A kannibalizmus, amikor egy egyed megeszi saját fajának egy példányát, az állatvilágban egyáltalán nem számít rendkívülinek, de sokáig még az ökológusok is valamiféle anomáliaként kezelték, az emberek közötti kannibalizmust pedig végképp nem tekinti normálisnak a társadalom. Nem is fordul túl gyakran elő, de talán épp az emberevést övező undor miatt fordulhatott elő, hogy csak 1975-ben jelent meg az első olyan tanulmány, amely áttekintette az állatok közötti kannibalizmus elterjedtségét.

Laurel Fox, a kaliforniai Santa Cruz-i Egyetem ökológusa ebben azt állította, hogy rendkívül elterjedt, de nagyon komplex jelenségről van szó: nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy egyes fajok tagjai kannibálok, mások pedig nem, néhány esetben ugyanis olyan állatoknál is előfordul a fajtársak elfogyasztása, amelyek egyébként növényevők. Bill Schutt amerikai zoológus a Cannibalism: A Perfectly Natural History című könyvében azt írja, hogy ezek között még lepkék is találhatók, akikből igazán nem nézne ki ilyesmit az ember (egyébként a golgotavirág-zebralepkéről (Heliconius charithonia) van szó; a rovarok hernyókoruk után sem lesznek kevésbé kemény arcok, a hímek gyakran még azelőtt párosodnak a nőstényekkel, hogy azok kikelnének a gubókból, a kifejlett rovarok pedig súlyosan mérgezőek). Összefoglalva: a golgotavirág-zebralepkék pontosan úgy viselkednek, mint ahogy Hillary Clinton szokott a Qanon-hívők szerint.

A gyarmati kannibál

Fox, bár nem specializálódott a témára, megvizsgálta a kannibalizmust az emberek esetében is, és arra jutott, hogy ez jellemzően ritkán lakott, fehérjeforrásban szegény területeken fordulhat elő, és nagyobb egyedsűrűség esetén nem jellemző. Egyébként sem különösebben elterjedt gyakorlatról van szó: az antropológusok többsége egyetért abban, hogy az emberek közötti kannibalizmus oka csak elszigetelt esetekben lehet az élelemszerzés, és ahol rendszeresen űzték, általában rituális okok álltak a jelenség hátterében. Schutt szerint akadnak, akik azt is vitatják, hogy ilyesmi előfordulhatott volna valaha, a bizonyítékok viszont arra mutatnak, hogy gyógyászati vagy hitéleti jelleggel azért több kultúrában is elterjedt a kannibalizmus, gasztronómiai értelemben viszont valóban nem jellemző az emberre.

Az antropológusok közti vitának több oka is van, és ezek közül csak az egyik a téma érzékeny jellege. A kannibalizmus tabustátusza miatt az emberevés vádja igen népszerű volt a civilizált nyugati világban – ugyanott, ahol virágzott a gyógyászati célú emberevés, de erre még később visszatérünk. Schutt szerint a gyarmatosítások idején különösen közkedvelt volt kannibálnak bélyegezni a meghódított országok lakóit, akár azok voltak, akár nem. Ez a vád még megállhatott az új-guineai bennszülöttek között, ahol valóban elterjedt az emberevés gyakorlata (igaz, ott is rituális céllal), és érthető okoknál fogva az európai hittérítők egyik első feltétele az volt a helyiekkel szemben, hogy hagyják ezt abba, mielőtt megkeresztelnék őket, de máshol már kevésbé álltak szilárd lábakon a vádak. A tizenötödik század végén elterjedt, hogy a Karibi-térség és Mexikó lakói kannibálok, a spanyol hódítók ezért jogosnak érezték, hogy embertelenül kezeljék őket. Hasonló alapon végeztek népirtásokat Dél-Amerikában, Afrikában és Indiában, míg végül a gyarmatosítóknak sikerült leszoktatniuk az őslakosokat egymás felfalásáról – akkor is, ha korábban nem is szerepeltek egymás étlapján.

A kannibalizmus vádja erős fegyver a vádlott dehumanizálására, olyannyira, hogy az állítólagos kannibál amerikai őslakosokat a tudósok nem is nagyon tudták kategorizálni: a Bibliában nem szerepeltek indiánok, szerepeltek viszont emberevők, ezért sok tudós azt feltételezte, hogy az amerikai népek tőlük származnak.

Honnan jön az emberevő?

Catalin Avramescu filozófiatörténész emberevés-eszmetörténeti könyvében, a Cultural History of Cannibalism-ban rövid áttekintést ad arról, hogy a múltban hogyan próbálták elhelyezni a világtérképen a kannibálokat. Az emberevők már akkor is a civilizált világ határán léteztek: voltak is meg nem is, mint a küklopszok és a többi mitikus alak, bár kétségtelen, hogy valóban lehettek akkoriban antropofág törzsek Európában. Hérodotosz szerint egyebek mellett a szkíták hódoltak ennek a szokásnak, sőt, első legyőzött ellenségük vérét is megitták, a bőrét pedig kikészítették, és tegeznek használták.

Avramescu szerint később a középkorban, a kereszteshadjáratok idején érkeztek újabb megdöbbentő hírek Európába: az első hadjárat idején olyan kannibál harcosokról érkeztek hírek, akik bunkókkal, mezítláb küzdöttek, és jobban kedvelték az emberhúst a korabeli finomságoknál – igaz, Oroszlánszívű Richárdot is ábrázolták úgy, hogy éppen szaracénok húsát fogyasztja. Erről az esetről több beszámoló is született, bár hogy pontosan miért ették meg a keresztes lovagok a legyőzötteket, arról megoszlanak a vélemények: Jay Rubenstein, a Tennessee-i Egyetem történésze szerint elképzelhető, hogy a katonák éheztek, és ezért vetemedtek kannibalizmusra, de az sem lehetetlen, hogy parancsra fogyasztottak embert, hogy félelmet keltsenek az ellenségben. Ha propagandaakciónak szánták, nem jól sült el: az európai közvélemény minden gond nélkül elfogadta, hogy valaki embert eszik, sőt tulajdonképpen nem is vártak mást a boszorkányoktól, pogányoktól, a más vallásúaktól és általánosságban tőlük, azt viszont már nehezen fogadták el, hogy a kereszténység hősei erre vetemedjenek.

A határvidék kannibálja

Az egyszemű, fej nélküli, lábfejű emberek mellé mindenesetre bevonult a kannibál figurája: az emberevő, aki mindig valahol az ismert világ határán él, és aki nem is igazán tekinthető embernek, hiszen a civilizált világban senki nem vetemedne felebarátja elfogyasztására (kivéve Oroszlánszívű Richárdot, majd később fél Európát). A történetekben egyre többször előkerült az élelemszerzési céllal elkövetett kannibalizmus, gyakran szinte másolva Odüsszeusz esetét, akit társaival együtt az Odüsszeia tizedik éneke táján direkt azért táplálnak, hogy később levághassák őket. Hasonló vádakkal illeti az amerikai őslakosokat Pietro Martire d’Anghiera olasz történész is De orbe novo (Az újvilágról) című könyvében is 1530-ban, amelyben azt állítja, hogy az indiánok direkt azért ejtik teherbe a lányaikat, mert az újszülötteket meg akarják enni. Avramescu szerint Jean de Léry francia világjáró 1578-ban még tovább megy: az ő forgatókönyve szerint az őslakosok a foglyaikat a lányaikra bízzák, akik jól tartják őket, míg szépen ki nem gömbölyödnek, aztán levágják és elfogyasztják őket.

További vádak: emberáldozatokat végeztek, ruha nélkül jártak, valamint egytől egyig szodomiták voltak (de akkor hogy lehettek annyian?). Az egyik legfontosabb ismérvük mégiscsak az emberevés volt, így Jean de Laet, a Holland Kelet-Indiai Társaság szakértő véleménye szerint nem is kétséges, hogy csakis Hérodotosz szkítáitól származhatnak, hiszen róluk is köztudott, hogy kannibálok voltak. Ezt az elképzelést később Francois-Xavier Charlevoix francia jezsuita földrajztudós is átvette, és sokáig tartotta is magát attól függetlenül, hogy az indiánok (indiaiak, karibiak, mexikóiak, szkíták) valóban hódoltak-e ennek a szokásnak.

A fehér kannibál

Ha tömegesen és életvitelszerűen nem is, de az biztos, hogy az egész világon előfordultak ilyen esetek. Miközben Európában a sötét Afrikában történő emberevéstől borzongtak, az afrikaiak között a tizenhetedik században elterjedt, hogy a fehér ember azért ejt foglyul annyi feketét, mert az európaiak megeszik őket. Ezek a félelmek nem is voltak egészen alaptalanok: 1837-ben az Arrogante nevű portugál rabszolgahajón a tengerészek több szemtanú vallomása szerint meggyilkoltak egy rabszolgát, a húsát pedig felszolgálták a társainak. A férfi szívét és máját a tengerészek maguk fogyasztották el. Az nem világos, hogy az eset valóban megtörtént-e, a vallomások ugyanis gyerekektől és halálra rémült raboktól származtak, akik között addigra már kétszáz éve gyökeret vert a meggyőződés, hogy a rabszolgavadászok embert esznek, de egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy ebben az esetben ez mégis így történt.

Éhínség, ostrom vagy hajótörés esetén persze nem volt ritka a kannibalizmus: erre a történelem során számtalan példa akadt. Kiderült, hogy a neandervölgyieknél és a Homo sapiens korai egyedeinél is előfordult, hogy egymást ették, ez viszont valószínűleg ugyanolyan, a körülményekre adott természetes reakció volt, mint amilyen más állatoknál is megfigyelhető, vagyis ha lett volna más választásuk, feltehetően mást is ettek volna. Schutt szerint a kannibalizmus gyanúja már korábban felmerült a neandervölgyiekkel kapcsolatban: 1886-ban, majd 1920-ban már vizsgálták, ekkor egy összetört koponya alapján feltételezték, hogy egy másik neandervölgyi próbált így hozzáférni az áldozat agyához.

A nyugati világba nem fér bele

A túlélőkannibalizmus ennek megfelelően nem is ritka, és még csak neandervölgyinek sem kell lenni hozzá: az első ilyen feljegyzések a XI. századból származnak, amikor az éhező angolok polgártársaik húsát adták-vették a piacon; ostromok idején gyakori volt, hogy az ostromlott erőd lakosai kannibalizmusra fanyalodtak; a hajótörésekről szóló történetekben szinte hétköznapinak számít, hogy a túlélők sorsot húztak, úgy választották ki, hogy ki áldozza fel magát a többiekért. Nem is kell olyan nagyon visszatekinteni a múltba: az uruguayi rögbicsapat 1972-es repülőszerencsétlensége is mutatja, hogy az ilyesmi bizony bármikor megeshet.

A szándékos, tudatos, önként választott emberevés viszont már nem fér bele az európai önképbe: Geraldine Heng, a Cannibalism, The First Crusade and the Genesis of Medieval Romance szerzője szerint a középkor embere szentül hitte, hogy a kereszténység kulturális ellenségei bőszen ehetnek embert, de itt meg is húzták a határt azzal, hogy tisztességes európai nem csinál ilyet. Ez a meggyőződés a mai napig kitart, bár aligha akad olyan társadalom, ahol normális lenne egymást megenni – kivéve talán a maorikat, de ők is leszoktak már róla. Paul Moon, az Aucklandi Egyetem történésze szerint az ellenség elfogyasztása a maoriknál egészen az 1830-as évekig előfordult, de itt sem az élelemhiány állt a jelenség hátterében: a cél az ellenség rituális megalázása és a többi törzs megrémítése volt.

A félreértett kannibál

Az világos, hogy elszigetelt esetek a mai napig léteznek – de kik is azok a kannibálok, már azon kívül, hogy az esetek többségében olyan emberekről van szó, akik valahol az ismert világ peremén élnek, és semmi közünk hozzájuk? Schutt egy másik könyvében, az Eat me!-ben azt írja, hogy maga a kannibál szó egy egyszerű félrehallás eredménye. Kolumbusz hazatérésekor arról számolt be, hogy a Dél-Amerikában élő aravak indiánok (szerinte jámbor népek, akiken kiválóan lehet majd uralkodni) arról számoltak be a felfedezőknek, hogy a Karib-szigeteken élő egyéb törzsek már egyáltalán nem olyan jámborak, mint ők, ez többek között abban is megmutatkozik, hogy hajlamosak embert enni. Az aravakok egyúttal azt is jelezték, hogy örömmel fogadnák a spanyolok segítségét abban, hogy megszabaduljanak emberevő szomszédjaiktól.

Kolumbusz egyébként más csodás dolgokat is elmesélt az ottani népekről: szerinte akadt köztük olyan is, amelyiknek farka volt, ezért a boldogtalannak lyukat kellett ásnia, ha le akart ülni a földre, de találkozott küklopszokkal és kutyafejű emberekkel is. Ez utóbbiak elég sűrűn előfordultak a karibi törzsek között, akiket összefoglalóan kariboknak, később kaniboknak hívtak – ebből lett a kannibál. Maga a karib szó a caribal (karibi ember) változata, ez pedig a Magyar etimológiai szótár szerint a guarani indiánok nyelvén hőst, bátrat jelent. A bizonytalanság itt ismét abból ered, hogy a képzelet megint megelőzte a kíváncsiságot: Kolumbusz mégsem mehetett haza egy olyan unalmas történettel, hogy csak Amerikát fedezte fel, amikor már Plinius is bedobott legalább egy nyamvadt küklopszot vagy óriást, ha távoli földekről volt szó, így a hajós a biztonság kedvéért valószínűleg épp tőle merítette a kutyafejű embereket. Külön öröm, hogy a canib szó hasonlít a latin canis-ra, vagyis kutyára, így már a kutyafejűséget is könnyebb magyarázni. Lazán kapcsolódik, de gasztrotörténeti érdekesség, hogy a karibi törzsek között elterjedt volt a lassú füstölés (akár emberre használták ezt, akár nem), ezt a spanyolok is csakhamar megismerték, és barbacoa néven kezdték emlegetni; ebből lett a barbecue.

Az emberevőkkel szembeni helyes bánásmód

I. Izabella kasztíliai királynő külön kitért a kannibálokkal történő helyes bánásmódra: megparancsolta Kolumbusznak, hogy azokat, akik hajlandók keresztény hitre térni és lemondani az emberevés szokásáról, kímélje (korábban voltak apróbb feszültségek, amikor a spanyolok levágták azoknak a helyieknek a kezét, akik nem szolgáltattak be elég aranyat, másokat pedig kutyákkal tépettek szét), akik viszont továbbra is ragaszkodnak az étrendjükhöz, azokat rabszolgaként hasznosítsa. IV. Ince pápa aztán 1510-ben szintén külön kitért a kannibálokkal kapcsolatos helyes eljárásrendre: bűnnek nyilvánította az emberevést, és jogosnak nevezte, ha a jó keresztények fegyverrel harcolnak ellene. Csakhamar kiderült, hogy még olyan helyeken is tombol a kannibalizmus, ahol a helyiek addig csak tofut ettek babcsírával, az meg bizonyára csak a véletlennek köszönhető, hogy a spanyolok rendszerint azokról a területekről jelentették ezt a szörnyű bűnt, ahol épp arany után kutattak.

Ez persze nem jelenti azt, hogy az amerikai őslakosok között ne lehettek volna kannibálok: az, hogy Európában, később pedig Amerikában is számtalan boszorkányperben került elő a vád, hogy az elítéltek csecsemők húsából ettek, hogy így tegyenek az ördög kedvére, nem jelenti azt, hogy egy-két esetben ne lett volna igazuk, még ha a nagy részükben tévedtek is. Ehhez hasonlóan a gyakorlat elterjedhetett az indiánok között is, de ahogy Schutt idézi, az már a tizenhetedik században is nyilvánvalónak tűnt, hogy itt legfeljebb rituális gyakorlatról lehetett szó, nem élelemszerzésről. A brit és holland beszámolók erről a gyakorlatról mindenképpen arra utalnak, hogy volt ilyesmire példa, azt viszont nehéz megállapítani, hogy ez mennyire volt elterjedt. Valószínű, hogy valóban voltak törzsek, ahol ez szokás volt, így az a vád sem áll meg, hogy a spanyolok csak ürügyként használták a leigázandó őslakosok dehumanizálására, de az is valószínűtlen, hogy valóban ennyire elterjedtnek számított volna az emberevés.

Kényszerkannibalizmus és kegyetlenség

A legyőzött ellenfél sérelmére elkövetett kannibalizmusról több beszámoló is született: a már említett maorik mellett Brazíliában, Paraguayban, Afrikában és Óceániában is előfordult az exokannibalizmus, amikor egy más csoportba tartozó halott (például legyőzött ellenség) testéből esznek. Megint csak nem kell túl messzire visszatekintenünk az időben ahhoz, hogy példát találjunk rá: Schutt szerint a második világháború idején a japán katonák olykor ettek is legyőzött ellenfeleik testéből, egy különösen híres esetben pedig Josio Tacsibana japán tábornok rendelkezett úgy, hogy a katonái mészárolják le és egyék meg a foglyul ejtett amerikai pilótákat. Tacsibanát és társait emiatt később nem vonták külön felelősségre, azért viszont felakasztották őket, mert lehetetlenné tették, hogy az elesett katonák végtisztességben részesüljenek. Ezzel persze a japánok az éhhalált akarták elkerülni, ami morális szempontból egészen más, mint akár a rituális, akár az étkezési célú kannibalizmus.

Az emberevés vagy antropofágia másik csoportjába tartozik az endokannibalizmus: ilyenkor a csoport tagjai a többi tag húsából vagy véréből fogyasztanak, általában így búcsúzva elhunyt társuktól. Ez a gyakorlat is idegen a nyugati civilizációtól, de talán könnyebben elfogadható, és távol áll a kannibál klasszikus képétől.

Akárhogy is, a kannibál megszületett, mégpedig ahogy a szót, úgy a pusztítandó vadember képét is a gyarmatosítás szülte: a kannibál az az ember, aki még embernek is alig nevezhető. Már a vád is dehumanizáló, az európai tabu pedig olyan erős, hogy a legtöbb nyugati ember nem is szívesen gondol bele valaki más elfogyasztásába. Ez már azért is meglepő, mert a kereszténység egyik alaptétele, hogy Jézus Krisztus testét és vérét fogyasztják – de persze nem úgy. Akárhogy is, itt kannibalizmusról van szó, méghozzá rituálisról, még ha csak a kenyér és a bor formájában történik is meg: hasonlók miatt égettek már meg máglyán embereket a történelemben, és ehhez még csak nem is kellett ténylegesen embert enni, elég volt a hasonlóság. (A protestánsok egyébként épp az oltáriszentség miatt támadták leginkább a katolikusokat – miközben közöttük is virágzott az orvosi célú kannibalizmus.)

A valódi kannibálok

Európában ugyanis virágzott a kannibalizmus, igaz, leginkább nem mészárszékeken és háborús övezetekben, hanem az elit világában, ahol gyógyszerként fogyasztottak emberi eredetű készítményeket. A jelek szerint a kannibalizmusra vonatkozó tabu nem vonatkozott a múmiákra, ugyanis a belőlük készült port hatékony gyógyszernek tekintették, de használták festéknek, sőt, műtrágyának is. A porított emberi maradványokat a reneszánsztól a viktoriánus korig hatékony orvosságnak tartották, de a lefejezett bűnözők vére is aranyat ért. A gyógyszerészek és az orvosok szerint az akasztott vagy vízbe fojtott ember koponyáján növő moha, illetve a porított koponyacsont is csodákat művelt. Richard Sugg, a Mummies, Cannibals and Vampires című könyv szerzője szerint az orvosi célú kannibalizmus Európában már a középkorban megjelent, de igazán népszerű csak XV-XVI. század környékén lett – épp akkor, amikor a kulturált nyugat elborzadva hallgatta, hogy mikre vetemednek a karibi kannibálok.

A tizenhatodik század végén Ambroise Paré francia sebész szerint a zúzódások és külső sérülések legkedveltebb gyógyszere a múmiapor volt – amit ő személy szerint helytelenített. A szokás persze nem véletlenül alakult ki: Sugg szerint a rómaiak az arénákban elesett gladiátorok kiömlő vérének és májának is gyógyhatást tulajdonítottak, de valamilyen formában az emberből készült gyógyszert ismerte az egyiptomi, mezopotámiai, kínai és indiai hagyomány is. Paré megszólalása azért érdekes, mert jól mutatja, hogy milyen elterjedt gyakorlatról volt szó; a holttestekből készült gyógyszerekről már Galénosz is írt, az orvostudomány egyik legnagyobb tekintélye, rá hivatkozva pedig a legtöbben nem láttak ebben semmi kivetnivalót. A kevés kivétel egyike Thomas Moffett brit orvos volt, ő felháborodva írt erről a szégyenletes szokásról a tizenhatodik század végén, de ez is jól mutatja, hogy volt mi ellen kikelnie.

A gyógyító vér és a Boszorkányok pörölye

A múmiapor és a csont mellett a tudomány az ember egyéb alkatrészeinek is hasznát vette: a német orvosok szerint az emberi zsírral bekent kötszer csodákat művelt a sebekkel, de kenőcsként alkalmazva a köszvényen is segített. A frissen kiontott, szárított vagy más módon tartósított vért is erős gyógyszernek tartották. Marsilio Ficino itáliai természetfilozófus a XV. században az idősek számára javasolta a vérkúrát; mivel Ficino pap is volt, ehhez egy élő áldozat megcsapolását javasolta, bár magában a vallásosság vagy akár a papi státusz még nem zárta ki a porított koponyacsont vagy a többi hasonló orvosság fogyasztását.

Olyannyira nem, hogy egyes feljegyzések szerint maga a pápa sem zárkózott el ezektől a szerektől: VIII. Ince 1492-ben a halálos ágyán három fiatal fiú vérét vette magához. Az áldozatokat a pápa orvosa bérelte fel egy-egy aranyért, kivéreztették őket, VIII. Ince pedig megitta a vérüket. A fiúk is meghaltak, a pápa is, igaz, Incéről tizenhat törvénytelen gyerek apjaként és a pápai kincstár kiürítéséért felelős személyként igazából ezt még akkor is elhitte volna az utókor, ha nem igaz. Lydia Kang és Nate Pedersen a Quackery: A Brief History of the Worst Ways to Cure Everything című kuruzslástörténeti könyvükben némi fenntartással kezelik a történetet, de egyáltalán nem a vérivás miatt – a pápának, sőt, még az orvosának is olyan rossz híre volt, hogy lehetett szó lejáratásról is. A történetben csak a hármas gyilkosság vádja lehet megdöbbentő, nem a gyógymód, bár a legtöbb ehhez hasonló gyógyszerhez általában valakinek meg kellett halnia, sőt, erőszakos halált kellett halnia.

VIII. Ince egyébként támogatta a boszorkányok elleni harcot is, épp az ő közbenjárására tett szert hihetetlen népszerűségre a Malleus Maleficarum, az inkvizíció által különösen kedvelt „boszorkányok pörölye”, amelyre hivatkozva számtalan nőt ítéltek máglyahalálra Európában – egyebek mellett kannibalizmus és vámpirizmus vádjával. A kötet a kínvallatáshoz és a máglya szakszerű megrakásához tartalmaz jó tanácsokat, és bár az inkvizíció teológusai sem tartották megfelelő iránymutatásnak, egészen a XVII. századig használatban maradt a perekben.

Fűben-fában orvosság

A vért sokféle módon használták fel: jónak tartották lázra, bőrbetegségekre, kopaszságra, készítettek belőle port és italt is, előbbit az orron keresztül szippantották fel. Kang még egy ferencesrendi gyógyszerész receptjét is közli 1679-ből: ehhez először hagyja megalvadni a vért, csíkokra vágja, egy lábasban felveri, majd selyemkendőn átszűrve üvegbe teszi. Ahogy fejlődött a tudomány, egyre több hasznos tulajdonságot fedeztek fel az emberben: Edward Taylor (1642-1729) nagy füveskönyvében, amelyben a különböző ásványok, növények és állatok gyógytulajdonságait taglalta, helyet kapott az ember is. Bár technikai szempontból kannibalizmusnak számít a haj, a köröm és a hasonlók elfogyasztása is, Taylor a fülzsíros sör ismertetése után (hasfájásra javallott) rátér a különböző szervek gyógyhatásaira. A szerző a szívet epilepsziára, a zsírt fekete himlőre, a csontvelőt pedig görcsök ellen javasolja.

Bár idővel a múmiapor és az emberből készült gyógyszerek veszítettek valamit a népszerűségükből, a kereslet még a XIX. század elején is élénk maradt. Az 1700-as években a kivégzett bűnözőket a legtöbb országban be kellett szolgáltatni az orvostanhallgatóknak, de mivel az emberi zsír köszvényre gyakorolt gyógyhatásáról sokan még mindig meg voltak győződve, gyakoriak voltak a holttestekkel való visszaélések: 1813-ban több párizsi orvostanhallgatót is elítéltek, amiért a boncolásokról lopták a zsírt, az egyiküknél 400 kilogrammos készletre bukkantak. A vevők között a köszvényesek mellett meglepő módon több zománcművész is akadt, mivel úgy gondolták, hogy az emberi zsír jobb minőségű és magasabb hőfokon ég, mint az akkoriban használt lózsír, de egy étteremtulajdonos is a vevőkörükhöz tartozott. Sugg szerint Németország egyes vidékein a tizennyolcadik század közepéig a helyi hóhér kilószámra szállította a patikákba a zsírt, porított múmiát pedig a huszadik században is lehetett vásárolni az európai gyógyszertárak egy részében. A zsír olyan népszerű volt, hogy egy francia patikus még 1860-ban is arra panaszkodott, hogy már vegyesboltokban is találkozott emberzsírral, de szerinte az hamisítvány volt, az ő eredeti készletei viszont kevésbé voltak kelendőek az olcsó konkurencia miatt.

Kína

Bill Schutt szerint nem mindenhol irtóztak annyira az emberevéstől, mint Európában, és itt nem azokra az elszigetelt törzsekre gondolt elsősorban, ahol rituális jelleggel egészen sokáig előfordult, hogy a harcos evett a legyőzött áldozatából, vagy a hozzátartozók fogyasztottak az elhunytból. Schutt szerint Kínában, ahol nem a görög és keresztény hagyományok határozták meg a kultúrát, a túlélési kannibalizmus is sűrűbben fordult elő vészhelyzet esetén, de kínai feljegyzések tanúsága szerint megesett az is, hogy egyesek ínyencségként fogyasztottak embert. A párolt vagy főtt emberről Lo Kuan-Csung is beszámol A három királyság regényes története című, 1494-ben megjelent nagy művében, és annak ellenére, hogy nagyregényről van szó, némileg nyugtalanítóan hat, hogy az erről szóló rész a kínai konyha különbségeiről szóló részben szerepel. Schutt szerint a kivégzett foglyok itt is kelendőnek bizonyultak: a tizenkilencedik század végéig hétköznapinak számított, hogy a hóhér megette az áldozat agyát és szívét, a holttest többi részét pedig a közönség vitte haza.

Nem ez volt a legutóbbi dokumentált eset: Schutt egy kínai újságíró vallomását idézve azt írja, hogy a kínai kulturális forradalomban, a hatvanas években gyakran előfordult, hogy a gyilkosok ettek az áldozataikból, méghozzá változatos módokon elkészítve, bár ezzel valószínűleg a terrort akarták fokozni. A Zheng Yi álnéven publikáló író a kannibál gyilkosságokról szóló könyvében legalább 76 bizonyítható esetről ír, kritikusai szerint viszont alaptalanul tüntette fel általánosan bevett gyakorlatként az emberevést.

A kannibál mindig a másik

Az emberevés a filozófusokat is foglalkoztatta: az ókori görögök többnyire olyan főbenjáró bűnnek tekintették, amire vagy az antropofág népek vetemednek (akik ugye nem görögök), vagy gonosztevők, mágusok, vallási fanatikus, őrültek, szélsőséges esetben pedig az éhezők. Rómában a keresztényeket vádolták emberevéssel, igaz, a „kannibál az, akit nem szeretünk” logikáját követve különböző távoli népeket, szélsőséges csoportokat, adott esetben politikai ellenfeleket is szokás volt emberevéssel vádolni. A későbbiekben ezek a vádak szinte változatlan formában térnek vissza: VIII. Ince orvosát a pápa népszerűtlensége mellett azért is vádolhatták meg azzal, hogy három gyereket ölt meg a pápa gyógyulásáért, mert zsidó volt, márpedig a zsidók ellen nagyon sokáig épp azokat a vádakat hozták fel, mint az ókeresztények ellen – vagyis azt, hogy vért isznak.

Montaigne és a kannibálok

A legtöbb filozófus egyetértett abban, hogy az ilyesmi helytelen: talán a sztoikusok voltak azok, akik legkorábban vonták kétségbe a tabu értelmét, persze nem feltétlenül azért, mert annyira vágytak volna az emberhúsra (cserébe viszont mások épp őket vádolták a filozófia kannibalizációjával). Khrüszipposz semmi rosszat nem látott abban, „ha tetemünk valamely szükségletünkre szolgál, és ha táplálékot nyerünk belőle”, idézi Diogenész Laertioszt Michel de Montaigne francia filozófus 1580 körül, akkor, amikor a tengerentúlról már megérkeztek a hírek a kannibálok különös szokásairól. Montaigne az emberevőkről szóló esszéjében azt is megjegyzi, hogy „az orvosok sem félnek (a holttestet) különböző módokon felhasználni egészségünk érdekében; külsőleg és belsőleg egyaránt; de olyan vélekedéssel soha nem fogunk találkozni, mely közönséges bűneinkre, az árulásra, a hűtlenségre, a zsarnokságra, a kegyetlenségre mentséget találna”. Talán a francia filozófus az első, aki szóvá teszi azt a kettős mércét, ami a karibi kannibálok és az európaiak között fennáll, és talán ő az egyetlen korabeli szerző, aki az emberi maradványokból készült gyógyszereket párhuzamba állítja az újvilági kannibálokkal.

Montaigne részben Jean de Léry 1557-es úti beszámolójára, részben egy, a tupinamba indiánok vidékét megjárt „egyszerű ember” beszámolóira alapozva ír a kannibálok szokásairól (ezt azért tartja fontosnak megjegyezni, mert szerinte a műveltebb megfigyelők óhatatlanul színesítik, kiegészítik, amit láttak, ezért vagy nagyon faragatlan szemtanúra, vagy kivételesen megbízható emberre lehet csak támaszkodni). Montaigne faragatlan szemtanúja szerint a tupinambák valóban ettek emberhúst, de ahogy Léry is írja, nem gasztronómiai okokból, csak a bosszú kifejezéseképpen – a filozófus ezt azonban kevésbé tartja visszataszítónak, mint amit az európaiak műveltek az őslakossággal és egymással is: „nevezhetjük tehát barbároknak őket az észszerűség szabályaihoz képest, de nem magunkhoz képest, akik mindennemű barbárságban túlteszünk rajtuk”. Ugyanebben az esszében korábban azt írja, hogy „ezek a népek tehát annyiban barbárok, amennyiben az emberi szellemtől igen kevés oktatást nyertek, és még igen közel állnak eredeti keresetlenségükhöz”, és sajnálkozását fejezi ki, amiért Platón például nem találkozhatott ezzel az őszinte, társadalomtól érintetlen, édeni állapottal.

A természeti törvények és az emberevés

Persze nem mindenki tartotta ennyire nagyra a vadembereket: sokakban felmerült az a gyanú, hogy a kannibalizmus azért rossz, mert megsérti a természeti törvényeket, így mindenképpen üldözendő. További problémát jelentett az a kérdés, hogy az embernek vajon elválaszthatatlan joga-e tisztességes temetéshez jutni, illetve az is, hogy mi lesz az elfogyasztottak sorsa a feltámadás során. Ez utóbbi kérdés már korábban is felmerült, és a legtöbben (mások mellett Szent Ágoston is) azt a választ adták rá, hogy a feltámadáskor az emberek tökéletesen ép testben térnek magukhoz, attól függetlenül, hogy miért és milyen körülmények között haltak meg, illetve földrajzilag hol találhatók a maradványaik.

A természeti törvények kérdése már filozófiai és gyarmatpolitikai szempontból is érdekesebbnek bizonyult: Francisco de Vitoria spanyol skolasztikus teológus szerint ugyan az embernek joga van a tisztességes temetéshez, viszont hevesen ellenezte az amerikai őslakosok kizsákmányolását, ahogyan azt is, hogy csak azért indítsanak háborút egy nép ellen, mert a tagjai pogányok lennének, vagy nem lennének hajlandók megtérni. A teológus a jogos háború elméletének egyik szószólójaként csak abban az esetben tartotta indokoltnak az őslakosok leigázását, ha emberáldozatokat gyakorolnak, illetve valóban emberevők, minden más esetben legfeljebb azt tartotta indokolhatónak, ha a pápa misszionáriusok által próbálja megismertetni a tengerentúliakkal a kereszténységet.

Az erőszakos térítést sem tartotta elfogadhatónak, a megtérésnek ugyanis szerinte a szabad akaratból kell fakadnia. De Vitoriát sokan a nemzetközi jog egyik szülőatyjának tartják, ezek az elképzelései viszont nem voltak feltétlenül népszerűek: IV. Ince kannibalizmus elleni harcát, ahogy erről korábban már volt szó, a spanyol hódítók többsége inkább az arany megszerzésére és rabszolgakereskedelemre használta. Avramescu szerint egyébként a természeti törvény és a kannibalizmus látszólagos szembenállásának önmagában még nem kellene gondot okoznia, a törvény ugyanis az emberölés tilalmát mondja ki, de nem rendelkezik a megöléséről, így abban az esetben, ha az elfogyasztandó felet nem abból a célból ölték meg, hogy megegyék, az nem sérti a természeti törvényt. További kibúvót jelenthet az ember definíciója: ha az emberevő nem tekinti fajtársát embernek (mert mondjuk másik törzshöz tartozik), a gyilkosság nem számít valódi gyilkosságnak. A kannibálok (és a kannibálnak bélyegzettek) dehumanizációja pontosan ugyanezt a logikát követi, csak épp fordítva: bármit meg lehet tenni velük, hiszen nem is emberek.

Ez csak hús?

A felvilágosodással a testről való gondolkodás is gyökeresen megváltozott: a karteziánus elképzelés, amely szigorúan szétválasztotta a test és a lélek szubsztanciáját, az előbbit megfosztotta minden speciális tulajdonságától, anyaggá redukálta, ugyanolyan anyaggá, mint bármilyen más állat húsa. Ez Descartes elképzelése szerint lehetővé tette a test (az embergép) tökéletesítését is, más megközelítésből viszont eltörölte a különbségeket hús és hús között – ettől persze sem Descartes, sem a követői nem váltak kannibállá. Érdekes, és talán a nyugati tabu erejét is mutatja, hogy még a botrányhős-provokátor materialista, Julien Offray de La Mettrie sem merte felvetni, hogy együk meg egymást, pedig ez tőle nem is lett volna különösebben meglepő.

Ha a nagy földrajzi felfedezések idején élő gondolkodók nem is propagálták az emberevést, azért sokan gondolkodtak róla: az amerikai állapotokról Montaigne-nek a bőséges erőforrások és az eredeti természeti állapothoz való visszatérés jutott eszébe, Thomas Hobbes viszont épp ezt a természeti állapotot írta le folyamatos küzdelemként, igaz, kifejezetten nem említette az emberevőket, de nem sok kétség férhet ahhoz, hogy mit gondolt a kolonizációról.

Brissot de Warville francia filozófus és forradalmár visszanyúl Montaigne relativizmusához, és végső soron Khrüszipposzhoz: szerinte semmi elvetendő nincs abban, ha az emberek megeszik egymást, sőt, a karibi kannibál számára éppen az tűnne ostobaságnak, amikor az európai eltemeti a legyilkolt ellenségét. Minek pocsékolni? Warville szerint csak húsról van szó, és végső soron mindegy, hogy dögevők, férgek vagy emberek fogyasztják el.

Francia konyha

Az enciklopédista Voltaire is megnyilatkozott a kérdésben: az antropofágiáról szóló szócikkében azt írta, hogy az európaiak sajnálatosan sokat foglalkoznak a holtakkal, és keveset az élőkkel, ezért kötik gúzsba az előítéletek az itteni embereket, és ezért ütköznek meg azon, hogy Amerikában embert esznek. Állítása szerint 1725-ben volt szerencséje találkozni négy újvilági vademberrel, akik megvallották neki, hogy ettek már embert, és mikor látták, hogy a filozófus ezen megütközik, arra hivatkoztak, hogy a győztesé a préda joga, egyébként is kár lett volna a férgeknek meghagyni a tetemeket. Egyetlen akadályát látta annak, hogy a „civilizált” világban is elterjedjen a kannibalizmus: míg úgy vélte, hogy a vadember megelégszik azzal, akit a csatában megölt, attól tartott, hogy az európai mohóság csakhamar odáig vezetne, hogy az emberek a honfitársaikat kezdenék fogyasztani, ami komoly társadalmi problémákhoz vezetne. Úgy tűnik, rosszabbat nem is tudott elképzelni, mint hogy az ember franciát egyen.

Voltaire óta is eltelt némi idő, de a kannibalizmust a nyugati társadalom (és úgy általában a világ) nagy része erősen elítéli. Ha viszont a testet és a húst csak testnek és húsnak tartjuk, és feltételezzük, hogy az ember nem emberölés útján jut az elfogyasztandó hullához, mi lehet a rossz benne? A felvilágosodás gondolkodói közül azok, akik egyáltalán foglalkoztak az emberevés kérdésével, többnyire elismerték, hogy a társadalom működéséhez szükséges pszichológiai okok miatt nem esszük meg a halottakat, ez viszont nem jelenti azt, hogy ennek a hagyományon kívül lenne bármilyen más értelme is.

A tabu

Van az emberben valamilyen ösztönös viszolygás, ha arra gondol, hogy embert egyen (bár ez Schutt szerint valószínűleg mégsem szó szerint vett ösztön lehet: azokban a társadalmakban, ahol történelmileg kevésbé volt erős az antropofágiát illető tabu, a nyugati ízlésre hangolt kannibálos horrorfilmek sem váltottak ki olyan erős reakciókat, mint Európában). A kannibál mindig a másik, a riasztó és az ismeretlen, nem hiába az egyik legrégebbi horrortéma: a görög mitológiában gyakran előfordul, meg is van a böjtje. Egy marokkói népmesében a főhős azzal leckézteti meg a gonosz boszorkányt, hogy megeteti vele a lányait. A Grimm-mesék eredeti változataiban a farkas a nagymamával kínálja meg Piroskát, a Hófehérkében pedig a gonosz mostoha azt követeli a vadásztól, hogy hozza vissza a lány belsőségeit, majd miután ő könyörületből egy vaddisznót belez ki, a mostoha abban a hiszemben fogyasztja el az állat tüdejét, hogy Hófehérkét eszik. Lovecraft számára a horror egyik legerősebb eszköze (a kozmikus rettegés és közöny mellett) a degenerált kannibálok ábrázolása. A South Park egy 1998-as részében a behavazott emberek nekiállnak megenni egymást, a Simpsons egy halloweeni különkiadásában pedig Homer saját magát eszi meg.

A huszadik század őrült sorozatgyilkosai között előkelő számban akadnak kannibálok is Jeffrey Dahmertől a japán Issei Sagawáig, aki celebritás lett, miután evett egy Renée Hartevelt nevű holland nőből. Ott van Armin Meiwes, aki újsághirdetésben keresett magának áldozatot, aki beleegyezik, hogy megegyék, és persze ott van Hannibal Lecter, a filmtörténet egyik legjobb főgonosza, egyébként meg kannibál. A sorozatgyilkosban pont az az ijesztő, hogy a szomszédban lakik: normális esetben a kannibál valahol nagyon messze eszi az embert, Robinson Crusoe-nak is valahol az isten háta mögött kellett kikötnie, hogy találkozzon velük. Robinson bizonyára nem olvasott Montaigne-t, vagy revideálta a nézeteit: miután először eltöprengett rajta, hogy szegények nem tehetnek róla, Pénteket meg az üdvösség útjára vezette, végül mégis lemészárolta őket. (Nem kapcsolódik szorosan a kannibalizmus témájához, de Defoe állítólag egy Alexander Selkirk nevű skót tengerész története alapján írta a Robinsont, akinek kétszer is lett volna alkalma menekülni a szigetről, de balszerencséjére mindkét alkalommal spanyol hajó halandt el a közelben, Selkirk pedig úgy döntött, hogy sokkal jobb egyedül megrohadni a szigeten, mint a spanyolok kezére jutni.)

A kannibál visszatér

Hol tart ma a kannibalizmus? Akad néhány őrült: Schutt George Palermo törvényszéki patológust idézve azt írja, hogy a valódi életben előforduló esetek többségében valamilyen pszichiátriai probléma áll az emberevés hátterében (kivéve persze a kényszerhelyzetet, de ez morálisan is teljesen más lapra tartozik, mint a szándékos emberevés). Schutt zoológusként azt is állítja, hogy a jövőben valószínűleg több hasonló esettel találkozhatunk majd: a természetben a kannibalizmus egy morális szempontból megítélhetetlen, természetes reakció a túlnépesedésre, esetleg a nemek arányának felborulására. A kényszerhelyzet miatt bekövetkező kannibalizmus az embernek is természetes válasza a környezeti kihívásokra, ezekből pedig bőven akad majd a jövőben – de ez nem jelenti azt, hogy ez lesz az egyetlen megoldás a problémára. Jeremy Wisnewski amerikai filozófus szerint viszont ha mégis ez lenne az egyetlen megoldás, arra a morálfilozófia sem tudna semmilyen ellenvetést felhozni: ha elfogadjuk, hogy az emberi testben nincs semmi különleges, és ha nem gyilkossággal jut az egyik ember a másik húsához, nehéz olyan racionális érvet találni, ami alapján helytelen lenne megenni a másikat. Ha a test felhasználása rossz és elítélendő, a szervátültetés sem tekinthető etikusnak; ha elítélendő egy másik élőlény leölése táplálkozási célból, akkor a húsevés eleve bűn. Társas lényként valószínűleg több értelme van nem megenni a másikat, mint megenni, nem véletlenül nem vált elterjedt szokássá, de az sem véletlen, hogy időről időre mégis előfordul. Nem véletlen, hogy kényszerítő körülmények nélkül az állatok többsége nem hódol ennek a gyakorlatnak, ha viszont megérkezik a nyomás, nem csinálnak lelkiismereti problémát belőle. Persze, mert olyat, legalábbis úgy, mint az emberek, valószínűleg nem is tudnak.

A dehumanizáció története

Annak ellenére, hogy kevés direkt érvet lehet felhozni a kannibalizmus ellen, világos, hogy az európai kultúrkör néhány extrém esetet leszámítva kerüli. A holtakból készült gyógyszerekkel szemben is megvolt ez a viszolygás: Paré ezt szóvá is tette, amikor bebizonyította, hogy múmiapor helyett más gyógyszerekkel is gyógyíthatók a betegek, egy esetben például ecetes vízzel és egy birka frissen lenyúzott bőrével gyógyított meg egy kisgyereket, akit elgázolt a szekér; az esetet külön annak szemléltetésére tárta a nagyvilág elé, hogy bebizonyítsa, a tudománynak már nincs szüksége a halottakhoz fűződő babonákra.

Talán ez az averzió volt az oka annak, hogy a kannibál mindig a másik, sőt, a kannibalizmus tárgya is valami távoli dolog: nem véletlen, hogy a kora újkori Európában gyógyszernek is leginkább azt dolgozták fel, aki nem tartozott ugyanabba a kategóriába, mint a fogyasztó. A kannibálok többsége azért ette meg a másikat, mert ismerte; az európaiak inkább az ismeretleneket kedvelték. A felakasztott gyilkos kellően messzire került a tisztességes polgártól ahhoz, hogy el lehessen fogyasztani – de az angoloknak már az is elég volt, ha az illető történetesen írnek született, ennek megfelelően a tizenhetedik században virágzott is a sírrablás Írországban, leginkább a koponyacsont számított kelendő portékának.

A kannibalizmus története tehát a dehumanizáció története, nem annyira gasztrotörténet, azt pedig, hogy még mindig aktuális, jól mutatják a kannibál-konteók. A közös pont az eddigiekkel az, hogy akit kannibálnak bélyegeznek, az az ellenség, aki annyira nem emberi, hogy már az is elképzelhető róla, hogy embert eszik; kisebb mértékben pedig talán az is áll rájuk, hogy az áldozatra sem emberként tekint az elkövető. Egy Kerth Barker nevű bolond 2019-ben megjelent könyvében azt állítja, hogy gyermekkorában sátánisták bántalmazták, és közöttük több vámpírral és kannibállal is találkozott. Ezek után aligha meglepő, hogy a következő lépésben eljut odáig, hogy valójában ezek a kannibálok uralkodnak a világon: ők az illuminátusok, tele van velük az ENSZ, aminek a székházában még egy sátánista oltár is található. Ismerős a történet? A Qanon néven ismert kannibál-sátánista-pedofil világelitről szóló összeesküvés-elmélet 2017-ben indult útjára a 4chanről, ahol egy Q Clearance Patriot nevű felhasználó azt állította magáról, hogy magas posztot tölt be a közigazgatásban, és belső információi vannak arról, hogy Donald Trump egy globális kannibálhálózat ellen harcol. Innen már egyenesen következik az elmélet hívei számára, hogy a demokraták között keresendő az emberevő-maffia (egy korábbi konteó, a pizzagate azt híresztelte Hillary Clintonról, hogy egy Pizza Hut alagsorában pedofil szeánszokon vesz részt). A Qanon aztán annyira kinőtte magát, hogy egy 2020 decemberi felmérés szerint az amerikaiak 17 százaléka igaznak gondolja, hogy sátánista pedofilok uralják a médiát és a politikát; mielőtt a Capitolium ostroma után a Twitter és a Facebook letiltotta az ilyen oldalakat, több millióan követték őket.

És hogy mi a tanulság? Az, hogy vannak állandó dolgok: a szkítákat, a keresztényeket, a zsidókat, a karibiakat, az indiaiakat, és az afrikaiakat, a külföldieket és a demokratákat is megvádolták kannibalizmussal. Kannibál az ENSZ, az IMF, a NATO, a Bilderberg-csoport, az IKEA vezérkara, a Microsoft, az Apple, a Google és a Facebook. Úgy tűnik, ez az a bűn, amit még akkor is valaki más követ el, ha a vádló szájából még kilóg egy kislábujj.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás