Kortárs művészetelméleti szöveggyűjtemény. Szerk.: Kékesi Zoltán, Lázár Eszter, Varga Tünde, Szoboszlai János. MKE, Képzőművészet-elmélet Tanszék. Budapest, 2012. 24-50.

A demográfiai mutatókon és statisztikai számításokon keresztül működő biohatalomról lásd: Foucault, Michel: Society Must be Defended. In: Lectures At the Collage De France, 1975-76. Szerk.: Bartani, Mauro-Fontana, Alessandro. New York, Picador, 2003. 241-245.

Nemes Z. Márió: Biofasiszta cirkusz. Revizoronline, 2018.06.24. 

A bioszociális állampolgárokró részletesen: Nikolas Rose: The Politics of Life Itself. Biomedicine, Power, and Subjectivity int he Twenty-First Century. Biological Citizens. Princeton University Press, 2007. 131-154. Magyarul: Biológiai állampolgárok. ford: Kovács Janka. In: Sic Itur ad astra. Budapest, 2018. 67(1), 1-33.

Nikolas Rose: Biológiai állampolgárok. ford: Kovács Janka. In: Sic Itur ad astra. Budapest, 2018. 67(1), 11.

Novas, Carlos: The Political Economy of Hope: Patients’ Organizations, Science and Biovalue. BioSocieties, 2006. 1(3), 289-305.

Erről többet: Mbembé, J. & Meintjes, L.: Necropolitics. Public Culture . Duke University Press. 2003. 15(1), 11-40. Retrieved May 12, 2019, from Project MUSE database.

Muhammad Ali Nasir: Biopolitics, Thanatopolitics and the Right to Life. 2017. 34(1), 75-95.