Három méter magas, szőrös, büdös és visít, mégis szükségünk van rá, mi az?
Pontos adatokat nehéz mondani róla, de nagyjából 1,8-4,5 méter magas, akár 472 kilót is nyomhat, az erdőben lakik és irdatlan nagy lába van. Ennek a lénynek területtől és kultúrától függően számtalan neve van: nagylábú (bigfoot), jeti, sasquatch, yowie, két közös jellemzővel: rengetegen látni vélték, viszont még soha senkinek nem sikerült bizonyítani a létezését.
Nemcsak az állítólagos szemtanúk értenek egyet abban, hogy létezik ez a különös lény, hanem néhány elismert szakember – antropológusok, nyomolvasók – is úgy gondolják, hogy a nagylábúak (vagy jetik) ott barangolnak valahol az erdőben. De miért tűnik olyan vonzónak egy szőrös, büdös, sipító óriás létezése, hogy ilyen sokan higgyenek benne annak ellenére is, hogy több, egy darabig meggyőzőnek hitt bizonyíték megdöntése után is tömegek hisznek benne? És egyáltalán, mi is az, amiben hisznek?
Milyen a jeti?
Ez utóbbi kérdésre nem egyszerű válaszolni, de hát ez már csak így van a kriptozoológiával. Abban a legtöbben egyetértenek, hogy a wendigo, a nagylábú, a jeti, a sasquatch és a yowie ugyanannak a fajnak vagy egymáshoz nagyon hasonló fajoknak a tagjait jelölik. Ezek után persze az is világos, hogy nem egyetlen nagylábúról van szó, amit időről időre lát valaki, hanem többről – már csak azért is, mert az amerikai BFRO (Bigfoot Field Researchers Organization) adatbázisában nagyjából tízezer észlelést regisztráltak, a legtöbbet az USA északnyugati államában, Washingtonban, de szinte a világ minden tájáról érkeztek már jetijelentések.
Ezek sokban eltérnek egymástól: Grover Krantz, a Washingtoni Állami Egyetem antropológusa szerint (aki azon kevés tudósok közé tartozott, akik nyíltan vállalták, hogy hisznek a jószág létezésében) a nagylábú „egy nagytestű, masszív felépítésű, két lábon járó főemlős, amely úgy fest, mint egy hatalmas termetű, szőrös ember, vagy egy túlméretezett, felegyenesedett gorilla”. Krantz azt is hozzátette, hogy véleménye szerint a szóban forgó lény nem lehet valami okos. Hogy ezt honnan gondolhatta, rejtély, mindenesetre a nagylábú hívei a lábméret alapján már az agytérfogatát is nekiálltak kiszámolni. A szemtanúk beszámolói alapján az ugyan nem derül ki, hogy a nagylábú mennyire okos, de az igen, hogy nagyon büdös; ez egyes kriptozoológusok szerint azért lehet, mert dögökkel táplálkozik, amikor épp nem bogyókat gyűjt az erdőben.
A Gigantopithecus-elmélet
Az antropológus sosem állította, hogy személyesen is látott volna jetit, de az állítólagos Bigfoot-nyomok alapján úgy vélte, hogy létezik, az erdőben bujkáló példányok pedig a Gigantopithecustól, egy egykor Ázsiában élt emberfélétől származhatnak. Azt ő maga is elismerte, hogy ezeken kívül a kutatók nem ismernek semmilyen bizonyítékot a lény létezésére; az állítólagos jetihangokat (üvöltés, sikoltás, kopogás) nem tekintette meggyőzőnek, a szőr- és bőrmaradványokat, valamint az állítólagos székletmintákat pedig szintén nem fogadta el komoly bizonyítékként.
Nem is fogadhatta el: mint írta, ezeket vagy nem vizsgálták komolyan, vagy nem is volt érdemes komolyabban vizsgálni. A későbbiekben néhány ilyen mintát genetikai elemzésnek vetettek alá, jetinek akkor sem bukkantak a nyomára: tehenektől, medvéktől vagy emberektől származtak. A Bigfootról 1976-ban még az FBI is nyitott egy aktát: a szakértők itt is egy gyanús szőrmintát vizsgáltak. A jelentést 2019-ben hozták nyilvánosságra, és kiderült, hogy a minta szarvastól származott.
Meldrum bigfootja
Nem Krantz volt az egyetlen komoly tudós, aki hitt a jeti létezésében. Jeff Meldrum, az Iowai Állami Egyetem antropológia- és anatómiaprofesszora az egyik leghíresebb a kortárs bigfoot-hívők táborából: bár perdöntő bizonyítékot ő sem tud felmutatni, azt állítja, hogy az általa vizsgált nyomok nem származhatnak embertől, még akkor sem, ha valamilyen ügyes módszerrel meghamisították őket.
Ez nem lenne példa nélküli, az első hasonló nyomokról kiderült, hogy egy unatkozó buldózervezető készítette őket a haverjaival úgy, hogy egy teherautó után ugráltak az általa faragott talpakkal a sárban, hogy a lépéseik hosszabbnak tűnjenek. A csínyre azután derült fény, hogy Ray Wallace, az eredeti, 1958-as nyomok készítője 2002-ben elhunyt; a férfi gyermekei ezután közölték, hogy Wallace és társai maguk faragták a mutatványhoz az óriástalpakat.
Jimmy Chilcutt texasi nyomszakértő szerint egyes esetekben ugyan elképzelhető, hogy a nyomok hamisak, de az eddigi tapasztalatai alapján úgy gondolja, hogy legalábbis az a Walla Wallában talált lábnyom, amelynek a másolatát Meldrum megmutatta neki, igazi. Meldrumnál is akadt komolyabb szaktekintély, aki a nyilvánosság előtt is vállalta, hogy hisz a jeti (vagy bigfoot) létezésében: egy rádióműsorban Jane Goodall primatológus is úgy fogalmazott, hogy biztos benne, hogy a faj tagjai léteznek. Arra a kérdésre, hogy ezt mire alapozza, a következőt válaszolta: „romantikus lélek vagyok, mindig is hinni akartam bennük”.
A nagy jetikamu
Meldrum nem tagadja, hogy a témának megvan a maga romantikája: vonzónak tartja azt az elképzelést, hogy valami ennyi időn keresztül megmaradhatott ismeretlennek, de hozzáteszi azt is, hogy maga Goodall is sok történetet hallott a nagylábúakhoz hasonló lények létezéséről. Ez magában még nem sok mindent bizonyítana: Michael McLeod amerikai dokumentumfilmes az Anatomy of a Beast című könyvében arra hívja fel a figyelmet, hogy legalábbis Tibetben nem tűnt rossz üzletnek a jeti hírének öregbítése, és erre a helyiek is hamar rájöttek. Előfordult az is, hogy a lámák a gazdag angol felfedezőket elirányították az állítólagos jetibarlangok irányába, sőt jetibőröket is mutattak nekik - ezekről később persze kiderült, hogy medvétől vagy majomtól származnak.
A történet McLeod szerint egy félrefordítással kezdődött, amikor egy brit tolmács az eredetileg havasi medvét jelentő szavakat rettenetes hóembernek fordította, a szegénységben élő helyiek pedig belementek a játékba – ahogy az európai sajtó is. A szellem kiszabadult a palackból: miután a német felfedező és zoológus, Ernst Shafer a harmincas években bejelentette, hogy nemcsak látta a jetit, hanem lőtt is néhányat, már senki nem hitte el, hogy nem létezik – annak ellenére, hogy 1938-ban németül megjelent beszámolójában a felfedező már világosan leírta, hogy valójában csak a tibeti barnamedvéből ejtett el párat. Korábban, 1935-ben egy Eric Shipton és Frank Smythe vezetésével induló brit expedíció is jetinyomokról számolt be, amelyek nagy eséllyel ettől a medvefajtól származhattak. Amikor viszont megtudták, hogy Shafer németül már bevallotta az igazságot, kikönyörögték tőle, hogy erről angolul egy szót se írjon le, mert tartottak tőle, hogy a médiafigyelem csökkenésével a következő expedícióik támogatása is veszélybe kerülne.
McLeod szerint az is árulkodó, hogy a jetiről szóló leírások sokban megegyeznek azokkal, amelyeket a bigfoot-kutatók egy része is használ – méghozzá minden bizonyíték nélkül. Henner Fahrenbach genetikus szerint, aki a Meldrum által begyűjtött fizikai bizonyítékokat elemezte, a vizsgálatok még nem jártak sikerrel, ennek ellenére egy bigfoot-konferencián, ahol McLeod is forgatott, viszonylag pontos leírást adott az állat kinézetéről.
A nagylábú nagy híre
Joshua Blu Buhs, a Bigfoot – The Life and Times of a Legend című könyv szerzője szerint a nagylábúval is valami hasonló történhetett, már ami a médiafelhajtást illeti: bár az amerikai, főként északi őslakosok már régóta ismerték az erdő szőrös lakóit, először 1920-as években kaptak sajtónyilvánosságot, amikor egy J. W. Burns nevű kanadai tanár a Vancouver közelében élő indiánok között először hallott a „vademberekről” vagy az „erdő őrzőiről”, a sasquatchokról.
Burns története végül 1929-ben több vancouveri újságot is megjárt, az észlelések, sőt támadások pedig megszaporodtak, aztán ez is elmúlt, pedig a szerző még arról is beszámolt, hogy az őslakosok szerint a közeli hegyekben még táboruk is lehetett az óriási lényeknek. Ennek ellenére a létezésük nem igazán izgatott senkit egészen 1958-ig, amikor a bigfoot ismét a lapok címoldalára került, igaz, akkor nem látták személyesen, csak a nyomait találták meg. A rejtélyes nyomokról először a Humboldt Times számolt be, aztán mindenki más is átvette az eredetileg hétvégi kis színesnek szánt hírt.
A bigfoot aztán önálló életre kelt a médiatérben, könyvek, bulvárhírek és tanulmányok jelentek meg róla: Buhs szerint egy idő után a történetet már a saját lendülete vitte tovább. Mindenki tudja, mi az a jeti, még ha nem is látta; Amerikában ugyanez igaz a bigfootra, Kanadában pedig a sasquatchra. A vademberek az őslakosok történeteiben elcsalták magukkal a vadászokat, megdézsmálták a lazackészleteket, a megjelenésüket pedig sok törzs tagjai valamilyen rossz ómennek tekintették – most már mindemellett az Oregon Encyclopedia is hasonlóan fontos erőforrásként emlegeti őket, mint a lazacot.
Az emberi természet
Buhs szerint a médiafelhajtáson és azon túl, hogy a bigfootból popkulturális jelenség lett, van még egy oka a népszerűségének (a kezdeti rémületes szörny ábrázolását, aki embereket rabol és nőket erőszakol meg, időközben felváltotta a kedves, veszélyeztetett, szerethető figura): az emberi természet. Darren Naish brit őslénykutató saját bevallása szerint nagyon szeretett volna hinni a nagylábúban, de kutatóként ezt a luxust (Meldrummal ellentétben) szerinte nem engedheti meg magának: ha létezne egy ilyen nagytestű lény, ami mindeddig ilyen sikeresen elkerülte, hogy felfedezzék, legalább DNS-nyomokat hagyott volna maga után, nem pedig őz- vagy medveszőrt. Joe Gisondi, az Eastern Illinois University újságíróprofesszora egyenesen a hit próbájának tekintette, amikor a bigfootvadászokhoz csatlakozva átszelte fél Amerikát – majd arra jutott, hogy voltak ugyan pillanatok, amikor elbizonytalanodott, de a legtöbbször az észlelők úgy magyarázták, amit láttak, ahogy akarták.
Az ősember varázsa
Naish szerint a bigfoot az egész emberiségre jellemző kulturális koncepció amerikai megtestesülése: tükröt tart az ember elé, és megmutatja, hogy milyen lehetett volna, ha a Homo sapiens megmarad valamilyen eredeti, természetes formájában. Buhs Bacil Kirtley néprajzkutatót idézve szintén azt írja, hogy a bigfoot a vadember amerikai megtestesítője: a szőrös, óriás termetű, emberhez hasonló szörnyetegé, amely a civilizáció peremén él. A kívülálló persze mindenre képes, ami nem emberi, vagy éppen csak az: nem véletlen, hogy a hasonló státuszba sorolt őslakosokról a spanyol hódítók szent borzadállyal állapították meg, hogy kannibálok. Az őslakosok ugyan léteztek, de a kannibalizmus vádja csak az esetek elenyésző részében állt meg ellenük.
Akadnak persze más kívülállók is: Kirtley ide sorolja Enkidut is a Gilgamesből, de a „szőrös és torzonborz” Ézsau is ide tartozik a Bibliából, sőt, némileg meglepő módon a Télapó is, bár az ő figurája azért sokat szelídült az idők során. Buhs szerint az idősb Plinius éppen azért népesítette be mindenféle fantasztikus lényekkel a Földet, mert azok a népek, amelyek valós fenyegetést is jelenthettek a római birodalomra, az általa elfogadott civilizáció peremén éltek. Donald R. Prothero paleontológus és Daniel Loxton író szerint a jeti figurája olyan ősi, mint a történetmesélés maga, és bár az amerikai őslakosoknak valóban vannak történeteik ezekről az óriásokról, ezek is sokfélék lehetnek. A Télapóról vagy Ézsauról nem szokás azt állítani, hogy egy elfeledett főemlősfaj képviselői lennének, pedig ugyanolyan joggal lehetne bizonyítékként elfogadni őket a faj létezésének bizonyítására, mint az erdő őreiről szóló történeteket.
A vadember vonzása
Akármilyen nagy múltú történetekről is van szó, az sem egészen mindegy, hogy mikor kaptak újra szárnyra a huszadik században, és mi maradt fenn belőlük. Prothero és Loxton szerint amikor Burns „szőrös óriásokról” írt az 1920-as években, valóban szőrös óriásokról is hallott: olyan nagy termetű őslakosokról, akik nem akartak a civilizációba vonulni, hosszúra hagyták nőni a hajukat, és inkább az erdőben húzódtak meg, mint hogy beköltözzenek a faluba.
Naish szerint ráadásul az észlelések gyakran némileg gyanús időpontokban történnek: a Loch Ness-i szörny egyik leghíresebb felbukkanása a King Kong bemutatója környékén történt, ahogy pedig a nagylábú vagy a jeti egyre nagyobb nyilvánosságot kapott, egyre többen is látták. Attól még, hogy a tudomány száműzte a vadembert az ismeretlen csodák közül, sokan rendületlenül hittek benne: cirkuszokban mutogatták őket, majomelőadásokat rendeztek azt állítva, hogy vademberek láthatóak bennük. 1896-ban a budapesti állatkert mellett egy afrikaiakból álló törzset lehetett megcsodálni 50 krajcár ellenében, de Európában az efféle látnivaló nem számított egyedülállónak. 1912-ben megjelent az első Tarzan-regény, amelyet aztán egy sor folytatás követett, a vademberről szóló történeteket pedig számtalan nyelvre lefordították. A vadember ugyanolyan vonzó maradt, mint eddig bármikor, csak már nehezebb volt elhelyezni a térképen.
Nehéznek ugyan nehéz, de még mindig nem lehetetlen: Fahrenbach szerint a nagylábú egyértelműen az általa bejárt területek csúcsragadozója, óvatos, gyors, és így nem is csoda, hogy nem sikerült még egyet sem elkapni közülük – eleve nincsenek is sokan (azt, hogy hány nagylábú élhet Amerikában, elég nehéz megbecsülni, a számok a nullától a több tízezerig terjedhetnek). Meldrum szerint az, hogy még nem találtak egyértelmű bizonyítékot a lények létezésére, nem jelenti azt, hogy nincsenek is: az északi államokban és Kanadában például elég érintetlen terület található ahhoz, hogy néhány elfelejtett főemlős szabadon élhessen a vadonban. A véleményükkel nincsenek egyedül: egy 2020-as felmérés szerint az amerikai felnőttek 11 százaléka hisz a bigfoot vagy sasquatch létezésében – igaz, ugyanezen felmérés szerint a 41 százalékuk hét közismert összeesküvés-elméletet is hitelesnek tart.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
