Papíron jól mutat, de a gyakorlatban lehetetlennek tűnik az izraeli-palesztin konfliktus kétállamos rendezése

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

Ha a covid-járvány miatt karanténba került világ irigykedéssel vegyes érdeklődéssel figyelte a az izraeli oltási program sikerét és az ország újranyitását, most találgathatja, hogy vajon a vakcinák mellékhatása máshol is akkora káoszhoz vezet-e, mint Izraelben. A 2021 májusában ismét láthatóvá vált izraeli-palesztin konfliktus közvetlen kiváltó okai között felsorolható egy évtizedekre visszanyúló kelet-jeruzsálemi „ingatlanvita”, a Kelet-Jeruzsálemben élő palesztinok által hosszú ideje tapasztalt rendőri túlkapások, illetve a palesztin választások elhalasztása. Ez utóbbit az Izraellel együttműködő, Ciszjordániában a palesztin autonómiát irányító Abbász-kormány névleg azért halasztotta el, mert Izrael nem járult hozzá ahhoz, hogy a kelet-jeruzsálemi palesztinok is részt vegyenek raja. A Gázai övezetet irányító Hamász szerint ugyanakkor a választások elhalasztására inkább azért került sor, hogy megakadályozzák a legutóbbi, 2006-os választásokkor történteket, illetve a Hamász térnyerését Ciszjordániában is.

A Seik Dzsarra negyedben 1956 óta élő palesztin családok kitelepítése nem egyszerűen arról szól, hogy mióta és kinek a tulajdonában áll az ingatlan. Egyrészt az ingatlanok zsidó tulajdonba való visszajuttatása Kelet-Jeruzsálem palesztin-arab egységét tovább rombolja, ezúttal belülről, amit a város ciszjordániai hátországtól elvágott, palesztin lakossága érthető módon sérelmez. Másrészt az ingatlanok zsidó tulajdonba történő visszajuttatásának jogalapja, nevezetesen, hogy azok az eredeti (zsidó) tulajdonosok távollétében kerültek palesztin használatba, Izrael számára kedvezőtlen jogi precedenst teremtene. Ez utóbbi károsultjai az első arab-izraeli háború (1948) előtt és alatt elhagyott palesztin ingatlanokba beköltöző zsidók, morális és jogi haszonélvezői pedig azon palesztinok lennének, akiknek „távollétében” Izrael kisajátította tulajdonukat az évtizedek során, és akiknek leszármazottai e bírósági döntésre hivatkozva visszakövetelhetnék saját tulajdonukat. A eset van annyira komplikált, hogy jól szimbolizálja a izraeli-palesztin kapcsolatokra jellemző bonyolult, egymásra rétegződő, egymással is ellentmondásban álló érdekeket is. 

A helyzet bonyolultságától függetlenül az izraeli-palesztin kapcsolatokra jellemzően alacsony intenzitású, időről-időre kiújuló konfliktusként szoktak utalni (Maoz 2007; Michael 2007), amely messziről nézve egyenlő felek között zajló háborúnak is tűnhet. Annak tűnt 2021 májusában is, miután a mainstream tudósítások jellemzően két egymástól jól elkülöníthető, többé kevésbé egyenrangúnak ábrázolt fél eltérő céljairól, eszközeiről, aszimmetrikus veszteségeiről és halottairól szóltak. A valóság ugyanakkor ennél jóval bonyolultabb, amelynek lényeges eleme a zsidó telepesek jelenléte Ciszjordániában, az arab anyanyelvű lakosság helyzete Izraelben, illetve – az aktuális fejlemények vonatkozásában – a covid-járvány következményei.

Zsidó telepesek Palesztinában

A Palesztinaként ismert brit mandátumterületen napjainkban kb. 14 millióan élnek egy fél alföldnyi területen. Izrael lakossága 9,3 millió fő, amelyből mintegy 620 ezren telepesként élnek az 1949/1967-es határokon túl, Ciszjordániában, illetve Kelet-Jeruzsálemben. Jogi státuszuk sajátos, miután Izrael – Kelet-Jeruzsálemet és a Golán/Kuneitra térséget kivéve – de jure nem annektálta a palesztin területeket.  Miközben az izraeli jog területi hatálya nem terjed ki az 1967-ben megszállás alá került Gázai övezetre és Ciszjordániára, ahol az oslói megállapodások értelmében elvileg palesztin autonómiáról beszélhetünk, az izraeli törvények személyi hatálya az ún. zöld vonalon túl élő zsidó telepesekre is vonatkozik. Ez érvényes az  izraeli arabokkal szemben diszkriminatívnak tartott nemzetállami törvényre is.

Izrael politikai megfontolásai, nemzetbiztonsági érdekei, illetve a zsidó telepesek személyi biztonságának garantálása vezetett annak a status quónak a kialakulásához, amelyre ma már nem egyszerűen megszállásként, hanem apartheidként tekintenek jogvédő szervezetek. Miközben pár éve még az ENSZ visszakozásra kényszerült az ECOWAS szerkesztésében megjelent kiadvány miatt, idén januárban előbb az izraeli B’tselem, majd áprilisban a nemzetközi Human Rights Watch is közzétette saját elemzését. Bár következtetéseik hivatalos, illetve diplomáciai szinten jellemzően nem élveznek támogatást, mindkét szervezet tényekkel támasztja alá, hogy Izrael milyen jogi, pénzügyi eszközök és adminisztratív-tervezési eljárások segítségével alakította ki a fennálló rendszert. A HRW szerint az izraeli telepespolitika és gyakorlat megfelel az 1973-as apertheid elleni nemzetközi egyezményben foglaltaknak megfelel. A kérdés emberi jogokkal foglalkozó izraeli jogászok szerint csupán az, hogy a minősítés Izrael egészére vagy csak a Ciszjordániára kiterjedő jogi-politikai rendszerre érvényes. 

Tudományos munkákban, Izraelt is beleértve, évek óta elfogadott a telepes-gyarmatosítás (settler-colonialism, Wolfe 2006) kifejezés használata (Salamanca et al. 2012; Busbridge 2017; Sabbagh-Khoury 2021). Ezt sokan kifogásolják, mondván, hogy ezek a minősítések a fára és nem az erdőre koncentrálnak. Egyrészt figyelmen kívül hagyják, hogy Izraelt a korabeli európai antiszemitizmusra válaszul hozták létre, Másrészt az izraeli zsidóságnak nincs olyan anyaországa, amely a brit és francia gyarmatbirodalmak esetében létezett. Harmadik ellenérv az aktuális kontextus figyelmen kívül hagyása. Miután a palesztin autonómiát megteremtő oslói békefolyamat a mindkét oldali szélsőségesek túszává vált, 1995 és 2005 között kb. 150 öngyilkos merényletet követtek el Izrael területén palesztinok. Ez egyértelműen hozzájárult a holokauszt emlékét, illetve áldozatszerepet elevenen őrző kollektív psziché konszolidálódásához, az 1990-es évek első felében békepárti izraeli közvélemény jobbratolódásához, illetve a béke szükségességéről folytatott diskurzus elhalásához (INSS 2020: 35-38). A felsoroltakból vezethető le a telepesek, illetve zsidó felsőbbrendűséget hirdető szervezetek megerősödése, valamint az állam részéről a palesztinok jogi, katonai és egyéb eszközökkel történő elszeparálása, illetve kollektív büntetésének gyakorlata. Ez utóbbi békés demonstrációk idején is jellemző, amennyiben Izrael sokszor egyszerűen biztonsági fenyegetéssé redukálja, illetve legitim célpontként kezeli a palesztinok testét, mintegy tagadva a politikai jogaikért való kiállás jogosságát.

Achille Mbembe kameruni filozófus végtelenül egyszerű, szuverenitásra vonatkozó definíciójának elemei – vagyis az annak meghatározására irányuló képesség, hogy ki élhet és ki nem, ki számít és ki nem, kinek az élete eldobható, kié nem (the capacity to dictate who may live and who must die; to define who matters and who does not, who is disposable and who is not) ugyanakkor egyértelművé teszik, hogy milyen minimális tartalma van a palesztin autonómiának az izraeli erőfölény árnyékában. És miközben sokan antiszemitizmusnak bélyegzik a Mbembe gondolatmenetéből levezethető kritikákat, izraeli és zsidó holokausztkutatók sokasága állt ki mellette, hangsúlyozva a különbséget a megengedhető összehasonítások és a vállalhatatlan összemosások (permissible comparisons and inadmissible equations) között.   

Elnevezésektől függetlenül a probléma lényege az izraeli megszállás strukturális mélységgel párosuló relatív „láthatatlansága” , amely szükségszerűen jelenti a palesztin ellenállás láthatatlanságát is. Bár ezt a gondolatot 2021 májusában első olvasásra nehéz lehetett értelmezni, Timothy Seidel, az Eastern Mennonite Egyetem adjunktusa 2019-es tanulmányában arra utal vele, hogy a palesztinok izraeli kontrollal szembeni ellenállása az évtizedek során az életben maradásban testesült meg: abban, hogy hétköznapjaikat próbálták úgy élni, mintha valóban rendelkeznének saját életük és méltóságuk felett. Ennek velejárója, hogy önrendelkezésért folytatott küzdelmük, illetve politikai ellenállásuk azon az áron válhat láthatóvá a külső szemlélő számára, ha az erőszakként vagy agresszióként nyilvánul meg. Az erőszakalkalmazás viszont Izrael részéről maga után vonja az önvédelemhez való jog hangsúlyozását, illetve a terrorizmus vádját.

A kérdés itt kezd igazán bonyolódni. A palesztin nép jogait védő nemzetközi jogászok és emberi jogi aktivisták szerint ugyanis Izrael nem hivatkozhat önvédelemre, illetve a történet nem is két szembenálló fél konfliktusáról szól. Hanem arról, hogy a zsidó állam létrehozásával a palesztin nép elvesztette otthonát, történelmét, és szétesett a történelmi Palesztina területén elő arab közösség is. Ezen túl Izrael évtizedek óta, illetve de facto ugyanúgy tagadja a palesztin nép önrendelkezéshez való jogát, ahogy a dekolonizáció időszakáig a gyarmatbirodalmak is tették, illegitim erőszaknak minősítve az ellenük irányuló lázadásokat. Ezen az oslói békefolyamat sem tudott változtatni, amelynek során Izrael elismerte a PFSZ-t, annak céljait, illetve a palesztin szuverenitáshoz vezető út első állomásaként a palesztin területeken részleges autonómiát biztosítottak a palesztin nép számára. A békefolyamat kudarca, a zsidó telepek léte, illetve a Palesztin Hatóság gyengesége ellenére a kétállamos megoldás lehetőségét Izrael nem zárja ki, sőt a nemzetbiztonságért felelős elit körében is ez a megoldás élvez támogatást.

A palesztin kérdés mibenlétének definiálása kapcsán a témával foglalkozó kutatók felelősségét is egyre többen vitatják, mondván, azt nem lehet anélkül tudományos kutatás tárgyává tenni, hogy közvetlenül érintettek hangja és véleménye ne jelenne meg a kutatásokban, illetve publikációkban. Leegyszerűsítve, a palesztinok sorsát magukénak érző kutatók elvárják a szakmától, hogy a tudományos munkát ne politikai tértől és kontextustól függetlenül kezelje, és hagyjon fel azzal, hogy nézetkülönbségekre épülő politikai konfliktusként ábrázolja az izraeli-palesztin kapcsolatokat. Egyrészt egy otthonától, földjétől, történelmétől és jogaitól megfosztott közösségtől nem lehet elvárni, hogy csendben tűrje az igazságtalanságot. Másrészt a palesztin nép egyre kevésbé kíván – akár látható gázai halottak, akár láthatatlan ciszjordániai áldozatok formájában – az izraeli sérülékenység “mellékterméke” lenni, miként sokszor ábrázolják akár a sajtóban, akár tudományos munkákban..

Ha nem létezne az Izrael létezését meghatározó antiszemitizmus évezredes tapasztalata, a holokauszt emléke, az új antiszemitizmus, illetve a kortárs iszlám antiszemitizmus Európában és Közel-Keleten is tetten érhető jelensége,  ezzel párhuzamosan a globális terror elleni küzdelem, illetve a politikai dimenzión túli élet, illetve érdekek, itt akár véget is érthetne a gondolatmenet. Ezek tekintetbe vétele nélkül azonban nem lehet megérteni, hogy Izrael miért bátorítja, illetve a nyugati államok miért tolerálják azt a telepesmozgalmat, amely nemcsak az izraeli-palesztin megegyezést nehezíti, de az Izraelen belüli törésvonalakat is mélyíti.

Palesztinok Izraelben 

Miközben Ciszjordániában telepesek százezreinek jelenléte akadályozza, egyebek mellett, a palesztin állam létrehozását, az ún. zöld vonalon belül, Izraelben, közel kétmillióan tudják az arabot anyanyelvüknek. A statisztikákban izraeli arabként jelennek meg, ekként utal rájuk a nemzetközi közvélemény is. Ugyanakkor, amint arra az emberi jogokkal foglalkozó, amerikai-palesztin jogász, Noura Erakat, illetve a palesztinok politikai jogaiért küzdők felhívják a figyelmet, a szemantikai különbségtétel izraeli arabok és palesztinok között nemcsak azt tényt feledteti, hogy felmenőik Izrael függetlenné válását, illetve az 1948-as palesztin nakbát megelőzően egy politikai közösséget alkottak, de a zöld vonal két oldalán élő közösségek aktuális politikai közösségvállalását is akadályozzák. Hogy ezt milyen mértékben osztják az izraeli arabok, az összefügg társadalmi integrációjuk mélységével.

Nem véletlen, hogy az utóbbi hetekben Izraelben sokkal fenyegetőbbnek érezték a belső zavargásokat, mint a Hamász rakétáit. Ezt jelezték egyrészt azok a megnyilvánulások is, amelyek arra hívják fel a figyelmet, hogy az állami egészségügyben és a magániskolákban mekkora értéket jelent zsidók és arabok közös munkavégzése, másrészt az izraeli arabokkal szemben dokumentált rendőri túlkapások, ezres nagyságrendben végrehajtott letartóztatások is.

Az izraeli arabok jogi státuszát sokkal egyszerűbb megérteni, mint identitásukra vagy politikai érdekeikre bármilyen megállapítást tenni, miután (palesztin) nemzeti-etnikai és (izraeli) állampolgári hovatartozásuk két, egymással konfliktusban álló közösséghez köti őket. E versengő hovatartozás legalább annyira magyarázza az Izraelben napokban látottakat, mint a közösséget megfelelően integrálni képtelen „zsidó és demokratikus állam” ideája. A tudat, hogy teljesen esetleges volt, hogy 1947-1949 között mely családok, egyének kerültek a fegyverszüneti vonal egyik és másik oldalára, máig hídként funkcionál izraeli és palesztin arabok között.

Tény az is, hogy az izraeli arab közösség perifériáján lévők (munkanélküliek, családból, illetve iskolából kieső, héberül töredékesen beszélő fiatalok, kisebb-nagyobb bűncselekmények elkövetői) nem feltétlenül politikai megfontolásból gyújtogatnak zsinagógát, még ha ez véletlenül egybeesik is a Hamász rakétáival. A társadalmi csoportokon (vallási közösségen, családon) belüli elidegenedés és a hatalmat megtestesítő rendőrséggel szembeni engedetlenség is magyarázó tényező, különösen az arab fiatalok körében. A problémakör összefügg az illegális fegyverek tömeges jelenlétével is, amelynek nagyságrendje 400 ezer körül alakul egy tavalyi Knesszet-jelentés szerint. Ez évek óta olyan problémát jelent bizonyos arab közösségekben, amelyre az izraeli rendőrség ugyanúgy nem tudott megfelelő megoldást találni, ahogy az oktatáspolitika sem volt képes a fiatalok integrálására. 

A helyzetet tovább cifrázza, hogy a demonstrációkat, illetve káoszt kezelni képtelen rendőrség árnyékában az izraeli fegyvertartási jogszabályoknak köszönhetően telepesnek tízezreinek van fegyvertartási engedélye. Ez egyes szélsőséges, zsidó felsőbbrendűséget hirdető szervezet (pl. Lehava, La Familia) jóvoltából egy ideje a „halál az arabokra” retorikával párosul. Különféle akcióik nemcsak a kelet-jeruzsálemi és ciszjordániai palesztinok életét nehezítik, de sokan az ő számlájukra írják a vegyes lakosú izraeli városokban évek óta gerjesztett indulatokat is. Míg sokak szerint a rendőrség tehetetlen, Amira Haas, a Haaretz veterán újságírója inkább az erőszakmonopólium privatizációjaként értelmezi az az állam és e szervezetek közötti „munkamegosztást”. Tény, hogy az izraeli arab közösség és a zsidó telepesek körében is vannak kisebb-nagyobb szigetek, ahol a jog uralma évek óta nem érvényesül maradéktalanul. 

A covid-járvány és következményei

A palesztin önrendelkezésért folyatott reménytelen küzdelem, a népsűrűség, az óriási jövedelmi egyenlőtlenségek, a társadalmi törésvonalak, a kriminalisztikai összefüggések, illetve a radikális, idegengyűlölő nézetek kombinációja önmagában is robbanékony, de az erőszak májusi fellobbanásához vélhetően hozzájárult a covid-járvány két velejárója: a bezártság és a kapcsolattartás digitális térbe szorulása. 

Bár az izraeli oltási program hatékonyságának csodájára járnak, a lakosság több hullámban hosszú hetekre volt bezárva. A kijárási korlátozások akkor is páratlanul szigorúak voltak, ha egyes közösségekben nem lehetett az intézkedéseket betartatni. A szociális izoláció különösen súlyosan érintette az alacsony jövedelmű szekuláris családokat és a marginalizált fiatalokat. Az Elem felmérése szerint a zsidó és arab fiatalok harmada képtelen megküzdeni a mindennapi élet kihívásaival. Köreikben az utóbbi egy évben a drog- és alkoholfogyasztás megháromszorozódott, a depresszió és a stressz tüneteivel jelentkezők száma négyszeresére, az iskolán kívüli erőszak ötszörösére nőtt. Ennek tükrében, illetve a vandalizmusról és lincselésekről készült felvételek alapján a probléma izraeli-palesztin politikai szembenállásra redukálása leegyszerűsítés, legalábbis, ami az Izraelen belüli folyamatokat illeti. Túl a legitim politikai követeléseken és tüntetéseken izraeli elemzők zsidó és arab huligánokról és bűnözőkről is beszélnek, akik nem reprezentálják sem a többségi társadalmi csoportokat, sem a palesztinok politikai ügyét, egyszerűen törvényen felül állóknak érzik magukat. Tény, hogy több, párhuzamos magyarázat létezik a történtekre.

Ami egyértelmű, hogy a fiatalok inkább Whatsappon vagy TikTokon szerveződnek, illetve jutnak sokszor téves információhoz, mint hogy szerkesztett híreket fogyasztanának vagy mainstream politikai pártok üzeneteihez igazodnának. A közösségi média, a Facebook, a YouTube, a Twitter) inkább kommunikációs eszköz, amellyel a közvéleményt meg lehet nyerni. És miközben a felsorolt szolgáltatók évek óta számos kritikát kapnak amiatt, hogy tartalomszerkesztési gyakorlatuk Izraelnek kedvez, a digitális megszállás és a digitális apartheid jelensége is egyre nagyobb érdeklődést élvez. 

A digitális térben is zajló hadviselés ellenére a két oldal egymástól való elválasztása ugyanakkor nemcsak az objektív körülmények miatt életszerűtlen, de közvélemény-kutatási adatok is azt jelzik, hogy a kétállamos megoldás támogatottsága, ha eltérő okokból is, napjainkra mindkét oldalon kisebbségbe szorult. Talán nem volt véletlen, hogy 1947-ben az ENSZ közgyűlése gazdasági unió létrehozásához kötötte a brit Palesztina mandátum két államra osztását. Az is tény, hogy a palesztinok jogaiért való küzdelem egyre kevésbé szól csupán a terület megosztásáról, és sokkal inkább nemzetközi jogi kérdésként jelenik meg. Az év elején a Nemzetközi Büntetőbíróság határozott úgy, hogy hatásköre kiterjed a palesztin területeken 2014-ben történtek kivizsgálására. Pár nappal ezelőtt pedig az ENSZ Faji Megkülönböztetés Elleni Bizottsága (CERD) hozott döntést arról, hogy elvben jogosult lefolytatni azt a faji megkülönböztetéssel kapcsolatos eljárást, amelyet még 2018-ban kezdeményezett az ENSZ-ben nem tag megfigyelő állam státuszt élvező Palesztina, akkor is, ha a belső jogorvoslati lehetőségek kimerülésének kritériuma nem teljesült

Kérdés persze, hogy mindez hova vezet azon tapasztalatok tükrében, amelyek szerint az ENSZ általában, illetve egyes szervei konkrétan, ha nem is az antiszemitizmus melegágyai, de nem kezelik ezt a problémát valódi súlyának megfelelően. Ahogy a nemzetközi közösség is mintha aránytalanul nagy figyelmet szentelne a palesztinok sorsának, figyelmen kívül hagyva a világ többi részén élők, akár a szíriai nép szenvedéseit, további kérdésként merül fel, hogy vajon a palesztin népet, illetve a Hamászt motiválja-e más is, mint Izrael elpusztítása. És miközben a palesztin üggyel vállalt szolidaritás ellehetetlenítésére irányuló szisztematikus izraeli törekvések is problémát jelentenek, a kívülálló számára talán jogosan tűnik a történet olyan adok-kapoknak, amely a problémával való szembenézés elkerülésére irányul mindkét fél részéről.

A felek megkülönböztethetők egymástól absztrakt politikai kategóriák, nemzeti identitás, etnikai, vallási hovatartozás alapján, illetve Izrael zsidó államként való létezéshez való és a palesztin nép önrendelkezéshez, saját államhoz való jogának elismerése mentén. A gyakorlatban azonban nem csupán egyfajta kognitív szimbiózisban élnek együtt, de az izraeli politikai dominancia és a palesztin gazdaság integráltsága párhuzamosan létező jelenség. Nemcsak Izrael zsidó lakosságának közel fele rendelkezik észak-afrikai és közel-keleti gyökerekkel, de az európai származású zsidók számára is éppúgy Izrael jelenti az otthont, ahogy az izraeli arabok és a palesztinok is sajátjuknak tekintik a helyet, ahol felmenőik is éltek. 

A felek „szétválasztása” akár kétállamos megoldás formájában, Izrael unilaterális intézkedései révén vagy a nemzetközi jog bizonyos eszközeivel, akár tudományos munkákban vagy sajtócikkekben, részben félrevezető, mert elfedi az együttéléshez fűződő érdekeket, részben az árkokat mélyíti. Az erőszak alkalmazásának egyedüli alternatívája a megbékélés, illetve közösségvállalás lenne, akár kétnemzetiségű állam formájában. Ez persze szükségszerűen igényelné bizonyos identitáselemek feladását mindkét oldalon, legalábbis amennyiben zsidók és palesztinok egyaránt jelenlegi otthonukban képzelik a jövőt.

A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem Nemzetközi, Politikai és Regionális Tanulmányok Intézet Nemzetközi Kapcsolatok Tanszékének docense.

Járvány, klímaváltozás, forradalmak – mindez csak három dermesztő arca annak a felbolydult világnak, ami ránk vár. Lesz még neki jó pár. Ha teheted, segítsd a munkánkat, mi megháláljuk a bizalmadat, és ebben a nagy zavarodottságban hitelesen, alaposan és közérthetően magyarázzuk el, hogy a legégetőbb kérdésekre milyen válaszokat adnak a sárgolyó legnagyobb elméi. Maradj velünk. Támogatom a Qubit szerkesztőségét!

Felhasznált és ajánlott források

  • Ben-Rafael, E., J. H. Schoeps, Y. Sternberg és O. Glöckner (2016) The Handbook of Israel: Major Debates I-II. De Gruyter Oldenbourg 
  • Ben-Youssef, N., Tamari, S. S. (2018) Enshrining Discrimination: Israel's Nation-State Law. Journal of Palestine Studies 48(1): 73–87.
  • Brym, R. J., Araj, B. (2006) Suicide Bombing as Strategy and Interaction: The Case of the Second Intifada. Social Forces 84(4): 1969–1986.
  • Busbridge R. (2018) Israel-Palestine and the Settler Colonial ‘Turn’: From Interpretation to Decolonization. Theory, Culture & Society 35(1): 91-115.
  • Butler, J. (2018) Versions of Binationalism in Said and Buber. In Martin Buber. Leiden, The Netherlands: Brill. doi 
  • Erakat, N. (2019). The Sovereign Right to Kill: A Critical Appraisal of Israel’s Shoot-to-Kill Policy in Gaza. International Criminal Law Review 19(5): 783-81.
  • Farsakh, L (2016) Undermining Democracy in Palestine: The Politics of International Aid since Oslo. Journal of Palestine Studies 45(4): 486-3.
  • Feldman, I. (2019); Elimination Politics: Punishment and Imprisonment in Palestine. Public Culture 31(3): 563–580.
  • Fischbach, Michael R. (2003) Records of Dispossession. Palestinian Refugee Property and the Arab-Israeli Conflict. Columbia University Press.
  • Galchinsky, M. (2004) The Jewish Settlements in the West Bank: International Law and Israeli Jurisprudence. Israel Studies 9(3): 115-36
  • Hadar M. (2019) Renegotiating Israeli Identities, Collective Victimhood and Social Exclusion of Arab Israelis in a Changing Social Reality. Psychology and Developing Societies 31(1): 7-30
  • Hasisi, B. (2016) Police, politics and culture in a deeply divided society. In Jonathan-Zamir et al (eds) Policing in Israel. Studying Crime Control, Community, and Counterterrorism. London: Routledge, 87-106. Old.
  • INSS (2020) National Security Index 2019-2020,  
  • Kreztmer, David (2019) The Legal Status of The Arabs In Israel. London, Routledge
  • Quer, G (2021) Antisemitism and the UN. In Armin Lange, Kerstin Mayerhofer, Dina Porat and Lawrence H. Schiffman (szerk): Confronting Antisemitism in Modern Media, the Legal and Political Worlds, Volume 5 Berlin, Boston: De Gruyter, pp. 413-428.
  • Lentin, R. (2018) Traces of Racial Exception. Racializing Israeli Settler Colonialism. London: Bloomsbury
  • Michael, K. (2007) Military Knowledge and Weak Civilian Control in the Reality of Low Intensity Conflict:  The Israeli Case. Israel Studies 12(1): 28-52. 
  • Maoz, Z. (2007) Evaluating Israel's Strategy of Low-Intensity Warfare, 1949–2006. Security Studies 16(3): 319-349.
  • Mbembe, A (2003) Necropolitics. Public Culture 15(1): 11–40
  • Reiter, Y. and Lehrs, Lior (2010) The Sheikh Jarrah Affair: The Strategic Implications of Jewish Settlement in an Arab Neighborhood in East Jerusalem. The JIIS Studies Series no. 404, Jerusalem Institute for Israeli Studies.
  • Rostoványi Zsolt (2006) Együttélésre ítélve. Budapest: Korona 
  • Seidel, T. (201) Sovereign Bodies, Sovereign States: Settler Colonial Violence and the Visibility of Resistance in Palestine. In Tartir, A. és Seidel, T. (eds.), Palestine and Rule of Power. London: Palgrave
  • Sabbagh-Khoury A. (2021) Tracing Settler Colonialism: A Genealogy of a Paradigm in the Sociology of Knowledge Production in Israel. Politics & Society. March 2021. doi
  • Shaver, B. L. & G. Ziv (2019) A Near-consensus: Israel’s Security Establishment and the Two-state Solution, Survival, 61:3, 115-138.
  • Sulimani-Aidan, Y. (2020) At-risk Israeli-Arab young adults: Barriers and resources during the transition to adulthood, Children and Youth Services Review 199, doi 
  • Tartir, A., Dana, T., Seidel, T, szerk (2021) Political Economy of Palestine. Critical, Interdisciplinary, and Decolonial Perspectives. New York: Palgrave
  • Tawil, Helga (2012) Digital Occupation: Gaza's High-Tech Enclosure. Journal of Palestine Studies 41(2): 27-43.
  • Waxman, D., Peleg I. (2020) (2020). The Nation-State Law and the Weakening of Israeli Democracy. Israel Studies 25(3): 185-200.
  • Wolfe, P. (2006) Settler Colonialism and the Elimination of the Native. Journal of Genocide Research 8 (4): 387–409.