Ha valaki annyiszor akarna vércukrot mérni, mint ez az új szenzor, naponta 1440-szer kellene megszúrnia az ujját

A cukorbetegség problémája évek óta szem előtt van: egyre többen lesznek a betegek, de hiába nincs még gyógyszer rá, a diagnosztikai eszközök is erőteljes fejlődésnek indultak, a régebbi, nehézkesen használható és lassú vércukormérők helyét átvették a kisebb, gyorsabb, könnyebben kezelhető gépek, és egyre többen jutnak hozzá az inzulinpumpához is.

A kezelés, a diagnosztika és a vércukormérés éppen amiatt különösen fontos, mert hiába folynak gőzerővel a kutatások, még a legtöbbet ígérő gyógymódok is gyerekcipőben járnak, ezért sem a beteg életminősége, sem a begyűjthető információk szempontjából nem mindegy, hogy a kezelés finomításához szükséges méréseket milyen gyakran és milyen módszerekkel lehet elvégezni. A régebbi vércukormérőkkel előfordult, hogy több tesztcsíkot is el kellett használni, míg végre használható eredményt sikerült elérni velük, és a pontosságuk is hagyott maga után kívánnivalót, ráadásul sok vérre is volt szükség a használatukhoz.

Az otthoni vércukorszint-ellenőrzés forgatókönyve évtizedek óta nagyjából változatlan, igaz, a technika fejlődésével ez is könnyebbé vált: az ember megszúrja az ujját, a vérmintát elhelyezi egy tesztcsíkon, és vár az eredményre. Az első ilyen tesztet 1965-ben fejlesztették ki Amerikában, Indianában, de már idáig is hosszú és rögös út vezetett.

Az első tesztcsíkok

Az amerikai Miles Laboratories az indianai Elkhartban eredetileg egy új csodagyógyszerrel kívánt betörni a vényköteles gyógyszerek piacára, miután a cég slágerterméke, az Alka-Seltzer olyan jól fogyott, hogy további bővítésekre is jutott elég erőforrás. A fejlesztést Walter Ames Compton amerikai orvos vezette, de neki nem a csodagyógyszer, hanem egy, az addiginál pontosabb vizeletteszt létrehozása volt a célja, amitől áttörést várt a diagnosztikában. A kísérlet sikerrel járt, a teszt elkészült, a Miles pedig 1941-ben piacra is dobhatta a diabétesz kimutatására szolgáló, a vizelet cukortartalmát kimutató, egyszerűen használható tesztet, a Clinitestet.

Ames a kezdeti sikerek után sem dőlt hátra: az első tesztet hamarosan továbbiak követték, a gyógyszercég pedig 1965-ben előállt az első vércukorszint meghatározására alkalmas tesztcsíkkal. Ez nagy előrelépésnek számított, igaz, ez még nem jelentette azt, hogy a cukorbetegek szigorú orvosi felügyelet nélkül, otthon is elvégezhették volna a méréseket – ráadásul a Dextrostix névre hallgató csíkhoz ekkor még gép sem tartozott, hanem csak egy színskála, ez alapján lehetett többé-kevésbé pontosan meghatározni a vércukorszintet. A módszer többé-kevésbé ismerős lehet azoknak, akik láttak még vércukormérőket és tesztcsíkokat a kilencvenes évekből, ezek némelyikén is megtalálható volt az a színes kis felület, amelyről vércukormérő nélkül is le lehetett olvasni az értékeket, igaz, csak közelítőleg.

Az első készülékek

Amerikában a nyolcvanas években jelentek meg az első vércukormérő készülékek, ezzel párhuzamosan pedig a tesztcsíkok pontosságán is fejlesztettek. Míg a korai csíkokra elsőként egy nagy vércseppet kellett elhelyezni, majd ezt le is kellett törölni, és szurkolni, hogy mi lesz az eredmény, az új technikával már meg lehetett kerülni ezt a lépést, a modernebb csíkokhoz pedig már kevesebb vért is kellett venni. A vérvétel hagyományosan az ujjbegyből történik, méghozzá tűvel; a kilencvenes években erre már ujjszúró lándzsát használtak, egy ötletes rugós szerkezetet, amelyen állítható a szúrás mélysége.

Az egyszerű orvosi tűhöz képest a lándzsák is hatalmas fejlődésen mentek keresztül, de a lényeg megmaradt: szúrni továbbra is kellett. A modern vércukormérők már sok mindenre képesek, memóriával rendelkeznek, az általuk gyűjtött adatok megoszthatók és okostelefonnal is össze lehet őket kötni, de a méréshez az esetek többségében még mindig szükséges az ujjszúrás.

Az első CGMek

Ezen próbáltak segíteni a bőr alá ültethető szenzorokkal, ezek azonban hosszú időn keresztül elég nehézkesen működtek. Az Egyesült Államok Élelmiszer- és Gyógyszerfelügyelete (FDA) csak 1999-ben engedélyezte az első folyamatos cukormonitorozási rendszer (CGM, Continous Glucose Monitoring) használatát, de ahogy az első, csak az orvosi rendelőben használatos tesztcsíkok, ezek az eszközök sem találtak könnyen utat a fogyasztóhoz.

Az első CGM-ek elég nehézkesen működtek: a beteg bőre alá ültetett szenzorra sokan panaszkodtak a kényelmetlensége miatt, a rendszer ráadásul úgy gyűjtött adatokat a vércukorszint ingadozásáról, hogy erről csak napokkal később, a letöltéskor értesülhetett az orvos, maga a páciens nem ment semmire velük (legalábbis azonnal nem), hiszen nem is értesülhetett róluk. A szenzor három napig működött, ezután lehetett begyűjteni az általa rögzített információkat, és a kényelmetlensége miatt nem is aratott különösebb sikert. Ez a terület is fejlődött: az első valós idejű CGM-et 2004-ben fejlesztették ki, itt már nem kellett kivárni, hogy letöltsék az adatokat a szenzorról. Az első olyan gép, amihez már egyáltalán nem volt szükség a hagyományos ujjbegyszúrós önellenőrzésre, 2016-ban jelent meg, és ez valódi előretörést jelentett a diagnosztikában: valós idejű adatok, 14 napig viselhető szenzor, és persze a kényelmetlen folyamatos cukormérés elhagyása is vonzó opcióvá tette.

Percenkénti mérés

De mennyire valós idejűek azok az adatok, és mennyire pontosak? A mai CGM-technológia már jóval pontosabb, mint a korábbi volt, a szenzorok sokkal tovább működnek, mint a korábbiak, és természetesen már mindegyik modern fejlesztés lehetővé teszi, hogy az adatok későbbi letöltése nélkül hozzá lehessen férni az eredményekhez. A száz százalékosan magyar tulajdonú 77 Elektronika még erre is rá tudott tenni egy lapáttal: a cég 2022 márciusától forgalmazza az A. Menarini Diagnostics-szel közös fejlesztésű CGM-rendszerét.

A GlucoMen abban különbözik a korábbi hasonló rendszerektől, hogy valóban valós idejű információkat közöl, percenként mér cukrot, így dinamikus információt gyűjt a glükózszint-változás sebességéről és irányáról, miközben egy hagyományos vércukormérő csak pillanatképet közöl a glükózszintről, és még egy teljes napra kiterjedő mérés (teljes napszak, ahogy nevezik) sem képes ilyen alapos képet adni a páciens állapotáról – arról nem is beszélve, hogy ez milyen sok szúrást jelent minden egyes nap. Összehasonlításképp: ha valaki megpróbálná ugyanazt megcsinálni, mint ez az új műszer, naponta 1440-szer kellene megszúrnia az ujját.

A szűk keresztmetszet

Szécsényi János, a cég fejlesztőmérnöke a Qubitnek elmondta, hogy a mérés gyakoriságánál a szűk keresztmetszet a szenzor tápellátása: elvileg nem lett volna lehetetlen eddig sem ilyen gyakori eredményeket közölni, egy szenzor viszont most már alkalmas erre is. A gyakrabban közölt adatok részletgazdagabb glükózgörbék létrehozását teszik lehetővé, így a beteg és a kezelőorvosa is több információhoz jut a vércukor változásairól. A szenzor enzimalapú méréseket végez, és valójában nem percenként egy mérést végez, hanem folyamatosan regisztrálja a szövet elektronikus változásait, csak éppen percenként egyszer küldi el a vevőegységnek az adatokat. A GlucoMen Day pontosságáról a 77 Elektronika saját fejlesztésű vércukormérője gondoskodik: a rendszer kalibrálásához a Dcont ETALON nevű készülékkel naponta egy hagyományos mérésre van szükség, ezt az adatot pedig okostelefonon keresztül lehet elküldeni a szenzornak.

A folyamatos monitorozással a beteg és az orvos is képet kaphat arról, hogy milyen eredményességgel működik az alkalmazott inzulin- vagy gyógyszerterápia, milyen változtatásokra lehet szükség az étrendben, vagy akár arról is, hogy milyen hatással van a vércukor-háztartásra a testmozgás. A CGM mindemellett hatalmas terhet vesz le azok válláról is, akiknek éjszaka rendetlenkedik a vércukruk: miután éjjel-nappal percenként mér, az éjszakai ingadozások is könnyen nyomon követhetőek, az adatok vizsgálatával és elemzésével pedig elkerülhetővé válik a veszélyesen magas vagy alacsony vércukor kialakulása. Az eszköz ráadásul tanul is: amint megfigyelhetőek a trendek, például egy ismétlődő hajnali alacsony érték, már az esemény várható bekövetkezte előtt figyelmezteti rá a felhasználót, hogy baj lehet, így nem csak hasznos diagnosztikai eszköz, hanem valódi segítség is azoknak, akiknél gyakran előfordulnak hasonló kilengések.

A GlucoMen szenzora 14 napon keresztül használható, és a sejtközi folyadék glükózszintjét méri, az adatokat pedig Bluetooth-kapcsolaton keresztül továbbítja a megfelelő alkalmazásnak – ez lehet számítógép vagy telefon is, de a felhasználó (nem úgy, mint a korai kísérletekben) folyamatosan tájékozódhat a vércukorszintjéről.

(A cikk megjelenését a 77 Elektronika támogatta).